Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-29 / 75. szám, péntek

KULTÚRA LÚJSZQI 1991. MÁRCIUS 29. NÉGY-ÖT ÍRÓ ÖSSZEHAJOL... EGY KÖZGYŰLÉS MARGÓJÁRA Tudom, nem én vagyok az egyedüli, • aki a csehszlovákiai magyar irodalmat, ezt a maroknyi írótársadalmat a gyengéd paternalizmussal nyakonöntött, az avatatlan fül számára talán meghökkentően hangzó,' de inkább humoros mint pejoratív gyűjtőfogalommal úgy hívtam: a bili. A bili, amelybe éppúgy beletartoznak a tisztes, kiérdemesült „bölények", a szépreményű zöldfülűek, a graforr^nok és egykönyvűek, a lektűrgyártók és az értékes műveket alkotók, a mucsaiságban vagy az európaiság köldökzsinór szorításában vergődő írók, az útkeresők és a gyalogúton poroszkálók, a soros zsenik és a szélárnyékban alkotók, szóval az egész társaság, akik láttán Mussolini valószínűleg ma is a pisztolytáskához kapna. Nos, ez az edényke (amit nem tudom, ki talált ki egy ihletett pillanatában), úgy tűnik, kezd kiborulni. Ne ijedjen meg az olvasó, a tisztes távolság biztosan megkíméli, hogy tartalmából az ő nyakába is löttyenjen, egyébként is, az elmúlt évtizedek nemcsak az irodalmat igyekeztek minden lehetséges módon pallérozni, de pórázon tartották mítoszait is (márpedig mítoszok nélkül az irodalom könnyen infantilissá válhat), miáltal reméljük, a tisztulás keserves folyamata is „bilin belül" marad. A társadalmi változások megindulásával nem lehettek kétségeink afelől, hogy a földrengés azt a társadalmat is eléri: a múlt struktúráinak felbomlása, a gazdasági robbanás, amely a tönk szélére sodorta a könyvkiadást, a kulturális sajtót, az érdekszövetségek lazulása nem kerüli el a csehszlovákiai magyar írókat sem, szétesik az az összetartó erő, amely egymásra utalta (és egymásnak kiszolgáltatta) az írókat. Mi marad a pártállam által oly „olajozottan" működtetett egykönyvkiadós, egyirodalmifolyóiratos, egyérdekszövetséges álbőséget követő vákuumban? A hiúság? Sértődöttség? Az értékek átrendeződése? A csöndes, jóleső érzés egyesekben, hogy én, te, ő, ha nem is mertünk betyárkodni, azért úgy-ahogy tisztességesek maradtunk? A kultúrcenzorok kipellengérezése? A múlt felhánytorgatása, vagy a hallgatás, a latolgatás, kit lehet és kit nem tanácsos kérdőre vonni? Hisz senki sem akar sárosan kikerülni a negyvenéves ideológiai „főkönyv" lezárásából. Mi következik? A győztesek szelíd mosolya és a vesztesek rossz szájíze? A nagy seprő, avagy az értékek gondos, alapos kiválogatása? Egyelőre, úgy tűnik, a kérdezés. A negyven évig őrizgetett zománc bátortalan pattogása. A Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának múlt héten tartott közgyűlésén a kevés számú jelenlevő ennek volt tanúja. Hogy pontosan hány magyar író él Dél-Szlovákiában, csak a jóisten tudja, a CSMÍT-nek mindenesetre 72 tagja van, s ebből csak kéttucatnyian jelentek meg ezen a szelíd tetemrehíváson, főleg az idősebb generáció tagjai. (A fiatalok, úgy tűnik, rangon alulinak tartják a társaságot, s nem lepne meg, ha hírét vennénk egy ellen-CSMÍT megalakulásának a közeljövőben.) Nem kétséges, van mit bevallania a negyvenéves múltból ennek a társadalomnak is. Nem a traktorversek tekintetében, hisz olyanokat talán csak az nem írt, aki akkoriban még nem élt, vagy hátulgombolós volt. Zigóta, vagy szedercsíra. Szederjes ettől még senki arca nem lesz, amiképpen a silány müvek sem citálhatok vádlottak padjára, ha már egyszer megjelentek, sok esetben jókoj ra példányszámban, míg értékes kéziratok évekig porosodtak a kiadói polcokon. Lenne mit bevallani. Például azt, hogy kik tartották a lapátnyelet, amellyel Tóth Lászlót és Varga Imrét közvetve vagy közvetlenül kitessékelték az országból? Kik botozták ki Koncsol Lászlót a kritikaírásból, hogy azóta a kritika szó hallatán is szénanáthát kap? Kik voltak a buzgó lektorok, akik serényen késleltették és szorgalmasan akadályozták egyegy kötet megjelenését? Kik jelentették fel az Irodalmi Szemlét egyegy vers, novella okán? Kik segítették az Iródia feloszlatását? Ki zárta ki Szőke Józsefet az írószövetségből, s ki próbálta védeni. Ki függesztette fel Dobos László tagságát? Kik hiúsították meg a Madách-díjak esetenkénti átadását, s hogyan lehetséges, hogy legrangosabb irodalmi díjunkban nem részesült a mai napig Tőzsér Árpád, Cselényi László, vagy teszem azt Kulcsár Ferenc, költészetükért, holott meghatározó értékeket tettek le az asztalra? Persze, gondolhatja az olvasó, kit érdekel ez most? Ki-ki tisztázza magában a múltat, vonja le a konzekvenciát, írja meg az emlékiratait, vagy tegyen úgy, mintha mi sem történt volna... Persze, balgaság lenne azt hinni, hogy bárki is őszinteségi rohamot kap, s bevallja, pniért nem közölte szerkesztőként égyikmásik tollforgató írásait, amikor nem voltak feketelisták. Ha volt lista, miért nem volt? Ha nem volt, miért érvényesült mégis? Van tehát kérdeznivaló, tisztázandó homály elég. Ám lehet, hogy az olvasót mindebből vajmi kevés érdekli, s talán szívesebben venné a könyveket, a Műveket és művecskéket, amelyek egyelőre váratnak magukra, s valami jótékony amerikai nagybácsiról álmodoznak, aki megkönyörülne a könyvkiadás sanyarú helyzetén. Mert a múltat ugyan tisztázni kell, ha másért nem, okulásul, hogy végre helyükre kerüljenek az értékek, ki-ki olyan fénybe kerüljön, amilyet megérdemel, ám a gazdasági élet teljhatalma és egyeduralma egyelőre sötét árnyként vetül a jövendő könyvkiadásra. S erről ezúttal is kevés szó esett. KÖVESDI KÁROLY FÖLBOLYDULT SZÓTÁR Nyúljunk bele meggondolatlanul egy méhkasba. Lássunk egynéhány példát a máskülönben szerényen s híven szolgáló szavaink fölbolydított kaptárából! A (ma már egykorinak nevezendő) nemzeti bizottságok munkájával foglalkozó híradásban olvasom, hogy fölötteseink,,Nagyra értékelték ezen segítő szervek tagjainak kezdeményezéseit és aktivitásait". Három kisebb-nagyobb vadhajtás is nyesegetésre szorul ebben a mondatban. Az egyik - a leginkább szemet szúró - a fölösleges és hivatalnokoskodó ezen, amely fölényeskedve nézi le szerényebb formáját, az e rámutató szócskát. A második vadhajtás: ámbár beszélhetünk ugyan kezdeményezésekrő\, így többes számban, a mondat szövegösszefüggése alapján azonban úgy vélem, helyénvalóbb lett volna az egyes számú fogalmazásmód; hiszen a kezdeményezés szónak már önmagában is van némi gyűjtőnévi jellege. A harmadik - a legkirívóbb - vadhajtás az „aktivitások" szó-szörnyszülött. A hír, amelyben előfordul, a Csehszlovák Sajtóiroda anyagából származik; nyilvánvaló tehát, hogy a szlovák aktivity szolgai fordításával került a magyar szövegbe. A latin eredetű aktivitás természetesen nem ismeretlen a mi nyelvünkben sem (hét különböző jelentését is felsorolja az Idegen szavak és kifejezések szótára); többes számú formája azonban idegen a magyar nyelv szemléletétől. Ha a cikk fordítója (és lektora) egyes számban használta volna az aktivitás szót, kevésbé vétett volna a magyar nyelvszokás ellen; ám ennél is jobban tette volna, ha a cselekvési kedv, a fokozott tevékenység, a hatóképesség, a cselekvőképesség szinonimasorból választja ki a megfelelő szót vagy szókapcsolatot. Más. A sportrovatban olvasom, hogy a Stropkov szinte egykapura játszott a Jelšava ellen, ám a mérkőzés 1:1-re végződött, mivel „a vendégcsapat kézzel-lábbal védekezett. .." Ha a vendégcsapat valóban /cézze/(!)-lábbal védekezett, hogyhogy nem adott tucatnyi tizenegyest a Stropkov javára a játékvezető?! No ne hibáztassuk őt. Pontosabban: ne őt hibáztassuk. Nem a bíró, hanem éppenséggel a cikkíró marasztalható el. Ö, mert hibásan, nem a szövegkörnyezetbe illőn használt egy (különben magyaros) nyelvi fordulatot. Kézzel-lábbal, mondjuk, magyarázni szoktunk valamit; védekezni pedig - akár a mindennapi, akár pedig a sportéletben - foggalkörömmel szokás... - Állandósult szókapcsolat az egyik, s az a másik fordulatunk is; különböznek viszont egymástól abban, hogy a használati körük, mint láthattuk, más és más. Ugyanez mondható el arról a szótévesztésről, amelyre egy szórólapon figyeltem föl. A tájékoztató azt közli, hogy a helyhatósági választásokon induló jelöltek neve mellett ott állnak ,,személyes adataik" is. Az adat szóval nincs elakadásunk; annál inkább azonban jelzőjével, a személyes-sel. Igaz ugyan, hogy a közölt adatok (név, cím, kor, hivatás) „személyesek" abban az értelemben, hogy egyéniek, egyediek, sajátlagosak; mégis: az adatok jelzőjéül inkább a rokon hangzású, de eltérő jelentésű személyi szót kellett volna a szöveg fogalmazójának választania. Azt a szavunkat tehát, amelyet „személyhez tartozó", illetőleg „személyt megillető" jelentésben használunk, többek között például a. személyi hír, személyi kölcsön, személyi tulajdon szókapcsolatokban. Ugyanez a jelző kívánkozott volna, hogy példánkhoz kanyarodjak vissza, az adat szó elé is; hiszen személyi (nem pedig személyes) adatainkat a személyi (s nem pedig a személyes) igazolványunkban, rövidebb - „

občiansky" uralta tájainkon elterjesztésre váró - formájában: a szemá/y/nkben lelhetjük föl. Egy másik újsághír arról tudósít, , hogy országunk Nyugatról rövidlejáratú hitelt kapott. Nagysága néhány milliárd dollárra tehető, ez azonban - így a cikkíró - „... egyetlen kézen is összeszámolható". Nos, ha már a számok világánál tartunk, maradjunk is ott. Hány kéz is valójában az egyetlen kéz? Egy vagy kettő? Hány ujja is van valójában az egyetlen kéznek? Ha az „egyetlen" kéz egy kéz, akkor öt; ha pedig kettő, akkor ugye tíz. Ezek után a jámbor újságolvasót csak az érdekelné: egytől ötmilliárdig terjed-e a kölcsön, amelyben részesültünk; avagy pedig egytől tízmilliárdig? Mert, ugye, a kettő mégsem ugyanaz... E pénzügyi bonyodalmakat (is) szülő nyelvi pontatlanság abban az esetben kapott volna szabatosabb megfogalmazást, ha a cikkíró a fél kezén szerette volna megszámolni a kapott összeg nagyságát, ösi - még finnugor - szemléletmódja nyelvünknek, hogy a páros testrészeket egynek tekinti. „Egyetlen" kezünk a magyar nyelvi logika szerint egy kéz, amely két fél kézből áll. Ugyanez a szemlélet szülte a félkarú, a féllábú, a félszemű szavainkat; mi több - a két agyfélteke alapján - a még féleszű szót is. Nyelvünk azonban, szerencsére, nem páros testrész. Bánjunk nagyobb figyelemmel a bennünket híven szolgáló szavakkal, hogy ne legyen anyanyelvünk a félnyelvűek nyelve. ZALABAI ZSIGMOND Méry Gábor: íme, az ember! SZOLID HÍMESEK Milyen a gyerék. Falhoz vágja a hímestojást. Legalább egy kis háború. Amíg gyerek. Aztán más következik... x Szeretem a húsvétot, öntözni a nőket. - Mivel kínálhatlak meg? - kérdezik a vizes-kölnis aktus után. - Borral, de csak félig töltsd a poharat, másutt is innom kell, tudod - válaszolom, majd koccintunk. —Egészségedre, virulj újabb esztendeig! - Köszönöm. Ennyi. A lélek érintkezett, x Feltámadt Krisztus húsvét ünnepére.:. így kezdődik versikém, melyről nem tudom hol tanultam, kitől tanultam, csak annyit tudok, hogy kölyökkoroQ) óta ezt mondom (fel), megállva, laza vigyázzban, a lányok, aszszonyok előtt. Több éve már a fiammal együtt, duóban. - Nahát, ilyen szépen még nem hallottam! - Volt nő, akinek a könnye csordult, volt, akinek le kellett írnom a verset. Egyébként, rendesek a nők. Nem adták tovább. Valamivel érthetőbben: nem jelentettek fel. x A múlt vasárnap nagy nehezen találtunk két szabad órát. így az idén először kimentünk horgászni. •• Útközben megállapítottuk, továbbra is szép a határ, olyan mint tavaly volt, tavalyelőtt, meg azelőtt. Szemnek tetsző, üdítő rend, jólesik nézni, annyi szemétdomb után. Látszik, errefelé dolgozik az ember. Méghozzá úgy, hogy nemcsak azt tudja, mit akar, hanem azt is, hogy miként kell csinálni. Kapás nincs, van időnk, szemlélődni. A magas égen valahol pacsirta heti kopterezi k egy helyben, énekel. Egyszer csak ismerős köszönt ránk, kerékpárról. Máskor is találkoztunk már, rendszeresen járja a határt, hobbiból, kukkerrel. - Magammal hoztam most a táskarádiót is - mondja -, még nem nagyon van mit hallgatni, még nem jöttek vissza a madaraim. A nyulak nem mentek el, mégsem látni egyet sem. Elbújtak volna? Hova? Ha így megy tovább, akkor már csak rajzfilmeken, húsvéti matricákon találkozunk velük. Ez lenne a rend ára? Viszont egyre több a sas. x Azt hiszem, az idén kevesebb pénzt, kevesebb és kisebb csokitojást, csokinyuszit gyűjtenek össze a gyerekek, s meglehet, jövőre már a piros tyúktojásnak is örülni fognak. És nem vágják majd a falhoz... Különben az az igazi, a pirostojás. Csak ne kényszerhelyzet hozza vissza. x Nekünk már csak így tellik az életünk. Átmeneti időszakra játszunk, akárósak elődeink, akik tegnap mentek nyugdíjba, vagy akik el sem értek az öregkorig, negyvenötvenévesen belehaltak az örökösen szebb jövővel kecsegtető rideg, hideg, nyirkos valóság korbácsütéseibe. Mégis, nekünk talán több most az esélyünk, erősebben bízhatunk, hogy hamarosan jobb lesz, emberhez méltóbb az életünk. Hisz a diktatúrával szemben a szabadság olyan szülőanya, aki sarkig tárja gyermekei előtt a lehetőségek kapuját. Rajtunk múlik, hogy miként élünk a lehetőségekkel. Persze, mindjárt felvetődik a kérdés, egyáltalán tudunk-e élni velük, e lepusztított tájon, annyi felgyülemlett baj közepette, úgy, ahogy kellene. Nehezen, nagyon nehezen, tapasztalhatjuk; és még sokáig. Ezért mondom, hogy átmeneti időszakra játszunk, vagyunk kénytelenek játszani még mi is. Majd egyszer; ha majd; ha eljön az a nap; talán már nem is sokára. De van-e átmeneti időszak az ember életében? Vajon nem azért találta-e ki az ember, hogy sovány vagy fájdalmas esztendőkben vigasztalja magát, legyen mibe kapaszkodnia? Különösen, ha se hite, se Istene. Apropó, Isten! Udvarában aki lelkével lakik, nem csak divatból, még messzebbre megy el a vallási elképzelés nyomán: a földi lét átmenet, utána kezdődik egy más világ. A másvilág. Talán éppen innen eredne az átmeneti időszak fogalma? Végeredményben mindegy most. Én nem hiszem, hogy van átmeneti időszak életünkben. Van ilyen, van olyan, amolyan - de átmeneti? Inkább arra kellene vigyáznunk, hogy soha ne éljünk lehetőségeinken alul - kényelemből, félelemből, lustaságból vagy más okokból. Várni jobb időkre? - szomorú perspektíva. Kiderülhet a végén: ,,Nem jöttek a jobb idők, bíztam, reménykedtem mindig, hogy csak átmeneti időszakról van szó, s végül eltelt az élet". Gondoljunk arra, hogy a legnehezebb napok hajnali vagy reggeli óráin is a felkelés mozdulata tulajdonképpen a feltámadás mozdulata. Melyben mindenkor ott az új élet ígérete. Lehetőségek a változtatásra. (bodnár)