Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-22 / 69. szám, péntek

PUBLICISZTIKA IÚJ SZÓ, 1991. MÁRCIUS 22. HOL VANNAK A TÓTH FLÓRÁK? BRÓDY SÁNDOR: A TANÍTÓNŐ - KASSAI THÁLIA SZÍNHÁZ A múlt századvég és e századelő magyar drámaantológiáiból kihagyhatatlan Bródy Sándor. A tanítónő című remeke. Nem lehet másként minősíteni, hiszen koronként másmás goncialati rétege kontúrozható. Színésznőket és színészeket vonzó főszerepei egyben reményét adják a közönség ünneplésének. Egyszerre jelent komoly rendezői és színészi feladatot, éppen ezért lehet csapda is, amelybe az eredetieskedő művészek gyakran beleesnek. Beke Sándor kassai rendezésének jellegzetessége: már-már kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje az eredetieskedésnek még a látszatát is. Ilyen alkotói szituációt látva ébred rá a kritikus, hogy Bródy Sándor szövege kétségtelenül elevenen hat, feltéve, hogy egy társulat összetétele pontos szereposztásra kínál lehetőséget. Beke Sándornak tagadhatatlanul igaza van abban, amit ezzel a drámával rólunk elmondott. Gondolatainak hitelét viszont igencsak kikezdi a Tóth Flóra megteremtésére kiszemelt színésznő, Danyi Irén. Cáfolhatatlan, hogy ez a „falusi életkép" (ahogyan Bródy Sándor megjelölte) igazából Tóth Flóra - illetve a hozzá hasonló sok ezer befogadatlan idegen - nézete a faluról, az emberekről. Vagyis a magyar lélek néz magyar lelkekre, s a Flóra szemével látott, illetve a Bródy által megmutatott kép egyszerre vád és önvád. Meggyőződésem, és ezt pontról pontra be is tudom bizonyítani, hogy Beke Sándor nem az ártatlan, a szűziesen tiszta, a feddhetetlen erkölcsű Tóth Flórát vitte színpadra. Ez A tanítónő nem a „fehér és fekete" egyszerűsített világképét rajzolja elénk. Ehhez az értelmezéshez már kevés Danyi Irén színésznői alkatának determináltsága, amely Tóth Flóra lényének legjobb esetben is egyharmadával azonos. Mert Flóra nemcsak külsőségekben kedves, melegszívű, tiszta nő, hanem a bekei értelmezés szerint igencsak erőteljesen elfojtott nemi agresszivitás van benne, s ezt Bródy drámájának szövegében is tetten érhetjük. Beke hősnője nemcsak környezetével, hanem önmagával is küzd. A primér színésznői szerepformálással nincs különösebb baj, elvégre Danyi Irén van annyira tapasztalt, hogy egy Tóth Flórát, mint drámai és színpadi közhelyet, megteremtsen nekünk. Viszont az előadás egyetlen pillanatában sem tudja eljátszani az önmagával is harcban álló, az önmagáról kimondva is ítélkező Flórát. Ráadásul ez az előadás akár a Dudás Péter játszotta ifj. Nagy drámájának is tekinthető, hiszen a rendező az egymáshoz illesztett szituációk egész sorával jelezte az úri gőg fokozatos megtöretését a fiatalember lelkében. Beke mai szemmel láttatja Bródy darabját, s az ifj. Nagy szerepének eljátszásával megbízott Dudás Péter képes arra, hogy a tomboló gőggel és a szívtipró önhittségével élő férfit egy másik végletig hajlítsa. Akkor már önmaga világának megtagadására is képes, s Flóra elvesztését, pontosabban, megszerezhetetlenségét tudatosítva szülei megtagadására is képes lenne. Flóra azonban győzni akar, s ama emlegetett nemi agresszivitása a bekei értelmezésben átcsap a „gyenge" nő diadalába. Ö itt pireuszi győzelmet arat, amely diadal egyben individualizmusát igazolja, meg azt, hogy a bűnösök megleckéztetése nem jelenti azok megváltoztatását. Lehetne hosszasan értekezni A tanítónő tiszta erkölcséről, a falu romlottságáról, csakhát Beke Sándor rendezése nem ezt az egyértel- ^ műsített erkölcsi szentenciát sugározza felénk. A Kassai Thália Színház előadása elsősorban a feketefehér világlátás ellenében működik, s a főszerepeket játszó színészek teljesítményét éppen a jellemek összetettségének érzékeltetése minősíti. így lehet Dudás Péter játéka Dudás Péter és Danyi Irén az előadás egyik derűs jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) az ifj. Nagy lelki metamorfózisa, s Danyi Iréné a pontosan kidolgozott szituációk ellenében sem mutatja meg hitelesen Tóth Flóra külsődleges lelki tisztasága mögött az elfojtott nemiséget, az erkölcsi fölény gőgjét meg az érzelmi felkeltéséért bosszút lihegő lány korlátait. Bródy Sándor darabjából pontosan kiolvasható, hogy az egyes alakok mennyire kettős életűek, s ez alól a gondolatban elkövetett vétkei ellen tetteiben vezeklő Tóth Flóra sem kivétel. így alkotja meg Fabó Tibor a Tanító figurájával azt az embert, aki végül is a neki szánt rezonőrséget a számos alkalommal megszülető színpadi érzelgősség ellen fordítja. Ezért is annyira lenyűgöző Leggyel Ferenc öreg Főúrja, aki őszintén feltárja papi mivoltának meleg emberségét, fiatalságának apró vétkeit is jelezve. Legalább ennyire meggyőző Kovács József öreg Nagyja és Gombos Ilona Nagyasszonya. Hármójuk játékát figyelve tűnt fel, hogy mennyire vérbő az ő játékuk. Epizódszerepeikben is a figura teljes lényét állítja elénk, ami sokkal több a szituáció megkövetelte alakításnál. így lett Kövesdi Szabó Mária Kántorkisasszonya az előadás legkidolgozottabb figurája, akinek a beszédréteg alatti arcjátéka, mozdulatai, a befelé sóhajtott mondatai, a szavak között lebegtetett érzelmeit tagoló szünetei példásak. Schandl Gábor m. v. realistán stilizált díszleteit nézve jutott eszembe, hogy mi történne akkor, ha Bródy Sándor A tanítónő című drámáját valaki immaginárius közegbe képzelné el. Ehhez a színpadi játékhoz a Dobis Márta m. v. tervezte ruhák sokat hozzátettek. Nemcsak a társadalmi rangot, de a lelkületet is Íe,eZté

k DUSZA ISTVÁN I l—l van, hol nem van, az Urálon innen, nui az Óperencián túl (ha Floridából nézzük), van egyszer egy ország, melynek lakói mostanában azt sem tudják, hol áll a fejük. Meg a Fejük. Sőt, hogy állnak a Fejeik. (Tisztelet egy-két kivételnek, de az nem sok.) A legnagyobb baj, hogy nem tudják, mit csinálnak. Mit csináljanak. Merre menjenek tovább. Az erdő sűrűjében - melybe a múlt hibáiból jutottak, ami előrelátható volt, és önhibájukból, ami kevésbé volt előrelátható - hol a kivezető út? Divatosabban: most aztán melyik út vezet Európába? Kapkodnak. Civakodnak. Fő a fejük. Meg a Fejük. Sőt, főnek a Fejeik. Pedig olyan reményteljesen indult minden ebben az országban, a gyengédnek, bársonyosnak, selymesnek meg sok efféle lágy jelzővel titulált forradalom után. Mindjárt az első, a legnagyszerűbb dolog az volt, hogy az embereket megcsapta a szabadság szele. Kinek jutott akkor eszébe, hogy a szabadságnak füstje is lehet? Nem kuvaiti. De ugyancsak megcsap. Bevillanhatott volna valakinek, tótum faktumnak. Pláne, ha észrevette, hogy foghíjas jereblyével, szakadozott seprűvel zajlik a nagytakarítás. Hiába a lelkes sürgésforgás, sok szemét ott marad. Maradt. így aztán mostanában csupa prüszkölés az ország, még a bolhák is köhögnek. Követelőznek. Mindenki követelődzik, ki ezt akar, ki azt. Magának, természetesen. Miközben folyik az emberek, mondhatnánk úgy is, egymás kifosztása. Legálisan és illegálisan. Példát erre az állam mutatott, mely azzal kezdte tevékenységét - mellékes vagy harmad-, negyedrangú ügyek felértékelése mellett -, hogy kiadta a parancsot: elvenni. Fel a kezekkel, polgár! Pénzt vagy még több pénzt! Mutasd a zsebed. A farzsebedet is. Mit csodálkozol?! Ez a rendszerváltás! Ha nem tudnád. Szegény állam. Azt hiszi, Nyugaton van. Vagy hogy itt már Nyugat van. Tiszta Amerika! Akarom mondani: Texas. Azt hiszi, mármint az állam, a koldus fillérjeiből meggazdagodik, teremt majd itt olyan életet, hogy na! Lesz kaja, pia, habfürdő. Egy frászt. Holnapig se tart ki. Tehát az állam, fordítva a sorrenden, a végén kezdte, a nylevtörvénnyel meg ilyesmivel, meg azzal, hogy elvett. Elvesz. Én nem azt mondom, hogy helyette inkább adott volna. Mert miből? Hanem azt, hogy ne vett volna el. Amíg nincs annyi a zsebünkben. A zsebünkben meg hogy lesz annyi? Pénz. Nem bicsak. Munkával. Hát ez az, itt van a kutya elásva. Vagy leásva? Ha már itten lyukakról, gödrökről, árkokról van szó! Ha én az államnak, a kormánynak, a parlamentnek, ott annak a sok okos embernek vagyok, akkor én keményebb lettem volna. Nyelvelók, követelődző népség - kuss! Igaz, ez tőlem, mint a minap, kétszer gyors egymásutánban, amikor bírálni merészeltem az oktatásügy mozdulatlanságát, meg egy kulturális szervezet munkáját. Nagy a szám (nem így mondták, de ez a lényege), hát akkor mutassam meg a kivezető utat. Érdekes, pont ugyanezt várta el tőlem, tőlünk újságíróktól, megboldogult Állampárt Atyuskánk. Bírálhattok, de konstruktívan és csak úgy, ha a végén, pozitív kicsengéssel csengőn megmutatjátok a kivezető utat is. Nagy cseles volt az öreg, mert közben a fejünkön ült meg a nyakunkon a nagy izéjével, hogy levegőt alig tudtunk venni, nemhogy kivezető utat mutatni. AZ ÚJSÁGÍRÓ MEG A KIVEZETŐ ÚT nem demokratikus. De most első a munka! A demokráciához - és Európába - munkán keresztül vezet az út. Legelső feladatunk; a munkához megteremteni a feltételeket, radikális gazdasági reformmal, szigorú törvényekkel. Különben milyen demokrácia: lesz a miénk? Koldus demokrácia! Koldusok demokráciája! Hogy az milyen? Csupa veszekedés, marakodás. Koncokon. Mert ahol nincs munka, pénz sincs. Pénz nélkül meg, ugye, ideges az ember. Az ország. Ideges a demokrácia. (Ez van ma.) Tehát: gazdasági reformra, munkára fel! Aztán majd jöhet a többi, szépen, sorjában. Körülbelül imigyen szólok, ha én ebben az országban Fent vagyok, ha Nekik vagyok. Egyúttal imigyen mutatva meg a kivezető utat. Nem vicc. Gyengéd, bársonyos, selymes, lenge vagy éppen gyatra iróniám ne vezesse félre olvasómat, komolyan mondom. Csak van egy bibi. Én újságíró volnék. És, mint mondotta volt Oscar Wilde vagy ki, újságírónak az szegődik el, aki semmihez sem ért. így igaz. Ezért nem szoktam kivezető utakat mutogatni. Meg hogy ne szaporítsam a hozzá nem értők, a dilettánsok számát. (Lásd iménti eszmefuttatásomat.) Meg nem is az én dolgom. Mégis elvárnák Ma nem ül rajtunk senki. Szabad az én fejem is, már. Mégsem mutatom meg a kivezető utat. Ha tudnám, akkor sem. Nem az a dolgom. Nem az én dolgom az. Szép is lenne! Ilyen alapon újságírók alkothatnák a parlamentet, a kormányt, az oktatási minisztériumot, az egész vezérkart. No, attól mentsen meg az Isten. A mi feladatunk kérdezni, közvetíteni, véleményt mondani, gondolkoztatni. Arra a feladatra választottam, választottunk külön embereket - politikusokat. Akiket azért fizetnek. Hogy ne csak megmutassák, hanem el is vezessenek a kivezető útra. A fészkes fenébe! Ja, ez helyszín is, nem csupán szitok. Mellesleg, mintha oda tartanánk. Mert választottjaink cirkuszolnak, meg ijesztgetnek. A szórakoztató ipar, rémfilmjeivel, kick-box karatéivei együtt, hozzájuk képest - kutya füle! Ez nem vicc. Ez van. Újabban például az a divat járja, hogy bíróságra adják egymást. oda-e hát, ha azt sem tudjuk, hol áll L/u a fejünk, mit csináljunk, merre menjünk. Egymás torkának. Az a legkönnyebb. Gyerünk. És ez már Texas. Majdnem Amerik

a• BODNÁR GYULA PÉNTEKI LEVÉL ...HATATLANSÁGAINK(RÓL) Végre megtudtam a nagy titkot! Mindeddig telente ugyanis értetlenül álltam a buszok állandóan nyitott, jobbik esetben csak félig nyitott ablakai mellett - miközben a benti meleg szorgalmasan cserélődött a kinti hideggel. Egy szakember azonban felnyitotta a szemem. Immáron tudom, hogy a lézersebészet és az esetleges csillagháborúk koraban műszakilag megoldhatatlan problémával állunk szemben. Arról van szó, hogy valami megkopik az ablakok zárószerkezetében - mondja a szakember -, és hiába csuknak be indulás előtt minden helyi járatú buszon minden ablakot, azok a rázkódás - tehát: szándékos kinyitás nélkül, no meg a megkopott valamicske - miatt szép lassan kinyílnak. Igy aztán hiába húzogatja, zárogatja azokat sok utas, akiket, valljuk meg őszintén, nem is annyira a kárba vesző, ablakon át elillanó energia izgat, hanem eléggé el nem ítélhető módon az a tény, hogy októbertől márciusig fáznak. Mit tagadjam: jómagam is ehhez a típushoz tartozom mind a mai napig, bár a szakitól kapott felvilágosítás óta már kissé bölcsebben húzódom félre reumás vállammal a nyitott buszablakok közeléből. Tulajdonképpen büszke is lehetnék a jelenségre, hogy éppen Közép-Európa szívében, közepesen fejlett országunkban dicsekedhetünk a nagy megoldhatatlanság egy újabb s ily tökéletesen megnyilvánuló példájával. Aztán halványan felködlik, hogy a nyitott buszablakokon keresztül még sok minden egyébre is rálátni. Arra, hogy még most, a társadalom demokratikus átalakításának küszöbét is átlépve, szinte végzetes és megállíthatatlan folyamatként (vagy már inkább végzetként?) nehezedik ránk Aštól Ágcsernyőig a hatatlan-hetetlen toldalékok sámáni ereje. Továbbra is se szeri, se száma a kisebb és nagyobb megoldhatatlan, kivitelezhetetlen, megvalósíthatatlan, lehetetlen ügyeinknek. Többek között ilyen a már-már nyomasztóan kedvezőtlen s továbbra is romló külső gazdasági cserearány, amiből - érthetően - mindenféle bajaink adódnak. Hogy ebben a romló cserearányban - precízebben: cserearánytalanságban - benne van az ország valóban csaknem mozdíthatatlannak és javíthatatlannak tűnő termékszerkezete, arról gyakorlati cselekedeteinkben nemigen akarunk tudomást venni. Nos, hogy e cserearánytalanságon javítsunk, ahhoz végre természetesnek kel* lene tekinteni, hogy a jó minőségű és kelendő termékeket gyártó gazdag vállalatok még gazdagabbak, a rosszul dolgozó és szegény cégek pedig még szegényebbek legyenek. Igaz, az utóbbi időben erről már sokat beszél(t)ünk, ám ha a radikális gazdasági reform követői a mindennapos gyakorlatban ki akarják menekíteni a tőkét és a munkaerőt a veszteséget termelő területről, akkor kiderül, hogy emiatt és amiatt, és egyébként is, és most, és egyelőre elképzelhetetlen, kivitelezhetetlen, megengedhetetlen, vagy éppen „csak" megvalósíthatatlan a dolog. Ha itt-ott netán mégis sikerül, akkor a tömeggyűlések hordószónokai máris megkongatják a vészharangot, amely azt zengi el, hogy a szlovák országrészben miért járhatatlan s követhetetlen ez az út. A vészharang végül is ismert dallamot bimbamoz: aki azt akarja, hogy csak a legszigorúbb racionalitás alapján működjék a gazdaság, az lenézi a szlovák országrész sajátos helyzetét és visszaél az itt élők türelmével, ezért hát a gazdaságosság elve egyelőre összeegyeztethetetlen... no mivel is? Szerintem, elsősorban a demagóg szociálpolitikusok és a politikai konjuktúralovagok megváltoztathatatlan, esetenként tendenciózus szemléletével. Ama önző szemlélettel, amely csak a végletek ellentéteinek szűk logikája szerint tud gondolkodni - ami viszont azért veszélyes, mert a végletekben való gondolkodás vezet napjaink legnagyobb ellenségéhez: a megoldhatatlanság problematikájához. Jó lenne, ha minél kevesebben dőlnének be a lehetetlenségeket és megoldhatatlanságokat hirdető szólamoknak. Csehre, szlovákra, itt élő magyarra egyaránt vonatkozik ez. Sőt! Ránk talán duplán is. A történelem diktálta kisebbségi félszeink, visszatorpanásaink, önös bűvös krétaköreink mind-mind azt a nyomatékot növelik, amely apró hétköznapi gondjainkban és sorsformáló ügyeinkben már-már rossz mítoszként a megoldhatatlanságainkat, tehetetlenségeinket és hitetlenségeinket gyarapítja. Hogy XX. századi Szent György lovagként ledöfjük leküzdhetetlennek hitt és a múlt sztereotípiáival kísértő sárkányainkat, ahhoz át kell lépni átléphetetlennek gondolt saját árnyékainkat is. Ehhez kívánok erőt és civil kurázsit.