Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-15 / 63. szám, péntek

ÉVFORDULÓ . ÚJ SZÓ, 1991. MÁRCIUS 15. MÉCSESEK ITT „Március 15. - tavasz, szerelem, forradalom, ifjúság, sajtószabadság - az ünnepi beszédekben; rendőrterror - az utcákon. Ezek a jól bevált sablonok jellemezték a kádári Magyarország március 15-éit. "így kezdődik a Magyar Hírek e hónapi számának Titkos március tizenötödikék című riportja, mely felidézi a hetvenkettes esztendőt, amikor a jeles napon Budapesten először „csaptak össze a rendőrök és a békésen felvonuló fiatalok", majd a nyolcvanhatost, amikor szintén nem ,,maradt el az időközben szép tradícióvá nemesedett gumibotozás", a nyolcvannyolcast, amikor „már mindenki érezte, valami történni fog. Nemcsak az ünnepelni vágyók készültek, hanem a rendőrség is. Március 15-én hajnalban jó néhány embert letartóztattak", végül a nyolcvankilencest, melynek március 15-jéről Fodor Gábor, a Fidesz egyik vezetője, parlamenti képviselő mondja: az volt „az a nap, amikor az ellenzék megmutatta, felülkerekedett a kommunista párton. Akkor vált világossá, itt valami elindult. A múzeumkerti hivatalos rendezvényekre húsz-huszonötezren mehettek el, az ellenzéki megmozdulásra legalább kétszázezren". Olvasom a riportot, és eszembe jutnak a mi március tizenötödikéink, melyek a nyolcvanas években egyre szigorúbban ellenőrzött nappá váltak a dél-szlovákiai tájakon is, noha olyan összecsapásokra nem került sor, mint ,a magyar fővárosban. Csendben, visszafogottan ünnepeltünk, ünnepelgettünk, de azért mindig bővítve valamicskével a megemlékezés korábban „mindössze" egy-egy irodalmi est keretére korlátozódó formáit, fokozatosan tágítva a kimondhatóság határait. Elvegyülő, sompolygó feljelentő úrék, belügyes elvtársék sunyi-éber tekinteteinek ellenére, vagy sokszor éppen azért, csakazértis, dacból - menjetek, mondjátok el... Volt számos településünkön március tizenötödike, melyen egy szó sem hangzott el a negyvennyolcas szabadságharcról, sem Petőfiről, hanem előadót hívott meg a Csemadok-szervezet vagy művelődési klub, beszéljen az anyanyelvi oktatás jelentőségéről, a magyar iskolákról, a két háború közötti kisebbségi politikáról, közművelődésünk, kultúránk, irodalmunk történetének egy-egy szakaszáról, a kétnyelvűség gyakorlati alkalmazásáról stb. Mégis tudtuk, éreztük, mindnyájan jelenlévők, hogy március tizenötödike van. Az imént azt írtam, korábban „mindössze" egy-egy irodalmi est. Sok ezer volt az elmúlt negyven esztendőben, Pozsonytól a Bodrogközig, de cseh és morva városokban is ahol magyarok élnek vagy tanultak. Az idézőjellel pedig természetesen nem lefokozni, hanem kiemelni akartam őket. Aligha tagadható ugyanis, hogy akár egy, a legismertebb Petőfi-versekből készült, gyerekek, diákok vagy felnőttek által alkalmi falusi pódiumon előadott egyszerű előadás is jel volt, hagyományokat, a múlt értékeit, a szabadság eszményét továbbéltető, nemzeti-történelmi tudatot, röviden: gyökereket tápláló jelzés. Még akkor is, ha művészi színvonalra nem emelkedett, azaz művészi élményt nem volt képes nyújtani. Ki tudná felmérni ezeknek a márciusi estéknek, „ünnepi kultúrműsoroknak" a hatáőát, milyen szerepet játszottak megmaradásunkban olyan évtizedekben, amikor a magyar történelemből csak egy-egy tanító - akire akkoriban valóban ráillett a ma már anakronizmusnak tetsző lámpás jelző - gerillaakciójának ' eredményeképpen kaptak leckét a gyerekek? Mindez is eszembe jut most, a riport olvasása közben. A mi kis március tizenötödikéink. Visszagondolva: ezer és ezer apró mécses a hatalom sötét árnyékában. Melyek valamiért, egyszersmind valami ellen is égtek... (bodnár) EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL LŐCSE, EPERJES 1848-BAN A kassai írók és irodalompártolók társasága, a Kazinczy-kör az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére 1898-ban emlékalbumot adott ki, amelyben az akkor még élő szemtanúk vallanak a nevezetes eseményekről. A milleneumi Magyarország korának megfelelően helyenként pátoszszal, magasztos hazafiassággal, de tényszerűen. „Tiz éves fiu voltam és gymnazista deák. A márcziusi események hirére Lőcse városa is örömmámorban úszott. Lakosai fényes kivilágítás által adtak kifejezést hazafias lelkesedésöknek, s a piaczon és utczákon elvonuló tömegek örömujjongva sorba megéljenezték V. Ferdinánd királyt, István nádort, Széchenyit, .Deákot, Batthányt, Kossuthot. A gymnázium premontrei-rendű tanárai siettek a tanév befejezésével, részt veendők a polgárokból s az uri osztálybeliekből felállított nemzetőrség gyakorlataiban, melyek a városon kívül tartattak. A tanárok ki voltak rendelve éjjeli őrségre. Régebben katonáskodó egyének tanították a nemzetőröket a fegyverforgatásra, illemmel ugyan, melyből azonban néha a guny sem hiányzott. Igy midőn egyik idősebb tanárunk kissé ügyetlenül kezelte a fegyvert, az őt oktató iparos altiszt fontoskodó hetykeséggel mondá: Uram ez nem irótoll! A deákok is, nézői lévén a nemzetőrök gyakorlatainak, egyes csoportokba osztva, azokat utánozták, s midőn a gyakorlat végén a nemzetőrök katonai sorrendben a városon keresztül haza vonultak, a deáksereg is utánok ugyanazon sorrendben katonai lépésekben haladott. De nem sokáig tartott e játék. Felállitatott a honvédség, sokan a nagyobb deákok közül beállottak honvédeknek, elvitték őket komoly munkára, hogy soha többé ne lássuk. Tanárom, Szomolnoky Benedek, tábori lelkésznek ment, Répássy Flóris pedig, a VI. osztály tanára, daczára annak, hogy felszentelt áldozár volt, honvédtiszti ruhát vett föl, és kardot kötött oldalára, a szabadságharcz több csatájában részt vett, mig végre a temesvári ütközetben mint százados elesett. A lőcsei lakosok megtudván, hogy a horvátok, ráczok, oláhok gyilkolják a magyarokat, vetélkedve siettek a honvédelemhez szükséges eszközök előállításával. A polgári családoknál divatos czintányérok fölajánltattak ágyuk öntésére, önkéntes pénzadományok gyűjtettek, a nők fehérneműt varrtak a honvédek részére. A szivekben lángolt a hazaszeretet, a hazának szolgálni dicsőség vala, a haza oltárára áldozni kötelességnek tartatott. Voltak azonban, kik a szabadság fogalmát félreértették. A városi kávéház bérlője, Liedemenn házi ebeit osztrák tábornokok nevein szólította, de meggondolatlanságának meg is adta az árát, mert midőn később osztrák az első osztrák csapatok Schlick alatt Lőcsére érkeztek, 50 vesszőütésre Ítéltetett s a szenvedett sérülések következtében néhány nap múlva sebeiben meg is halt." (Dr. Madarassy Lipót) „A bizonytalan viszonyok hatása alatt s a nemzeti és a helyi általános közérdek érdekében, Eperjes város közönsége, a rend, személy s vagyonbizottság fenntartása czéljából, mint mindenütt, máshol szinte megalakította a magyar nemzetőrséget, - a polgári milicziát - Pulszky Sándor őrnagysága melTett, 1848. évi márczius hó 21 -ikén. Délig Eperjesnek 560 polgára vette föl a piros karkötőt és háromszínű kokárdát. E nemzetőrség aztán nyomban szervezkedést követőleg, beleolvadt a polgári őrségbe, mely utóbbi intézmény Eperjesen még a XVII l. évszázad óta fenállott. Délután a nagysárosi nemzetőrség Eperjesre jött át. A mieink eleikbe mentek a város határáig s onnan együtt, a helybeliek polgári zenekara mellett, - miközben a r. kath. plébániatemplom tornyáról kibontatott a nemzeti zászló - bevonultak a főutczába, s itt Dessewffy László háza előtt állottak meg, arczczal sorfalat képezvén a jelenlegi plébániatemplomnak, melynek alsó lépcsőzetéről Kerényi Frigyes elszavalta a Vörösmarty Szózatának dallamára írt költeményét. S az ezernyi tömeg - mert a nyomtatvány ezalatt számtalan példányban osztatott szét - rá lelkesült ováczióval elénekelte az eperjesi szabadsajtó ezen első termékét: »Hullámzik a kor tengere, Hullámzik a világ... Ki fogja vetni gyöngyeit S medrébe visszahág!« Ez történt 1848. Tavaszelő 21 -én d.u. 3 órakor, - ez volt az első hullám, melyet a forradalom Eperjesen támasztott." (Chalúpka Rezső) Válogatta: D. KOVÁCS JÓZSEF Március van, s bár napozni lehetne, különös, lustító szorongás ül rajtam. A látvány riaszt, nem a fény. A fény sohasem hazudik, csak az ember. Valakik beleordítanak a csendbe. Tagolatlan üvöltésük zavarja-e Európát? Mert lendülő kezük fenyegeti. ,,Heil Hitler!... Na stráž!... Kitartás!" Megőrült a március. Könyörtelen a világosság. Isten sem könyörületes? Lehet-e az? Hagyják-e? II. Találunk-e menedéket? MEGÖRÜLT A MÁRCIUS Szállást a didergő, italt a szomjazó, ételt az éhező lelkeknek? Él még a vers? Márciusaink Petőfi-verse? Meg Adyé? És József Attiláé? Tényleg, él még a vers, amikor kufárok verstöredékekkel kínálják áruikat? A vers kikezdhetetlen, mert nem darabolható, s ez megnyugtat. Más lassan már alig marad. Menedék a vers. III. Hazugság! A verset meggyalázhatják. Temetőkertekben tömeggyilkosok sírja fölött is verset mondanak. Megőrült a március. Ártatlan gyerekeket rontanak meg. Ajkukon gyöngyként bukik ki a szó, de körülöttük disznók falják fel. Március van, s bár napozni lehetne, különös, lustító szorongás ül rajtam. IV. Március? Petőfi Sándor, hol késik világszabadságod?! DUSZA ISTVÁN Q

erkészpróbára készül a gyerek. Teljes felszerelésben parádézik az előszobában: oldalán táska fityeg, elemózsiával, teáskulaccsal, lábán terepjáró bakancs, hogy bírja az erdei gyaloglást. A végén, indulás előtt csak kiböki: feltűzné a kokárdát is, ha már egyszer Mátyás király szólítja őket, szabadítsanak ki valamilyen foglyokat az ellenség markából. Minek ahhoz kokárda? Hát a király tiszteletére! Azt inkább hagyd itthon, mondom tétován, tudod, most nem élünk kokárMADÁREURÓPA dás időket, hadd csituljanak a kedélyek. Nagy nehezen megérti. Valóban, a pillanat nem kedvező, a kokárda ott marad az előszoba polcán, a könyvek előtt. Egy vacak kis szalagocska, körbe húzva, rajta egy másik, kétágú szalag. Ugyan, kinek árthat, pláne egy gyerek kabátján? Mikor elslattyog a trolira, gohdolkodóba esem. Uramisten, hát már itt tartunk? Valóban arról lenne szó, hogy Mátyás király és a nemzetiszínű szalag valahogy nem passzol együtt? Vagy a gyereket féltem valami gőzös fejű inzultusától? S mi az, hogy nem kedvez a pillanat? Hisz ebben a zártosztály-mitteleurópában sosem kedvezett igazán. Itt, ahol a szabadságra mindig kényszerzubbonyt húztak, s ahol egy bátortalan himnusz-éneklés népfelháborodást okoz. Pláne, ha a másikét danolják. Kocsmaközépeurópa nem kedvez a szabad érzelmeknek. Mitteljurop vidékén csak sírokat illik kiforgatni, anyakönyvek lapjait kitépni, címert, emléktáblát, vesét leverni, fecskefészket lepiszkálni az eresz alól. Marhavagonba tessékelni egymást, földet, házat foglalni, visszafoglalni, ölre menni. Az új forradalmak első felvonása elmúlt, most jön a gyerekek felzabálása. Vagy mégsem? Talán mégis van, remény, hogy meghalljuk Bem lengyelségét, Damjanich szerb üzenetét? Talán a kollektív agymosás évtizedeit követően felfogjuk végre, hogy ugyanaz az orosz medve vonult be hatvannyolcban Prágába, Pozsonyba, ötvenhatban Budapestre, amelyik vérbe fojtotta márciust? Hogy negyvennyolc márciusa - folytatható? Talán megérjük egyszer, hogy Petőfinek nem a kardjára figyelnek oda, hanem a verseire? Irigylem a madarakat. Nem csak azért, mert nem ismerik a határokat, szabadon repülhetnek vízum és valuta nélkül, nyelvismeret nem korlátozza őket, vámtisztek nem ütnek rájuk pecsétet. A szemtelenségükért csodálom őket, ahogy a világ legtermészetesebb mozdulatával felgallyaznak a hősök magasztos szobraira. Talán csak ők tudják, hogy a lassan őrölő idő szétmarja a márványba faragott szimbólumokat. Egykedvűen lepiszkítják a szentek és a partizánok, a Nagy Emberek és a kis névtelenek anyagba gyúrt komolyságát, fekáliájuk ott pompázik a pártvezérek bronzba rittyentett bőrkabátjain. Másfél évszázaddal a forradalom után talán csak a madarak maradtak meg európainak. Mert az az Európa, úgy tűnik, elveszett. Bennünk veszett el, akik nem merjük felvállalni igazságát, helyzetét, esélyeit, az elszalasztott lehetőség hiányát. A legjobb esetben is bizniszEurópa közelít felénk, ordastörvényeivel, ki nem mondott kínjaival, tisztázatlan múltjával. Jó lenne hinni, hogy nem leszünk manieurópa, újgyarmat. Jó lenne tudni, madáreurópa leszünk, szabad vágyakkal, nyíratlan számnyal. Túlnézem azt a semmi kis szalagocskát a polcon, f~/ s arra gondolok, kellene már egy nagy, közös történelemkönyv, amelyből nem hiányozhatna ez a parányi rekvizitum, miként a vértanúk sem, akik nem mások földjére ácsingóztak, de a közös, bitorlók nélküli Európáért haltak meg. KÖVESDI KÁRÓL Y