Új Szó, 1991. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-02 / 52. szám, szombat

1991. MÁRCIUS 2. HAZAI KÖRKÉP 4 l UJiMUi FÉLGŐZZEL ELŐRE PILLANATKÉP AZ ERSEKUJVARI SIGMÁBOL JOMODU MEZOGAZDASAGI CSELÉDEK Hat-hét faluban jártam mostanában szűkebb pátriámban, és tapasztalataim valahogy így összegezhetem egy mondatban: odalett a csallóközi emberek nyíltsága. Pedig erre mindig büszke voltam. Odalett azoké is, akik földtulajdonos-paraszti mivoltukból adódóan a második világháború előtt is egyenes derékkal jártak, de újból görnyedten járnak azok is, akik csak néhány évtizede szabadultak a cselédsors szorításából. A bátorság, a szókimondás - mondom - kiment a divatból, és ennek elsősorban az az oka, hogy az emberek ma mindennél jobban a munkanélküliségtől félnek. E t§ren teljesen megváltozott a helyzet "az utóbbi két esztendő alatt. Hat-nyolc éve a falusi munkahelyi vezető szinte csak „szőre mentén" merte kifogásolni beosztottjainak a teljesítményét, a munka minőségét, mert méltatlankodó szavaira könnyen így válaszolt a megbírált munkatárs: Ha nem tetszik a viselkedésem, akár más munka után is nézhetek. És meg is tette. Várták a munkáskezet, a közgazdasági végzettséggel rendelkezőt, a mérnököt, a technikust a városi üzemek. Egyszóval: nem okozott gondot az elhelyezkedés. Es ez még azokat is önérzetessé tette, akiknek teljesítményük, helytállásuk alapján nem nagyon lett volna joguk az önérzetességre. Ma, 1991 márciusában minden faluban ott kísért a munkanélküliség réme. Ez teljesen és tömegesen megváltoztatta a csallóközi emberek magatartását. A padányi határban egy szövetkezeti taggal találkoztam a minap, elbeszélgettünk ezekről a dolgokról, majd a talán 50 esztendős férfi így jellemezte a helyzetet: „Jómódú mezőgazdasági cselédek lettünk". Jó egy hete történt ez, és újból és újból eszembe jut ez a mondat. Hogy így van, azt eddig is tudtuk-sejtettük. Ahhoz azonban, hogy ki is mondjuk, még arra is „szükségünk" volt, hogy betörjön hozzánk a munkanélküliség. Aminek korábban csak a hírét hallottuk. Úgy látom, a mezőgazdasági cseléddé válás folyamata különösen gyors ütemű a korábban egyesült, újabban pedig különvált nagy szövetkezetekben, amelyekre az jellemző (tisztelet a kivételnek), hogy.az egyesülés ugyanazoknak a vezényletével ment végbe, akik irányításával most a „válóperek" zajlanak. ^Konkrétabban: nagyon sok szövetkezetben ma is ugyanaz az elnök, aki 1974-ben vagy később „szelíden", az akkori idők stílusában rábeszélte a tagságot az egyesülésre. A jelenség nagyon sokféleképpen jellemezhető. Például úgy, hogy: a pártkáder elpusztíthatatlan. De úgy is, hogy: aki elrontotta, az hozza is helyre. Vagy „hatalomátmentés" is lehet a jelige, esetleg „birtokonbelüliség". Hatalomátmentés plusz birtokonbelüliség. Ez a lényege ma a délszlovákiai szövetkezetekben az elnöki tisztségért folyó tülekedésnek szinte mindenütt, és ezen a tájon kell keresni sok minden másnak is az okát. Azt is, miért lett oda a csallóközi ember nyíltsága, egyenessége. Azt is,.hogy miért olyanok ma a szövetkezetekben az emberi kapcsolatok, amilyenek. Azt is, hogy miért csak négyszemközt mernek az emberek az újságíróval őszintén beszélni Persze, vannak kivételek, helyenként már megindult az igazi szövetkezetek kialakulásának folyamata. Félnek ma a szövetkezeti emberek. Azok is félnek, akik az elnyűhetetlennek bizonyult elnök „csapatához" tartoznak, de azok is, akik máshogy gondolják, és váltani szeretnének. Mondom: az állampárt által a szövetkezetekre tukmált elnökök zöme a helyén maradt, és most ők uralkodnak elevenek és holtak fölött. Ami azt jelenti, hogy ők döntik el, hogy az ésszerűsítés, a termelés gazdaságosabbá tétele folyamán kinek mondjanak fel, és kik maradhatnak. Sirtokonbelüliségükből egyenesen következik, hogy alvezéreik (akik szintén félnek), besúgóhálózatokat szerveznek, a közvélemény „felderítéséra". Csak ezzel magyarázható, hogy manapság már két dél-szlovákiai magyar sem mindig mer őszinte lenni egymáshoz. Ezzel magyarázható, hogy soha korábban nem tapasztalt mennyiségű névtelen levél érkezik a szerkesztőségekbe. A besúgók iránt érdeklődve az egyik szövetkezeti elnök így szólt hozzám: mutasson, szerkesztő úr akár csak egyetlen besúgót is! Ezzel az elnök úr teljesen leszerelt. Valóban, még egyetlen mezőgazdasági dolgozó sem jött oda hozzám, bejelentve: én besúgó vagyok. Mindazonáltal még így is csak e mondattal tudom befejezni dolgozatomat: odalett a csallóközi emberek nyíltsága. És ezen ne is csodálkozzunk. A mezőgazdasági-cselédi sors nem nagyon járul hozzá a gerinc kiegyenesedéséhez. TÓTH MIHÁLY FEBRUÁR ELEJÉN MEGSZŰNT A BRANKO RIMASZOMBATI ÜZEME NYÚLFARKNYI ÉLETE VOLT SÉRELMEIK ORVOSLÁSÁT KÉRIK VÁLASZT KAPNAK LEVELÜKRE? Postánk napról napra gyarapodik, jelezve, hogy olvasóink bíznak bennünk, megosztják velünk gondjaikat, és nem egy esetben abban is reménykednek, hogy segítünk sérelmeik orvoslásában. Ez utóbbi céllal küldte el szerkesztőségünkbe Bornemissza István, poprádi olvasónk azt a kérvényt, amelyet negyven KeletSzlovákiában élő polgár nevében Václav Havel köztársasági elnöknek, Alexander Dubčeknak, a Szövetségi Gyűlés elnökének és Marian Čalfának a szövetségi kormány elnökének továbbított az 1945 és 1948 között elszenvedett sérelmeik helyrehozását követelve. A negyven panaszos illetve azok szülei, nagyszülei 1945-ben magyar nemzetiségük miatt elvesztették egész vagyonu. kat, kilakoltatták őket házaikból, sokukat deportálták, megfosztották őket a csehszlovák állampolgárságtól, ami egyúttal munkájuk elvesztésével járt. Több családtagjukat a Szovjetunióba hurcolták, bebörtönözték, majd később katonai munkaszolgálatra kényszerítettek. KeletSzlovákiában nem tartották be a földbirtokok elkobzásáról hozott elnöki dekrétumnak azt a meghatározását, hogy csak az 50 hektárnál nagyobb földterületekre vo• natkozik, és így a kisebb területeket is kisajátították. A jogfosztottság következményeit gyermekeik is megérezték, nem vették fel őket a főiskolákra, sőt még a középiskolákba sem. Különösen nehéz volt az idősebbek sorsa, akik havi 100-200 korona kegydíjból tengették életüket. Ök maguk 1945-től egészen 1989ig csak alacsonyabb beosztásokban dolgozhattak. Sérelmeik orvoslása érdekében követelik, érvénytelenítsék a Kassai Kormányprogramnak a magyar és német nemzetiségű csehszlovák állampolgárok kollektív felelősségét kimondó részét, azokat a rendeleteket, amelyek megfosztották őket csehszlovák állampolgárságuktól, amelyek értelmében elkobozták vagyonukat, és ítéljék el az ún reszlovakizálás intézményét. - Tudatában vagyunk, hogy nehéz sérelmeket, atrocitásokat és törvénysértéseket mennyiségi és minőségi szempontból megítélni, meghatározni és kártalanítani, de az 1989. november 17-e óta szerzett tapasztalataink alapján sorsunkat össze kell hasonlítanunk a köztársaság azon polgárainak sorsával, akik már teljes vagy részleges rehabilitálásban illetve kártalanításban részesültek, vagy legalább tudják, hogy abban részük lesz - írják. Kérik, hogy az ő sérelmeik, amelyeket 1945-től szenvedtek el, ugyanúgy legyenek elbírálva és kártalanítva, mint azok, amelyeket 1948-ban vagy 1968ban követtek el. Érthetetlen számukra, miért zárják ki őket a rehabilitálásokból és kártalanításokból, miért nem vonatkoznak rájuk is a demokrácia elvei, a magántulajdonról és az egyenjogúságról szóló törvényes rendelkezések. Elutasítják azt az érvelést, hogy az állam rossz pénzügyi helyzete miatt nem kerülhet sor az ö sérelmeik orvoslására. - A rossz pénzügyi helyzettel legfeljebb az elkerülhetetlen kártérítések időpontja és módja lenne indokolható, de az semmiképpen sem, hogý a tulajdonosok jogait nem ismerik el. és a vagyont nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak - állapítják meg. Sajnálatosnak tartják, hogy az ország törvényei nem szolgáltatnak nekik igazságot, miközben rámutatnak, hogy a velük szemben alkalmazott eljárás megsérti számos nemzetközi egyezményt és Csehszlovákia alkotmányát is. Meg kell még említeni, hogy a panasz aláírói Kassán, Késmárkon, Stará Ľubovňában, Eperjesen és Poprádon élnek. Vagyonuk értéke nem haladja meg az átlagot, márcsak azért sem, mert nagyrészt örökösökről van szó. Paradoxon, de több esetben már nem is tartoznak a nemzeti kisebbséghez, és csak azért fosztják meg őket örökségüktől, mert a felmenőjük magyar volt. Alkotmánybíróság hiányában egyelőre az állam legfelsőbb vezetőihez írt levelet tartották az egyedüli lehetőségnek, hogy védekezhessenek sérelmeikkel szemben. Vajon milyen választ kapnak decemberi kérvényükre? Ügyükről majd tájékoztatjuk olvasóinkat. -csiEmlékezhetünk még rá, évekkel ezelőtt mekkora reményekkel tekintettek a hazai vállalatok - közöttük az olomouci Sigma konszern is - a szovjet mezőgazdaság meghirdetett reformja elé. Az ottani viszonyok ismerői tudták, hogy a merész tervek véghezvitelénél nem nagyon fognak akadékoskodni spórolós kifogásokkal, mivel a mezőgazdaság fejlesztése öntözés nélkül lehetetlen lenne. Az öntözőberendezéseiről jól ismert Sigma Európa keleti felén nem nagyon talált komoly konkurenciára. És miért is ne örültek volna a szivattyúgyártás szakavatott stratégái? Hosszú távon ez a program egy nagy felvevőképességű piacot jelentett, kényelmes, versenymentes gyártást és fejlesztést, szóval a biztonságot. Csak az események alakultak másként. És éppen akkor, amikor teljes egészében beindult az üzlet. Az ágas-bogas Sigma családfa egyik ágán ott bimbózott, majd duzzadt érsekújvári vállalatuk is, amely szintén részt kapott ebből a nagy tortából és (megérdemelten) sikeres áthelyezhető szivattyúállomásaiból mintegy 250 millióért adott el évente, egészen 1989 végéig. Hogy ezután mi következett, gondolom az olvasót már nem is nagyon érdekli, hiszen az újságokban naponta találkozhatott és találkozhat ma is az 1989 utáni csehszlovák vállalatsors érzékletes, sokszor megdöbbentő leírásával. Hogy miért írjuk újra és újra? Azért, mert talán kétféle tanulsággal is szolgálhatnak ezek a némi történelmi háttérrel elénk tartott gazdasági pillanátfelvételek. Először is azzal, hogy ki milyen módon próbál kilábalni a helyzetből, esetleg valamilyen máshol is felhasználható ötlettel, másodszor pedig azzal, hogy mit hogyan nem szabad majd ezután csinálni, hogy a vállalatot vagy a részvénytársaságot egy-egy politikai vihar, piacbedugulás le ne bénítsa, esetleg el ne söpörje. Volt tehát először a hatalmas és egyegy terméket nagy mennyiségben igénylő, szinte kielégítetlen piac, és most már nincs. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Kulich József, az érsekújvári Sigma gazdasági igazgatóhelyettese szerint még ezt az elveszettnek látszó piacot sem szabad leírni. Igaz, hogy a Szovjetunió nem rendel az 1991,-es évre semmit a korábbi kínálatból. (Lengyelország és természetesen a közben megszűnt NDK sem), de ez még nem jelenti azt, hogy ezek a piacok örökre bezárultak. Csak a nagy csinnadrattával kötött államközi árucsere-megállapodások ideje járt le. A kereskedelem folytatódhat, de most már maguknak kell megkeresni a partnert, felvenni a versenyt más ajánlatokkal. Azért is van februártól egy emberük Moszkvában, hogy a szemüket rajta tarthassák az ottani piacon, ahová más országok vállalatai is szívesen bekerülnének, és hátha sikerül ott, a helyszínen vevőt találni a már legyártott, vagy a megrendelt anyagból még legyártható szivatytyúkra. Persze, ez csak csepp lehetne a tengerben, mert a vállalat bizony komoly bajban van, noha távolról sincs két vállra fektetve. Annyira komoly a baj, hoqy ez év Majdhogynem a megmagyarázhatatlanra keresem a magyarázatot, amikor azon tűnődöm, vajon miért láttak hozzá 1985-ben a Branko rimaszombati üzemének a felépítéséhez. A 11 millió koronás nagyberuházás elindítói tudták, tudhatták, hogy amúgy is kevés a házinyúl, a nagyüzemi tenyésztésnek sem tapasztalatai, sem művelői nemigen akadtak Szlovákiának ezen a táján. Ha valamiképp mégis, valamilyen magyarázatot igyekeznénk találni a három év alatt felépült végül is 13 millióba került modern olasz gépsorral felszerelt kisüzem létjogosultságára, említhetnénk az akkor már négyéves felvásárlói gyakorlatot, a háztáji nyúltenyésztés fellendítésére tett kezdeményezéseket, a nagyüzemi tenyésztés nyereségességébe vetett hitet. Végül de nem utolsósorban Ferenc Józsefről kellene szólnunk, aki már 1982-től foglalkozott nyulakkal, Közép- és KeletSzlovákiából szálította azokat Nyitrára. Az 1987 nyarán beindult üzem évente 1 millió 200 ezer házinyúl feldolgozását és csomagolását tette második felére várhatóan a 89-es létszámnak körülbelül csak a fele, mintegy 500-600 ember dolgozik majd itt, és az egyik üzemrészlegükben leáll a munka. Szerencse a szerencsétlenségben az, hogy ezután is van mit kinálniuk, nem is akármilyen terméket, csak hát ennek a gyártásnak a felfuttatását most valóban futtatni kell, átütemezve az eredetileg tervezett kényelmesebb tempót. Az eladási nehézségek ugyanis rajtaütésszerűén érték a gyárat. Tervben volt már a szerkezetváltás, és fel is épült az új üzemrész, amelyben a kis átmérőjű furatokban is használható búvárszivattyúkat gyártják. Itthon és külföldön egyaránt van irántuk kereslet. Most ez a gyártás tartja majd el a vállalatot. Akár 20 ezret is el tudnának adni belőle, de csak 8000-et képesek legyártani, mivel a technológia nem engedi meg a kapacitásbővítést, igy aztán az egész múlt évi és idei kiesést nem tudják fedezni. Minden költséget, amit csak lehet, csökkenteni kell, s ebbe beletartoznak a bérek, tehát az elbocsátások is. - Megtartjuk természetesen az ide vonatkozó törvényeket és előírásokat, mégis fájdalmas lesz ez az intézkedés - mondja az igazgatóhelyettes. - A döntéseket talán csak az könnyíti meg, hogy nem személyenként válogatunk, hanem azoknak a részlegeknek a dolgozói mennek el, amelyeken nincs munka. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ez legfeljebb a döntéshozók, de nem az eltávozni kényszerülök helyzetét könnyíti. A távozóknak jóval több mint a fele az órabérban dolgozók körül kerül ki, Hogy mi lesz a leállított üzemegységgel, arról még nincs konkrét döntés, csak elképzelések vannak. Ugyanúgy, mint a termékszerkezet további alakulásáról is, melybe nagymértékben beleszólhat az állam környezetvédelmi politikája, illetve majd az ide irányuló beruházások Még az is előfordulhat, hogy egy idö után újra felvesznek dolgozókat, ha sikerül valamilyen termelést felépíteni az elárvuló gyártócsarnokba. Ha eladnák, vagy kiadnák más vállalatoknak, valószínűleg az is venne fel a környékről munkaerőt. Most azonban a legsürgősebb a vállalat pénzügyi összeomlástól való megmentése. Ez pedig drákói intézkedéseket követel. Aki nem termel, vagy nem termelhet, annak mennie kell. A konszolidáció és az esetleges konjunktúra esélyei azonban még igy sem biztosak, hiszen a tömeges elbocsátás csak az első lépések egyike. Az érsekújvári Sigma ennél az elsiö lépésnél tartva keresi az utat tovább, amelyen majd nem téved el a gazdasági szorítások és kényszerkerülők útvesztőjében. Van esélye a sikerre, ha megszabadul mindentől, ami nehezíti az előrelépést. Van termelési programja, amelyben bízhat és van bátorsága szigorú intézkedések foganatosítására is. Ügy látszik, hogy a hosszú és zsákutcába torkolló „biztonság" után a gazdasági reform első részsikereihez csak ilyen népszerűtlen és fájdalmas intézkedéseken keresztül vezet az út. (szénási) lehetővé. És mi volt a valós helyzet? - Ez a szám álom maradt, hiszen minden igyekezetünk ellenére a legjobbnak mondható 1988-as évben is csak félmilliót tudtunk felvásárolni - kezdte pár héttel ezelőtt magyarázatát a sorsforduló előtt álló üzem vezetője, Ferenc József. A tenyésztőket mind a nagyüzemi - példa rá a méhi szövetkezet -, mind a háztáji termelésben igyekeztünk érdekeltté tenni. Még szerencsénk, sem volt, mert két évvel ezelőtt a hozzánk tartozó kerületekben egy ázsiai járvány ütötte fel a fejét, alaposan megtizedelve az állományokat. Tavaly már észrevehetően megcsappant a nyulakkal foglalkozó kisállattenyésztők száma. Ebben közrejátszott az abrak árának emelkedése is, az állami dotációk megvonása pedig további érdektelenséget okozott. A termelői kedv visszaszerzése és emelése érdekében még tavaly is komoly lépéseket tettünk. Nevezetesen azt, hogy a régi, tapasztalt tenyésztőktől törzskönyvezett anyákat vásároltunk fel, s ezeket díjmentesen átadtuk azoknak a tenyésztőknek, akik vállalták évi huszonöt darab vágónyúl szállítását. Sajnos, ez a mentőöv sem segített, ezért ís kezdődtek meg a tárgyalások külföldi, főleg olasz cégekkel, hiszen ide exportáltuk a feldolgozott nyulak nagy részét. Ebben az időszakban többször jártam náluk, hetente érdeklődtem az üzem vezetőjétől, aki nem tudott biztosat mondani. Egyszer szabadkezet kapott a külföldi tárgyalásokhoz, máskor megvonták tőle ezt a jogkört. Ennek ellenére személyesen is tárgyalt Olaszországban, majd az olasz üzletemberek is eljöttek Gömörbe. Már-már nyélbe ütötték az üzletet, amikor a nyitrai igazgatóság előállt azzal, hogy ök már más partnerrel tárgyaltak. Az lett a vége. hogy az idő elszállt, megoldás pedig nem született. Közben a szomszédos húskombinát területén működő Szlovák Juhtenyésztök Társaságának egyik kisüzeméből is érdeklődtek irántuk. Január közepéig tartott, míg végül is egy kompromisszumos megoldást találva megegyeztek. Harminc dolgozójával egyetemben bérbe adták a vállalkozóknak a kisüzemet. Igy február elsejével megszűnt a Branko rimaszombati üzeme, a mindössze három évet üzemelt gépsort leszerelték, és Nyitrára szállították. Hogy milyen jövő vár a kisüzemre, illetve a megmaradt harmincfős kollektívára, azt már Ondrej Dankótól, új gazdájuktól, a magánkézben levő vágóhíd vezetőjétől kérdeztem. - A harminc dolgozót megtartjuk, de azt előre leszögeztem, hogy a mi részvénytársaságunkban más munkatempót kell majd diktálniuk. Egyeseket a jelenleg is működő vágóhidunkon alkalmazunk, mások pedig a bérbe vett üzemet takarítják ki és készítik elő az új technológia felszereléséhez. Az új gépeket harmincmillióért Németországból hozzuk majd be, s egy modern hús- és hentesárut gyártó kisüzemet létesítünk majd az egykori Branko helyén. Július elsejétől tervezem a felfutást, és a juh-, illetve bárányhúson kívül sertés- és marhahúst is feldolgozunk itt, meg exportra alkalmas végtermékeket állítanánk elő.' Bízom benne, hogy közben elkészül a víztisztító állomás, annál is inkább, mert már tavaly át kellett volna adniuk az építőket. Bízom abban is. hogy egy-két hónap múlva eladják, és mi megvesszük a kisüzemet, az érintett harminc dolgozó pedig minden téren megtalálja majd nálunk számítását. POLGÁRI LÁSZLÓ REFLEX