Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-08 / 33. szám, péntek

PUBLICISZTIKA 1991. FEBRUÁR 8. A HUNKARA NEVELES AN ATOMI AJ A Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona neve az utóbbi hónapok folyamán vált ismertté a szlovákiai magyar újságolvasók előtt. Tömör, sokatmondó és olvasmányos cikkeit bizonyára szívesen fogadták a szülők és pedagógusok egyaránt. A szakavatott szerző a Debreceni Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskola tanszékvezető tanára. Több pedagógiai tanulmány közreadása után a napokban könyvet jelentetett meg a munkára nevelésről. Könyvének címe: A munkára nevelés lehetősége és eredményei 10-14 éves korban. E dolgozat - ó minősíti így szerényen munkáját - tizenöt éves kitartó kutatás frappáns összegezése, az elméleti pedagógia helyes vagy téves tételeinek gyakorlati igazolása, tagadása. Mindenképpen merész, sőt kockázatos vállalkozás, hiszen a tények feltárását akkor kezdte, amikor a társadalom gazdasági, politikai feltételei homlokegyenest eltértek a mai, rendszerváltás utáni kibontakozástól, vagyis a „dolgozat" megjelenésének idejében kirajzolódó feltételektől. A hatvanas évek közepén, a hivatalos pedagógia által meghirdetett, majd egyre inkább közhellyé laposodott közösség érdekében végzett munka túlhangsúlyozása sem kedvetlenítette el az ízig-vérig., nevelőt, tovább kereste az igazi hajtóerőt, az ember ősi ösztöne által determinált önmegvalósításra való törekvést. Tudja és a kísérleti alanyok által is tudatosítja, hógy a társadalom léte és fejlődése a munka függvénye. Már könyve bevezetőjében arra figyelmeztet, hogy „A munka és a munkaszerű tevékenységek összemosásának az a legnagyobb , veszélye, hogy a munka teljesen kiszorul a nevelési-oktatási folya-. matból, és helyét a munkaszerű folyamatok foglalják el". Mert mi a munka? a társadalmi termelés alapvető eszköze, s nem csupán technikai, hanem szellemi, fizikai és technológiai mozzanatok egysége". Ezáltal arra is utal, hogy a családi és az iskolai nevelés sok esetben egyoldalúan fogja fel már magát a fogalmat. Több válaszban tapintható ki a szellemi munka (tudás) alulértékelése, hiszen nem hoz létre értéket - írja egy helyen. Vajon nem ez volt-e a hivatalos álláspont is, és nem ennek alapján értékelte-e alá a centralizált irányításra berendezkedett társadalom vezetése az értelmiség munkáját, erőltette rá a köztudatra a hamis értékrendet, s lett mindennek következménye a szerző által feltárt elszomorító tények garmadája is? Szembetűnő az is, hogy a szellemi és egyéb foglalkozású szülők gyermekeinél a családért, társadalomért végzett munka minimális arányú, de az öröm érzése sem kimagasló - folytatja a továbbiakban, mert: „A fizikai és a szellemi. munka értékelésében megfigyelhető egyfajta rendezetlenség". E mondatból jól érezhető a kényszerű visszafogottság. A meghatározás nemcsak találó, hanem további összefüggések felismerésére ösztönöz, amit a kutató pedagógus csakhamar bizonyítani is tud, vagy inkább kénytelen, s elkerülhetetlenül belebotlik a tulajdonviszonyokba, amit egyetlen fogalomba sűrít, a „gazdatudatba". A munkafegyelmet nevelési aspektusként próbálja megközelíteni és kísérleti alanyainak így teszi fel a kérdést: „Melyik tanulót ítéled el szigorúbban? a) A Jóska az iskolában lopott, b) Péter az iskolában lógott." A tanulság: „Meglepő, hogy a tanulók nagy része inkább a lopást, mint a lógást tartja jobban elítélendőnek, amelynek tartalmában a társadalom iránti részleges igénytelenség nyilvánul meg, hiszen a lopást ebben az összehasonlítást igénylő feladatban általában a személyi tulajdonnal hozták kapcsolatba". Kétségtelen, hogy vannak tanulók, akik a közhasznú munkákat szívesen vállalják, mások, ha óvatosan is, bevallják, „azért vesznek részt benne, mert félnek az elmarasztalástól". Pedig a közösségben ós a közösség számára végzett munkának bizonyítottan jellemformáló szerepe van, ha... Pedagógiai szempontból éppen ez a „ha" a legfontosabb. Bizonyítékul álljon itt a könyv szerzője által leirt egyik kísérlet: ,,A kísérleti osztályokban megkérdeztük a tanulókat, hogy van-e kedvük a munkához. A válasz egyhangú "igen- volt. A kontroll osztályokban minden kommentár nélkül kiosztottuk a feladatot. Ennek alapján az egyik csoportban a tanulók nagy lendülettel fogtak munkához, de a kezdettől számított 10. percben már mutatkoztak a dezorganizáltság jelei. A 25. percben teljesen felbomlott a rend, a tanulók zajongtak, egymást zavarták. A feladatot átlag 50%-os teljesítménnyel oldották meg. A tanulók csak sajái munkájukkal törődtek, azzal is inkább negatív módon, tudniillik társaikat vádolták saját elégtelen teljesítményeikért. A másik csoportban 97%-os teljesítményt értek el. Az első 10-15 perc ráhangoló tevékenység után, halk zsongással intenzív munka következett. A tanulók összehangolták tevékenységüket, az esetleg felmerülő problémákat előre maguk közt próbálták megoldani, s ha nem sikerült, akkor szóltak a tanítónak." Az olvasónak önkéntelenül eszébe jut a Mérei Ferenc által leírt autokratikus, demokratikus és anarchisztikus nevelői légkörben végeztetett munka eredményessége. Azért is fontos ezt megemlíteni, mert Mérei jóval előbbi kísérletet ír le, ugyancsak más társadalmi viszonyok között élt gyermekekről, amit igencsak fontosnak tartok hangsúlyozni, mert a munkára nevelés nem politikai program, nem is-egyszerű tantárgy, hanem személyiségformáló nevelői ráhatás, és szoros összefüggésben áll az erkölcsi neveléssel. Manapság, amikor sokan ügyeskedéssel próbálnak tetemes anyagi haszonra szert tenni, nem árt a figyelmeztetés: ,,A tisztességes munka fogalma mellé felkeli venni a tisztességes haszon fogalmát is, ami természetesen és törvényszerűen a saját logikáját követi". Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona könyve a szakirodalomban kulcsfontosságú szerepet tölthet be, ha az általa felvetett gondolatokat továbbgondoljuk, ha a fogalmak összekuszálódott szálait megpróbáljuk kibogozni, s a megoldhatatlannak vélt problémák mellett nem sompolygunk el vállvonogatva. E vékony, de tartalmas könyv ott kellene legyen a pedagógus könyvespolcán, vagy legalább az iskolák könyvtáraiban. CSICSAY ALAJOS /

stenern, ezt is megérhettem végre! Több évtizedes téblábolás, bizonytalankodás után végre tudom, hogyan kell megismerkednem egy csinos hölggyel, feltéve, hogy elég komolyak és sandák a szándékaim. Elég odalépnem a szépnem kiszemelt egyedéhez s fülébe suttognom a kérdést: - Ugyan, árulja már el, milyen volt a Nap helyzete az ön születésének időpontjában? S ha e mindent eldöntő, sejtelmesen kétértelmű kérdés megválaszolatlanul marad, felteszem a kettes számú kérdést: - Kisnagysád, megmondaná, milyen volt a Hold helyzete, amikor megszületni kegyeskedett? Ha a tünemény még mindig nem veszi észre alig titkolt hátsó, oldalsó és elülső gondolataim mögött a komoly szándékot, még akkor sem esek kétségbe, hisz a harmadik kérdés biztosan leveszi a lábáról. Elő tehát a kérdések kérdésével, a numeró hárommal: - Nagysádnak is ott található az aszcendense, azaz a születési pontja, ahol az enyém leledzik? Tetszik tudni, az aszcendensek egybeesése bizonyos reményekkel jogosítanak fel kiskegyed iránt... Ha megtörténik a csoda, és a hölgy nem vág pofon, nem marház le és nem küld a szép reményekkel virágzó, boldog rózsaszínben SAJTÓ, HEM SAJTÓ? tündöklő büdös francba, minden reményem jogosságának tudatában meghívhatom a lakásomra, hogy kecses tenyeréből kiolvassam a szerencse jelzéseit. Ezekután beavathatom a kártyavetés titkaiba, s 32 játékkártyából kivethetem bájos gazellatekintete elé a nagy igazságot, miszerint a Fordított szív ász idegen házat jelent. Ha a bájos tündér netán nyugtalankodnék az idegen lakásban lejátszódható esetleges tisztátalan jelenetektől, villámgyorsan lapoznék visszafelé, s bizonyos tudományos szövegekkel nyugtatnám meg A csillagok nem hazudnak című fejezetből, amelyben írva vagyon, hogy A csillagok és bolygók ragyogásukkal drágakövek látszatát keltik a sötét égbolton. De nem csak tájékoztatási pontul vagy díszként szolgálják a világmindenséget, hanem mérhetetlenül nagy és állandóan megújuló energiák forrásai. S ha a hölgyike netán megneszelne valamit, és állandóan megújuló, mérhetetlenül nagy és állandóan... Szóval, ha még ezek után sem omlana ájultan karjaimba, elzavarnám a buta libáját, és a Szibilla jóslatait már egyedül olvasnám el kárpótlásul a női nem részéről ért újabb csalódásom fölött érzett vigasztalhátatlanságom elűzéséül. Kéjesen borzongva falnám a jóslatokat, ŕnind a tizenkét jelzést, arról, hogy a földi nem ismeri meg földijét, nagyban kivágják az öreg erdók fáit, ami pedig megmarad, azt sáskák pusztítják el, akárcsak Egyiptom földjén. Amikor a sáskák messze nyugati irányba vonulnak, nagyot sóhajtanék, és rohannék megvenni a Független Szlovenszkói Érdekes Újság második számát, amelyben már benne lészen a Story-sorozat 2 is, hogy ne menjek a nagy víznek búbánatomban. Mit nekem infláció, munkanélküliség, kormányválságok és növekedő bűnözési statisztika, amikor végre van Érdekes Újság! Ráadásul független szlovenszkói! A rézangyalát, hisz ez hiányzott a magyarnak keserves negyven évig - ebből végre mindent megtudunk. Szibilla jóslatairól, a csillagok állásáról, horoszkópról, kártyavetésről, s ha valakinek még éz is kevés, elgyönyörködhet egy-két pucér amazon bájain, akik elmosódott mosollyal kínálják magukat a plakátdurvaságú papíron. S még siránkozzon valaki a csehszlovákiai magyar sajtó sanyarú helyzetén, sajtóstruktúránk romjain! Hisz eme struktúra leghátsó traktusa, íme, betöltetett. A többi már gyerekjáték. (kövesdi) SZEMBENÉZÉS S

oha nem kételkedtem abban, hogy vannak hazai magyar kulturális életünknek és sajtónknak olyan emberei, akik az írói munkálkodásukat ért bírálatokért úgy vesznek elégtételt kritikusaikon, ahogyan saját erkölcsük diktálja. Volt szerencsém megismerni ügyködéseiket, amelyek némely esetekben megfeleltek a besúgás fogalmának is. Azt azonban legelkeseredettebb óráimban sem hittem, hogy kritikusi tevékenységemért egy szerző valamikor elégtételt vesz rajtam. Teszi ezt, miután érzékeny indulatosságában félre^É^sszámnak egy mondatát, s Ret^^Pkésőbbb egy, a Nap alatt helyet és olvasót kereső új lap hasábjain alattomosan utánam rúg. Batta Györgynek a Szabad Földműves Újság próbaszámában Egy gyermeklap elindul című jegyzetét a szerző habitusához oly közeli sportnyelven használatos kifejezéssel minősítettem. Nem tudom másnak tekinteni gesztusát, amely annak a labdarúgónak a durvaságához hasonlít, aki az általa elvégzett szabadrúgás után a vétkes játékos ellen, a bíró háta mögött, önbíráskodásba kezd. Különben miért írna ilyeneket: „(...) mind a Csemadok OV főtitkára, mind az Új Szó egyik főmunkatársa szt állította - a Rádióban és az Új Szóban -, hogy a Kis Építő szerkesztői felvették öthavi fizetésüket a Smena Kiadóban, és azon spekulálnak, hogyan halászgathatnának tovább a zavaros vizekben. Hajszálon múlott, hogy becsületsértésért, rágalmazásért és hitelrontásért nem indítottunk pert. (Az Új Szó végül is közölte olvasóival, hogy az állítás nem felel meg a valóságnak.)" Batta György téved. Sem Nesznyem szerint találó kifejezés arra a helyzetre, amelyben a Kis Építő egykori, illetve a Tücsök mostani szerkesztői vannak. Ami az öthavi fizetést illeti: a jelenleg érvényes törvények szerint minden olyan, állásából elbocsájtott dolgozónak jár, akinek munkahelye - az üzem, a vállalat, a kiadó - belső átszervezés következtében szűnt meg. Jogbad Földműves Újságban megjelent jegyzetét miért zárja ezekkel a kérdésekkel: „vajon milyen felelős, a közügyek irányításával és a közvélemény hiteles tájékoztatásával megbízott ember az olyan, aki úgy nyilatkozik vagy ír, hogy közben nem ellenőrzi információit? Ugyan milyen bizalommal fordulhatunk a jövőben az ilyen szakemberek0LVAS0IMRA BÍZOM A DÖNTÉST méri Sándorral, sem nélküle nem nyilatkoztam a rádióban. Az És az igazság, tisztelt kollégák? című glosszámban pedig az alábbiakat írtam: „Ugyanígy áll a szénája a Kis Építőnek, amely eleve két kiadó között ingadozott, mígnem a legutolsó információ szerint kikötött a színes lapot ígérő Madáchnál. Tették ezt úgy, hogy az már bizonyos: a Hont kiadó ígérte folyamatos megjelenés helyett a Madáchbeli bizonytalan helyzet lépett. A legjobban a szerkesztők jártak, hiszen végül megkapják az öthavi fizetésnek megfelelő végkielégítést, s közben mégiscsak lesz valahogy. „Szabadúszóként" elevickélnek a kisebbségi sajtónk egyre zavarosabb vizeiben. Gyerekeinknek viszont nincs gyereklapjuk. Se fekete-fehér színnyomású, se egy mindeddig szürkének látott színes". Szó sem volt tehát arról, hogy „spekulálnak, hogyan halászgathatnának tovább a zavaros vizekben". Evickélést emlegetek, ami vélemégal feltételeztem tehát, hogy Batta György és kollégái a Smena kiadótól megkapják a törvényes végkielégítést. Ha így lett volna, akkor sem kellene érte szégyenkezniük. Nem oknyomozó riportot, hanem glosszát írtam, amelyben ez az állítás nem tényszerű közlésként jelent meg. Ellenpontozásként használtam, hogy érzékeltessem, mennyire nem értek egyet a Kis Építő megjelenésének szüneteltetésével. Ez lenne a „rágalmazás", a „becsületsértés" és „hitelrontás"? Mert akármennyire is szegényes kiállításúnak látszik a Csemadok Hont kiadójában megjelenő Tábortűz, mégiscsak nívós olvasnivaló a csehszlovákiai magyar gyerekeknek. A Tücsök viszont egyelőre csak „színes" ígéret. Hallottam Batta György rádióbeli nyilatkozatát arról, hogy végül is havilap lesz a Kis Építő utóda, s nyáron vagy ősszel egy terjedelmes magazint is kiadnának. Kívánom, úgy legyen! Csak azt nem értem, hogy a Szahez? És vajon mit gondolnak a DélSzlovákia szerte élő magyarok, akik naponta olvassák és hallgatják az efféle áivitákat?" Az olvasóinkra bízom a döntést. Minősítsenek, mert sajnos ez már rég nem álvita! Batta György ugyanis nagyvonalúan megfeledkezik arról, hogy az 1990. november 14-én megjelent Megszűnik a Kis Építő? című írására november 15-én a Ki kérdezte meg a Kis Építőt előfizető szülőket? című cikkemben reagáltam. Akkor is közreadtam néhány tanácsot, s ejtettem számos bíráló szót az azóta megszűnt Kis Építőről. Évekig nem tartottam reményteljes vállalkozásnak, hogy elemezzem, bíráljam a lapot, amelyben a legtöbbet foglalkoztatott „képzőművész" a kommunista párt központi bizottságán a magyar lapokat felügyelő Gerstner István volt. Egy ilyen lapot értelmetlennek tartottam a Dörmögő Dömötörhöz vagy a Kisdoboshoz mérni. Azt meg Batta György sem állíthatja, hogy találkozásainkon alkalomszerűen ne adtunk volna hangot a lappal kapcsolatos véleményünknek. Szeretném, ha ezentúl nem egymás lejáratására ragadnánk tollat, s képletesen sem fojtogatnánk egymást. Nem jó az, havalaki megfeledkezik arról, hogy a konszolidáló normalizáció idejéből egyedül ő maradt meg mind a mai napig főszerkesztőnek, s nyomban bírósággal fenyegetódzik. Igaz, egyelőre lap nélkül. Fennhéjázás helyett inkább a hibáit belátó alázatossággal kellene önmaga múltjával szembenéznie, amelynek irodalmi életünket érintó furcsa epizódjai is voltak... Mellesleg, felfigyeltetó, hogy immár a harmadik új lap mutatkozik be potenciális olvasóinak úgy, hogy szerzői az Új Szót vagy annak munkatársait tűzik tollhegyre. Ezt tapasztalva, már amolyan ráolvasásnak tűnt a Szabad Földműves Újság szerkesztőinek rádiónyilatkozata, amelyben hosszasan arról beszéltek, hogy egyes újságírók és szerkesztők mennyire félnek a konkurenciától. Próbaszámukat olvasva és a rádiónyilatkozat egyes, Új Szót is érintó kitételeit hallva azt is hihetem, valójában ók tartanak valamitől. Tekintsem-e a magunk számára jó előjelnek, hogy a Nap és a Lehetőség is így kezdte? Ezzel együtt megtisztelő, hogy a szakma az új lapok indításakor mindegyre az Uj Szó meghaladását, leküzdését tartaná majdani sikernek? Kár, hogy még mindig megfelelő önreklámnak tekintik a fölösleges kötözködést, a Batta Györgyéhez hasonló sajtóbeli utánrúgásokat. DUSZA ISTVÁN