Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-06 / 31. szám, szerda

KULTU RA . ÚJ SZÓ, 1991. FEBRUÁR 6. KÖDBE BURKOLT ÖRÖKSÉG „ Azután vigyázz, hogy minden úgy legyen, ahogy megírtam és ahogy megbeszéltük. Rád (Szuchy M. Emilre, a szerz. rnegj.) bízom az egészet. Rád és Wágner Józsira, aki becsületesen, önzetlenül törődik velem és intézi ügyeimet. Egyszerű, de méltó temetésem legyen. Magyarul temessetek és sírfeliratom is anyanyelvemen" legyen. Ennyit megérdemlek azoktól, akikre hagytam minden vagyonom." Ezekkel a szavakkal adta vissza Eperjesen, 93. születésnapján, 1973. május 16-án Rákosi Ernő festőművész megújított végrendeletét barátjának, Szuchy M. Emilnek. Egy hónappal később, 1973. június 15-én a művész alkotópályája és küzdelmes életútja végleg lezárult. Festményeit, rajzait, gyűjteményét, könyveit, pénzét és ingatlanát a Csemadok Központi Bizottságára hagyta. 1991-et írunk. Rákosi Ernő hagyatéka körül immár tizennyolc éve titokzatos csend honol. Végrendeletét a Csemadok KB, illetve OV a mai napig nem ismertette a tagsággal. A végrendelet végrehajtásának ellenőrzésével megbízott Wágner József sincs már az élők sorában. Szuchy M. Emil szintén 1973-ban írt és szólt Rákosi Ernőről utoljára. Az Irodalmi Szemlében közzétett dolgozatában más egyebek mellett ezt közölte: ,,Eladott képeinek árát betétkönyvre íratta, abban a reményben, hogy ránkmaradt hagyatékából szerény ösztöndíjat létesítenek a fiatal művészek megsegítésére, és összegyűjtött könyveit valamelyik múzeum szakkönyvtára veszi gondozásába. Többször említette, hogy a műtermében és a lakásában található rajzait, képeit egy helyre kellene összegyűjteni." Nos, nem így történt. Semmi sem lett az akarata szerint. Szárnyas zongoráját öt évvel ezelőtt még a rozsnyói városházán láttam, de már onnan is eltűnt. Kassán, a Csemadok székházában kilenc évvel ezelőtt R. E. monogrammal volt egy szobahőmérő, halála után festményei közül, melyeket nem vittek el Pozsonyba, néhány ugyanott volt, egy irodában, szekrény háta mögé bedobálva. Köztük a fiatal kassai festőművésznek, Roskoványi Istvánnak Fábry Zoltánról festett port- , réja is, az egyik képráma sarka már csaknem átszúrta a vásznat. Mikor ezt közöltem az akkor még PoAVAGY EGY MŰVÉSZ MEGCSÚFOLÁSA zsonyban tanuló Roskoványival, nagyot nézett és megkért, hogy azonnal hozzam el a Fábry Ifjúsági Klubnak ajándékozott festményét. Sajnos, Rákosi Ernőt festményeinek sorsáról már nem lehetett értesíteni... Hogy mi lett velük, azt azért jó lenne tudni - annál is inkább, mert a kassai esti újságban, a Večerben a nyolcvanas évek elején a Keletszlovákiai Képtár igazgató-helyettesével készített interjú igencsak megdöbbentett. Hogy miként igyekeznek gyarapítani a gyűjteményüket, az igazgató-helyettes elmondta az újságírónak, hogy bizonyos összegért minden évben vásárolnak képeket, de adományokat is kapnak, főleg művészektől, vagy mint, és ezt szó szerinti fordításban idézem: ,, Rákosi Ernő esetében, aki a gyűjteményét a Csemadokra hagyta, ahonnan az ide került". Hogy miért háborított fel ez a közlés? Nos, két dolog miatt is! Az egyik az, hogy Rákosi Ernő azokat a műveit, amelyeket a Kelet-szlovákiai Képtárnak és az eperjesi Galériának szánt, azokat még életében 6 maga adta oda. Amit a Csemadokra hagyott, azt nekünk szánta! A másik: hogy a Csemadok ezzel a lépésével valószínűleg csak ködösíteni akart, illetve hivatkozási alapot szerezni önmaga tisztázására, ha netán valaki keresni próbálná a festményeket. Gondolom ezt annál is inkább, mert amikor ez ügyben személyesen érdeklődtem a Kelet-szlovákiai Képtárban, azt a választ kaptam, hogy még húsz képről sincs szó, s ők azokat a Duna Menti Múzeumtól vették át. A Rákosi-örökség sorsára 1984 decemberében egy prágai tanfolyamon Sidó Zoltánnak, a Csemadok KB elnökének figyelmét is felhívtam. Az örökhagyás idején ő még nem dolgozott a Csemadok KB-n, nem is ismerte az ügyet, de ígéretet tett, hogy utánanéz. Meg is tette. Két héttel később azt telefonálta Pozsonyból Kassára, hogy a Csemadok irattárában nem találták meg a végrendeletet és semmi más írásos dokumentum nincs a Rákosiörökséggel kapcsolatosan. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Anynyit, hogy a szóban forgó években a Csemadok országos elnöke Lőrincz Gyula volt. A Csemadok Rákosi Ernő festőművész eperjesi házát eladta. Hogy esetleg egy emlékmúzeumot is berendezhettek volna ott, az fel sem merült bennük. A kertes házat egy orvos vette meg. Hogy az üzletet miként bonyolították le, azt szintén homály fedi, hiszen ha hinni lehet Sidó Zoltán már egyszer említett válaszának, akkor arról sincsenek meg a dokumentumok a Csemadok levéltárában. Tény viszont, hogy az eperjesi ház eladásából származó pénzért Kassán a Csemadok városi bizottsága számára megvettek egy lakást, melyet irodának rendeztek be. Mint a Csemadok kassai választmányának tagja, az egyik gyűlésen nyilvánosan megkérdeztem Dvorcsák János titkárt, hogy menynyiért adták el az eperjesi házat és mennyiért vették meg a kassait. A kérdésem váratlanul érte. Dühös lett és pulykavörösen csak annyit mondott: „Erre én nem válaszolhatok, ez a központ dolga!" Ennyit erről, illetve még azt, hogy néhány évvel később a Csemadok kassai konferenciáján Schultz György tanár úr azt javasolta: „Nevezzük el a kassai CSemadok-székházat Lórincz elvtársról, hiszen 6 igen sokat tett a Csemadokért". Már majdnem szavazásra került sor, amikor kissé szarkasztikusan fogalmazva a kővetkezőket mondtam: „ Úgy érzem, méltatlan lenne Lórincz elvtárshoz, ha róla neveznénk el egy olyan házat, melyet festőtársának a hagyatékából vettünk". Nem tudom, hogy hitelt érdemlően valaha is kideríthető lesz-e, mi lett Rákosi Ernő festőművész hagyatékával. Mindenesetre, ami történt, nagyon szomorú, erkölcsi szempontból szinte minősíthetetlen cselekedet. Ma már Kassán és Pozsonyban is más emberek állnak a Csemadok élén. A fönt elmondottakat azért tárom a nyilvánosság elé, mert bízom benne, hogy ők, a mai vezetők fényt derítenek a történtekre, s megtalálják a módját annak, hogy ne felejtsük el azt az embert, aki mindenét a Csemadokra hagyta. Ha jobban szétnéznének a levéltárukban, talán még Rákosi Ernő naplójára is rátalálnának. Ami azért is fontos lenne, mert számos értékes feljegyzést tartalmaz művészi felfogásáról, hitvallásáról, s nem utolsósorban dokumentumokat az orosz fogságban eltöltött éveiről... SZASZÁK GYÖRGY AZ ÉRTÉKKÖZPONTUSAG ELVE AZ IRODALMI SZEMLE TAVALYI 9. ÉS 10. SZÁMÁRÓL Talán az év végi nyomdai torlódásnak tudható be, hogy január közepén-végén kaphattuk kézhez irodalmi és kritikai folyóiratunk, az Irodalmi Szemle tavalyi két utolsó számát, alig kéthetes eltéréssel. Az immár végleges, megújított arculatát mutató folyóiratot lapozgatva (s ez a megállapítás nem csupán a 9. és 10. számra érvenyes), két dologra figyelhet fel az olvasó: egyrészt, örvendetes módon fiatalodik az Irodalmi Szemle, szerzői között egyre sűrűbben találkozhat a közép- és fiatal nemzedék verseivel, novelláival, másrészt, elhagyva a műfaji és egyéb tagolásokat, egyre inkább az értékközpontú szerkesztői elv érvényesül. Nyilvánvaló, hogy a fiatal szerkesztőgárdát, a kényszerű béklyók lehulltával, az ilyen-olyan másodlagos szerkesztői szempontok megszűntével, egy dolog vezérli: minél színvonalasabb írásokat közölni, [gy keveredhetnek ízlések, irányzatok, stílusok és műfajok, kerülhetnek „egy kalapba" hazai szerzők és határainkon túl élő magyar írók, költők, egyetlen elvnek megfelelően: minden jó írás ugyanannyi rosszat szorít ki a lapból. S bár már lapunk hasábjain is kifogásoltuk, hogy kissé zavaróan hat (különösen a tájékozatlanabb olvasók számára) a hazai, magyarországi, vajdasági, erdélyi írók írásainak ilyetén ömlesztett közlése, s legalább jelzésszerűen föl lehetne tüntetni az illető szerzők hovatartozását, a Szemle továbbra is az egész magyar nyelvterületet igyekszik betájolni. így kerülhetett egymás mellé a 10. számban a magyarországi próza jelese,Esterházy Péter miniesszéje és teszem azt Szépfalusi István Család és anyanyelv című, az ausztriában élő magyarokról készült riportja, vagy a fiatal Szászi Zoltán két verse, aki az „iródiás" nemzedék költője, vagy Böndör Pál (Románia) költeménye Tolnay Ottó (Jugoszlávia) elbeszélésével és Gál Ferenc (Magyarország) Mészöly Miklós kötetéről írt recenziójával, a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál megjelent (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja) novelláskötet kritikájával és Miroslav Kusý esszéjével. S míg a 9. szám gerincét egyrészt a Miroslav Kusý - Milan šimečka - Václav Havel hármasfogat esszéi alkotják (rádöbbentve egyúttal a sajnálatos állapotra, hogy a hazai magyar esszére, úgy tűnik, egy ideig még várnunk kell, szerzők hiányában), a 10. szám "zöme hazai fiatal szerzők írásaiból állt össze (Szászi Zoltán, Z. Németh István, Hajdú István és mások). Ugyancsak a 10. számban olvashatjuk Soóky László hosszabb lélegzetű költeményének részletét (Egy kő), Bettes István verseit (Mint egy sarki körözött, Más időket élünk: csak az ügyintézés, Mr. megamagad, Pöstyéni méta), Talamon Alfonz A császár című novelláját, amelyek a fentebb említett riporttal együtt a szám legjobb írásai, versei. EGY MAGYAR KÖNYVKIADÓ NEW YORK-BAN PÜSKI SÁNDOR NYOLCVANÉVES Püski Sándor neve a szlovákiai magyarság körében alighanem csak szűkebb csoportokra kiterjedve cseng ismerősen. Ott is főként annak kapcsán, hogy New York-i kiadóként jegyezte Duray Miklós: Kutyaszorító című könyvét, mely a szlovákiai magyar ellenzék vitairataként látott napvilágot. Titokban járt még nem is olyan régen kézről kézre néhány példánya, mely nem akadt fenn a vámőrök ós a titkosrendőrök ellenőrzésén. Magának a kiadónak a személyéről csak azok tudhattak meg közelebbit, akik az elmúlt két évtizedben rendszeresen figyelemmel kísérték a magyarországi sajtót. Utibeszámolókból, majd pedig interjúkból szerezhettek tudomást arról, hogy New York magyar negyedében Püski-Corvin Magyar Könyvesház létesült, amely a külföldön élő magyarság egyik szellemi központjává vált; megalapítója, Püski Sándor pedig 1970-ben települt át Magyarországról, nem emigránsként, hanem a települést engedélyező konzuli útlevéllel az Egyesült Államokba. A magyar televízió határokon túlnövő többmilliós nézőserege felfigyelhetett arra, hogy Püski Sándor alakja néha fel-felvillant a könyvnapokról és egyéb kulturális eseménysorozatokról készült tudósításokban. Püski Sándor egyébként rendszeresen hazajárt. Életútjáról, a harmincas években indult közszerepléséről azonban vajmi kevés él a szélesebb köztudatban. Részletesebb tudnivalókkal valószínűleg csak jó ismerősei rendelkeztek, akikkel megosztotta emlékeit. S persze: irodalmárok és tudományos kutatók. Neve ugyanis összefonódott a népi írók mozgalmával, mely - belső megosztottsága folytán is - sokáig leegyszerűsítő megítélések tárgya lett. Igy például összegező munkákban olyan megállapításokra bukkanhat az olvasó, hogy a jobbratolódás fórumává vált a Magyar Élet Kiadó. Annak létrehozója pedig Püski Sándor volt. Tényleges szellemi beállítottságáról árnyalt képet nyújt az a több mint száz oldalas mélyinterjú, amelyet Huszár Tibor készített vele New Yorkban, 1977 novemberében. A forrásértékű beszélgetés szövege később kötetbe sorolva is megjelent. Megismerhetők belőle paraszti elkötelezettségű szerepvállalásának gyökerei. A békési, pár hold földhöz jutott nincstelen, többgyermekes család sarja a legszegényebb negyedből elsőként került gimnáziumba. Ekkor már csökkent az a félelem, „ami még édesanyámban benne volt: ha kitanul, akkor úr lesz és elszakad a családtól a gyerek..." Jeles érettségivel a községháza földreformirodáján helyezkedett el, ahol a gyorsíráson kívül a gépírást is elsajátította. Tulajdonképpen így került egyetemre, a jogi karra, minthogy egy ügyvéd alkalmazni tudta gyors- és gépíróként. Ennek révén ébredt fel benne az üzleti szellem és a könyvkiadás iránti vonzalom. A gyorsírással lejegyzett majd feldolgozott egyetemi előadásokat árulva, az egyetem folyosóján kötötte az első üzleteket. Ki tudja, milyen ösztönzést jelenthetnének akkori tapasztalatai most, amikor ismét felértékelődnek az egyéni hangvételű és tartalmú egyetemi előadások. Saját bevallása szerint a Magyar Élet Kiadót lényegében önmagára hagyatkozva és némi önzetlen baráti segítség révén alapította meg. Gondozásában láttak napvilágot a népi íróknak azok a művei, amelyek kiszélesítették a mozgalom szellemi arcélének hatósugarát. Egyetemesebb magyar összefüggésekben mozgó szemléletről vall, hogy vállalta a Sarló mozgalomból indult Jócsik Lajos könyvének a kiadását, mely A Közép-Duna-medence közgazdasága címmel már csak 1945 után jelent meg. Kapcsolatba került Balogh Edgárral is, akiről az említett interjúban így nyilatkozott: „... hogy párttag-e vagy nem párttag, hogy pontosan milyen indítású, származású, azt nem tudtam, de úgy, ahogy volt, elfogadtam ä mozgalomnak, mert úgy kell elfogadni az embereket, ahogy tudták magukat adni... A mozgalmon belül ahhoz a szárnyhoz tartozott, mely színrelépésük értelmében olyan rend megteremtésében látta, „hogy azt úgy szabhassuk magunkra, hogy élni tudjunk benne". A liberalizmus és a paraszti radikalizmus tragikus szembekerülése közepette ő építette a kapcsolatokat a baloldal, a munkásmozgalom felé (egyébként Kassák Lajos vitte el az első munkáskörbe). De a fasizmus elleni együttműködést nem úgy értelmezte, hogy később be kell hódolni a kommunizmusnak, mint ahogy a háború után követelték tőle, amikor támadások kereszttüzébe került, s 1949-ben könyvüzletét is kénytelen volt feladni. Neve 1956-ban tűnt fel újfent, a Petőfi Párt Intézőbizottságának tagjaként. Börtönbe került. De később sem adta fel „a lakhatóbbá tétel" iránti hitét. Olyan utat választott ehhez, mely lehetővé teszi a hazai kötődés és a nemzetközi méretű szellemi értékközvetítés összekapcsolását - az egyetemes magyarság érdekeit szolgálva. Szemlélete és a könyvkiadói ténykedése minden valószínűség szerint új veszélyelhárító vonásokkal gazdagodik ma, amikor Kelet-Európában a rendszerváltás nyomán olyan törekvések jelentkeznek, amelyek a szellemi értékközvetítéshez nélkülözhetetlen üzleti szellemet a nyers üzleti politikával igyekeznek azonosítani, (sf) Tóthpál Gyula felvétele A 9. számból feltétlenül említést érdemel a már említett Miroslav Kusý-esszé (A szlovák jelenség), Czakó József regényrészlete (Sámán a vakablakban), Monoszlóy Dezső novellája (Elefánttemető), Grendel Lajos Pár Baj című elbeszélése, Kulcsár Ferenc és Hizsnyai Zoltán versei, valamint a hatvanéves Dobos Lászlót köszöntő Tőzsér Árpád rendhagyó írása, amelyben Tőzsér az író remekbeszabott miniportréját vázolja fel (Egy író-politikus növésterve házban és regényben). . A 10. szám külön érdekessége, hogy két kritikus tollából olvashatunk írást ugyanarról a regényről (Duba Gyula: Aszály) - Dusza Istvántól és Görözdi Judittól. ítéleteik helyenként szinte rímelnek egymással: „Ebben a regényben az alkotás csodáját az írói mesterkedés helyettesíti.", az író „az embert átpasszírozza a történelem rostáján" (Dusza István); „ Ezek a szereplők nincsenek megalkotva, Duba Gyula egy-egy eszményét képviselik, s a regényben érdeknek, a darabnyi mondanivalónak alárendelve, kaotikusan rakódnak rájuk jellemzőik ... ítéletekben nem lehet dialógust folytatni" (Görözdi Judit). E két kritika annyiban lehet túlmutató önmaga értékein, amennyiben felkeltheti végre kritikai életünk konvencióktól mentes ítéletés látásmódját, amire ugyancsak rászorulunk negyven szűk esztendőt követően. (k-y)