Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-28 / 50. szám, csütörtök

7 EGY TÉMA - EGY OLDAL ÚJ szól 1991. FEBRUÁR 28. , JHIHDEH ŰGY LEGYEN, AHOGY MEGÍRTAM" ADALÉKOK EGY ELKALLÓDOTT ÖRÖKSÉGHEZ ő alkotásait is ott őriznénk meg az utókor száméra. Ezt az elképzelésünket a Csemadok akkori elnöke, Lőrincz Gyula is rokonszenwel támogatta. Nem rajtunk múlott, hogy a tervünk mindeddig nem vált valóra. Amikor a kéziratairól és kisebb, de annál tartalmasabb 16-án, a születésnapomon megújítom végrendeletemet. Rákosi Ernő, (dátum). Leírta, majd érzelmes mosollyal nyújtotta át. — Azután vigyázz, hogy minden úgy legyen, ahogy megírtam, és ahogy azt megbeszéltük. Egyszerű, de méltó temetésem legyen. Magyarul teRákosi Ernő, kezében a megújított végrendelettel könyvtáráról beszélgettünk, elővett egy százlapos füzetet, és azzal a gondolattal nyújtotta át, hátha kiadathatnám verseit valamelyik kiadónál. Majd az asztalfiókból kiemelt egy másik, féltve őrzött kéziratköteget, valamint egy keményfedelű könyvszerű naplót, amelyet azzal adott át, hogy olvassam el, és ha mód van rá, publikáltassam. Ez az értékes manuscriptum az 1914-1915-ös háború éveit tartalmazza és dokumentum jellegű. Mondanom sem kell, eddig a publikálásra sem volt lehetőség. Az volt minden vágya, hogy halála után a Csemadokra hagyott örökségből szerény ösztöndíjat létesítsenek fiatal magyar festőművészek számára, továbbá, hogy könyvei a stószi Fábry- vagy a komáromi Kulcsár-könyvtárba kerüljenek; a Csemadokra testált képeiből pedig évente legalább egy kiállítást rendezzenek Szlovákia magyarlakta településein. A komáromi kiállítást is hármasban készítettük elő. Májusban, amikor a Kassáról és Eperjesről kikölcsönzött képekért mentünk, hangsúllyal közölte: — Meg akarom újítani a végrendeletemet, éppen a mai napon, 1973. május 16án, amikor betöltöm a 93. életévemet. — Ribizkebort töltött poharainkba, mosolyogva ittunk az egészségére. — Mit írjak ide? — kérdezte. Diktáltam: 1973. május messenek, és a sírfeliratom is magyarul legyen. Ennyit megérdemlek azoktól, akikre hagytam minden vagyonom. — A kézzel írt értékes papírlapot halála után átadtam az eperjesi közjegyzőségnek. Utoljára pár nappal a halála előtt, kórházi ágyán láttam. A szenvedés megtörte erejét. Az eperjesi kórházban halt meg csendben, 1973. június 15-én, a reggeli órákban. Abba a -sírba helyeztük örök nyugalomra, ahová kérte: anyja és az 1887-ben tüdővészben elhünyt ötéves kishúga, Etelka mellé. A temetést tehát nem a nevezett örökösök szervezték, hanem Wágner József és jógiagam. A Csemadoknak csupán annyi szerepe volt, hogy képviselője felolvasta a búcsúztató beszédet és koszorút helyezett el a síron. A központi elnökséget dr. György István, a kassai szervezetet két „delegátus" képviselte. A római katolikus szertartáson a város polgárainak minden rétegébó'l szép számban jelentek meg. Ami a sír gondozását illeti, az első években kisebb koszorú , és egy-két mécses beszélt némi figyelemről. Akkor még élt Wágner József, aki rendszeresen gondoskodott a sírról. Halála után senki. Mivel szüleim is az eperjesi temetőben nyugszanak, halottak napján fölkeressük Rákosi Ernő sírját is. Az utóbbi években, sajnos, szomorúan állapítottuk meg, hogy az örökös megfeledkezni látszik a mecénásról, akinek a kassai székházát köszönheti. A temetés után a lakásban található berendezési tárgyak, ruhák, bútorok jegyzőkönyvbe vételekor még én is jelen voltam. Mivel azonban hajnalban már vissza kellett utaznom Komáromba, a képek és a könyvek, kéziratok leltározását Wágner József és a Csemadok kassai megbízottjai végezték. Közben dr. György István a jegyzőségen intézte a hivatalos ügyeket. A fent említett jegyzéket azután a már meglévő iratokhoz csatolták. A bécsi zongoráról fénykép ís tanúskodik. Ugyancsak bizonyítom, hogy a lakószoba falain több értékes akvarell és olajkép függött. Ezek a képek alkották a hagyaték részét, és nem azok az alkotások, amelyeket már régebben az eperjesi vagy a kassai képtárnak ajándékozott Rákosi Ernő, vagy amelyeket megvásároltak tőié. Mint a Duna Menti Múzeum szépművészeti osztályának akkori vezetője kijelentem, hogy a komáromi múzeum tulajdonában nem volt Rákosi-festmény, hacsak később, nyugdíjazásom után nem vásároltak ilyet. Nyilván helytelen az eperjesi képtárban kapott információ, miszerint a Rákosiörökségből származó mintegy húsz képet ők annak idején a Duna Menti Múzeumtól vették volna át. Nekem tudnom kellett volna róla. A nagyszabású komáromi kiállításon, amelyen Rákosi Ernő már nem jelenhetett meg személyesen, csakis a fent már említett galériákból kölcsön kapott képeket állítottuk ki. Ennek bizony már tizennyolc éve, és milyen szomorú, hogy csak most merül fel a kérdés, mi is történt az örökséggel, hol vannak a képek, a könyvek és a kéziratok, amelyek a hatalmas kihúzható dívány-ágy fiókjában halmozódtak fel az évek folyamén. Nemigen értem, hogy Szaszák úr miért nem az illetékes osztályvezető urakat vagy a kassai „nomenklatúrás" alkalmazottakat kereste meg a kérdésben. Hiszen nyilvánvaló, hogy valahol ott „ködösült" el az ügy. Ők azok, akiknek választ kell adniuk a feltett kérdésekre. Mert ők elsősorban a felelősek, hogy az elszórt tárgyak halmazára söpörve elvesztek az értékes jegyzetek, őket kell kérdezni a számukra használhatatlan latin, német szakirodalom hollétéről, a méltatlanul kezelt alkotásokról, ők a felelősek azért, hogy ilyen szégyenteljes helyzetbe hozták a központi elnökséget. Nem az elnököket kell számon kérni ebben az ügyben, legkevésbé Lőrincz Gyulát, hanem azokat a „választott" Csemadok-tisztségviselőket, akik akkor, abban az időben önkényesen intézkedtek. Bizony, abban egyet lehet érteni a cikk írójával, hogy egy művészember megcsúfolásáról van szó. Az nem lehet mentség, hogy az örökségképpen kapott jav$k új tulajdonosai még mindig nem ismerik fel az adakozó szándékát és önzetlen elhatározását. Meg kell tudnunk az igazat, érezve nemzetiségi együvétartozásunkat, mert emberségünk követeli ezt! Bízzunk benne, hogy a „mai vezetők fényt derítenek a történtekre, és megtalálják a módját annak, hogy ne felejtsük el azt az embert, aki mindenét a Csemadokra hagyta". Rákosi Ernő' festőművész valóban megérdemelte volna, hogy márványtábla jelezze nemes cselekedetét, emberségét és művészi rangját. Ennek létrehozására, a méltó megemlékezésre kitűnő alkalom iéihet 1991. május 16-a, a művész születésének 110. évfordulója. Itt jegyzem meg, hogy a hazai sajtóban Bárkány Jenőné írt méltató cikket Rákosi Ernőről. Magam 1973. március 18-án a vasárnapi Új Szóban, az Irodalmi Szemle 1973 májusi számában írtam róla cikket, május 25-én komáromi tárlatának megnyitójáról, majd június 15-én -szem- jelzéssel rövid nekrológot közöltem az Új Szóban. Ezenkívül a Szabad Földművesben július 7én, a /Vőben június 21-én, valamint a Népművelés májusi számában és a Dunaj-Dunatáj járási lapban emlékeztem meg' Rákosi Ernő munkásságáról. Remélem, ez év végéig a róla készülő tanulmányt is befejezhetem. De ehhez még a Müncheni Képzőművészeti Akadémián és a Bécsi Központi Képtárban ellenőriznem kell bizonyos adatokat. Ennyivel tartozom neki. SUCHÝ M. EMIL A KÖDÖT EL KELL OSZLATNI A

Duna Menti Múzeum 1973. június 15-én megnyílt nyári tárlatán Rákosi Ernő eperjesi festőművész táj- és életképeit láthatta a közönség — munkásságának jelentős részét, mely a Szlovák Nemzeti Galéria, a kassai Kelet-Szlovákiai Képtár, az eperjesi galéria és magánszemélyek gyűjteményéből készült. A legtöbb kép igazolta, hogy az idős mester az impresszionizmus követői közé tartozott, akik már a kilencszázas esztendők elején bizonyos népi ihletésű, egyéni utat járó alkotók voltak. A természetben, a helyszínen festette érzékletes képeit erdőkről, hegyek, völgyek életteli hangulatait. A hazai látványfestészet modern úttörője volt. Személyében tájfestészetünk egyik kimagasló művelőjét ismerhettük meg komáromi kiállításán is. Képeit szemlélve, megteltünk a sárosi, zempléni, szepességi tájak szépségeivel. Színei tiszták és optimisták. A Szekcső, a Tarcapatak és a Hernád partjainak festői megfogalmazása egyben a határtalan természet- és hazaszeretetet árasztja. Sokáig kellett várnunk, míg őszinte örömmel mondhattuk, hogy Eperjes és Kassa után végre Komáromban, majd a Nyitrai Képtárban is bemutathattuk alkotásait. Azóta tizennyolc esztendő telt el. És Szaszák György 1991. február 6-án az Új Szó 6. oldalán Ködbe burkolt örökség címmel több, válaszra váró kérdést vetett fel festőművészünk Csemadokra testált hagyatékával kapcsolatban. Kezdjük az elején: Prešov, 1973. február 9. „Kérlek, ha lehet, gyere gyorsan hozzám látogatóba, fontos dolgom van. Mindenesetre ne halaszd el. Fontos nagyon is részemről. Most kilábaltam a betegségből, jöjj mindenesetre, igen fontos. Rákosi Ernő." Másnap Komáromból autóbusszal Kassára, onnan Eperjesre utaztam. Wágner Józseffel, közös barátunkkal, aki Ernő bácsi gondját viselte, előzőleg telefonon közöltem érkezésemet. A mester szürke öltönyben várt rám a jelzett időben: betegen, lefogyva, de szellemileg még frissen. Órült nekem, hosszan elbeszélgettünk. Családunkat jól ismerte, hiszen édesapámnak iskolatársa volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban. Már korábban jelezte, hogy ellenó'rzésre mégiscsak befekszik a kórházba, hátha meggyógyítják. Tele volt tervekkel. Örült, hogy reprezentatív kiállítást szeretnénk rendezni műveiből Jókai városában. Majd azt a tervét is közölte (amelyet Wágner barátunkkal már megtárgyalt), hogy vagyonát a „Magyar Pártra", azaz a Csemadokra testálja. Nehezen értette meg, hogy a Csemadok nem párt, hanem kulturális szervezet. Sőt, arról is szó esett: ha megvalósulna az az óhajunk, hogy az itt élő és alkotó magyar képzőművészek számára nemzetiségi képtárat szervezhetünk Komáromban, akkor az örökség körülményeiről. Ugyancsak nehezen hihető, hogy a Csemadok-központban vagy a kassai városi bizottságon lévő levéltári anyagokban ne lenne nyoma az örökség sorsának. A Csemadok akkori alapszabályzata szerint a szervezet mindennapi ügyintézését és az apparátus irányítását a titkárság látta el, amelynek élén fizetett főtitkár állt. Tehát az akkori elnök, Lőrincz Gyula, aki ezt a funkciót tiszteletbeli funkcióként töltötte be az említett időszakban, személy szorint efféle adminisztratív jellegű ügyeket nem intézett. Helyesnek tartom a szerző ama igyekezetét, hogy amennyiben a Rákosi-örökséget ködbe burkolták, akkor a ködöt el kell oszlatni, és elfogulatlanul a nyilvánosság elé tárni az örökségnek az örökhagyó halála utáni sorsát. DR. GYÖRGY ISTyÁN Szaszák György a Rákosi-örökség sorsáról szóló íráséban előrebocsátja, hogy a cikkben elmondottakat azért tárta a nyilvánosság elé, mert bízik abban, hogy az illetékesek fényt derítenek a történtekre, s megtalálják a módját, hogy ne felejtsük el azt az embert, aki mindenét a Csemadokra hagyta. Nekem azonban az a szerény véleményem, hogy Szaszák György csak részben tett eleget a cikkben jelzett célkitűzésnek, mivel az elmondottakat néhány vonatkozásban eléggé homályosan taglalja, az olvasóban így olyan benyomást kelthet, mintha a Rákosi-örökséget a Csemadok vezetősége hűtlenül, nem az örökhagyó végakaratának megfelelően kezelte volna. Az ilyen homályos célozgatás nem helyénvaló. Vehette volna ugyanis a fáradságot és ellátogathatott volna az eperjesi közjegyzó'ségre, ahol pontos tájékoztatást kaphatott volna az 1973. június 19-e, délután 3 óra - a festőművész temetése. Az előtérben Wágner József festő-restaurátor (A szerző felvételei)