Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-26 / 48. szám, kedd
7 RIPORT - INTERJÚ ÚJ szói 1991. FEBRUÁR 26. Ml JÁR AZ ÓRIÁS FEJÉBEN? SZEMTŐL SZEMBEN A SZLOVÁKIAI TÁVKÖZLÉS VEZÉRKARÁVAL . Gazdaságunkban meglehetősen sok az óriásvállalat, az egyeduralmából fakadó kiváltságos helyzetű, túlbürokratizált és ezáltal túlságosan rugalmatlan üzemtársulás, sok esetben vállalati tömörülés. Ilyen a Posta- és Telekommunikációs Igazgatóság Is. Vezérkarával ( Augustín Bernadovlč igazgatóval, Robert Martinko és Peter Halui igazgatóhelyettesekkel és munkatársaikkal) kerek két órát töltöttek a minap az újságírók, hogy megismerkedjenek a mindennapi életükbe sok bosszúságot adagoló óriásszervezet Irányítóinak nézeteivel. A sokszori félreértéseket elkerülendő már az elején jelezték: jobb, ha tisztázzuk, mit tartalmaz a távközlés fogaima. Feladataikból adódóan tehát a tele- és a rádiókommunikációs s a postai szolgáltatás, valamint a Postai Hírlapszolgálat tartozik ide. KIVÁLTSÁGOS HELYZETBEN Kezdjük a legutolsóval, amely iránt kollégáim körében is érthetően a legnagyobb volt a gyakran kioktatással, vagy számonkéréssel párosuló érdeklődés. Mert amióta fordult a világ, s a gyártónak is aszerint kellene termelnie, hogy mi iránt van kereslet, azóta a szerkesztőségi kollektíváknak is létfontosságúvá vált sajtótermékünk eladásának számontartása. A mindennapi lapértékesítési bosszúságokból jó párat a vezérkar elé tártunk, ám nem mindegyikre kaptunk egyértelmű magyarázatot. Bernadovié mérnök és munkatársai hibásnak tartanak minden olyan megállápítást, amely a Postai Hírlapszolgálatot monopóliumnak minősíti. Állításuk szerint sohasem voltak monopolhelyzetben, s nincs is szándékukban megszerezni. Kizárólag gazdasági alapon kötnek szerződést a kiadóval. Ez igaz, ám az is, hogy az országban egyedülállóan kiépített terjesztési hálózatuk valahol mégiscsak kiváltságos helyzetet teremt. Ha egy kiadó manapság szinte beláthatatlan rengetegét megkerülve próbálja az olvasóhoz eljuttatni termékét, nemigen boldogul, s a többnyire főváros-orientált magánlapterjesztés sem annyira erős még, hogy megszomorítaná. És itt van a kutya elásva. Meg abban az 1200 PNS-standban és 1600 postán, ahol Szlovákiában lapárusítással is foglalkoznak. Mert tavaly végre már olyan döntés született, hogy a példányszámot naponta annak kell megszabnia, aki árusítja az újságokat. Amennyit rendel, annyit kellene kapnia. Csak ő tudhatja, milyen igény mutatkozik egy-egy lap iránt. Ez így van rendjén. Am az már kevésbé, hogy a lapárusítókat nem tudják ebben érdekeltté tenni, mert a korlátozott béremelési lehetőségek messze elmaradnak az eladott példányszámok növekedésétől. Magyarán: egy bizonyos mennyiség fölött teljesen mindegy az újságárusnak, hogy mennyit ad el. ADATHÁLÓZAT ÉS RÁDIÓTELEFON Egyik kollégám- nagyon elmarasztalóan minősítette a hazai telekommunikáció műszaki színvonalát. Róbert Mártinkétól nem késett a válasz: — Nincs helyén az ilyen megállapítás. Alighanem rosszul tájékozott arról, mi mindent tettünk a telekommunikáció fejlesztésében. Például a novemberi forradalomig csak azért nem fejlesztettük tovább az adathálózatot, mert a keleti tömb országaiban védelmi szerepet töltött be. Igy nem juthatott hozzá bárki, nem kapcsoltathatta rá számítógépét, nem szerezhetett belőle adatokat. Új közszolgáltatásként csak tavaly februártól számolunk vele, hálózatának kiépítése is akkor kezdődött. Mivel a fejlesztésben abszolút elsőbbséget élvez, ezért megvalósítását a rádiótelefonh-álózatéval kapcsoltuk össze. Erre a célra vegyesvállalatot hoztunk létre az amerikai Sell Atlantic és az US Welt cégekkel, tevékenységét valószínűleg márciusban kezdi. Az első adatállomásokat számításaink szerint a harmadik negyedévben kötik be. Sokáig időztünk a telefonhálózat fejlesztése körül. Maga a vezérkar sem elégedett vele. Továbbra is a telefonállomások számának ötévenkénti megduplázása mellett kardoskodnak, mert világviszonylatban még a középmezőnyben sem vagyunk ennek az alapszolgáltatásnak a színvonalával. Ám ettől függ a többi korszerű telematikus szolgáltatás bevezetése. Arra már aligha kerül sor, hogy a teletex nálunk is meghonosodjon. Ma külföldön azt tanácsolják, ha eddig nem vezettük be, ezután se tegyük, mert csődbe viszi az üzemeltetőt. Helyette inkább a telefax terjedt el világszerte, nálunk is ennek a fejlesztése kerül előtérbe. Számítani lehet a rádiótélefonok bevezetésére, az elsőknek még az idén — akárcsak az osztrák hálózatban — a 460 megahertzes sávban kellene megjelenniük. ÉRTHETETLEN ADÓTERHEK Mint ismeretes, a távközlés köztársasági hatáskörbe került. A Posta- és Telekommunikációs Igazgatóság is önálló vállalatként gazdálkodik, mégsem teljesen önálló, mert a kompetenciatörvény szerint az egységes tele- és rádiókommunikációs rendszert szövetségi szinten szervezik és irányítják, ugyancsak ilyen hatáskörben maradt a postahálózat szervezése. Ebből kifolyólag viszont jóval bonyolultabb a szlovákiai távközlés helyzete, sőt, a vezérkar úgy látja, rosszabb, mint korábban. Tavaly is érthetetlen adóterhekkel sújtották őket. Azelőtt a telefonhálózat fejlesztésére évente 600 millió koronát fordítottak, egy esztendővel ezelőtt a távközlés iránti növekvő érdeklődés miatt már 1 millió 200 ezret szántak erre a célra. Áprilisig minden ment... aztán a hónap végén nyereségükből többletelvonásként 430 milliót elvitt az államkaszsza. Amíg más vállalatok 60 százalékos nyereségadót fizettek a költségvetésbe, addig a távközlés 80 százalékosat. Közben azonban kormányrendelet született ágazatuk kiemelt fejlesztéséről. Méltán jegyzi meg Róbert Martinko: minek az ilyen szólamok, ha gazdaságilag megalapozatlanok? Es még csak azt sem mondhatják, hogy valaki ellenük fordult. Mivel akkor heteken belül többletet kimutató költségvetésre volt szüksége az országnak, egyszerűen olyan központi döntés született, hogy a bevételek jelentős hányadát a távközlés állja, (gy aztán a tavalyra jelzett fejlesztést kénytelenek voltak visszafogni. — Nagyon elszomorodtunk a Világbank szakértőinek tavalyi látogatásakor — emlékezik vissza Peter Haluš. — Ők is rájöttek arra, hogy az állam csak elvitte tőlük a sok pénzt, vissza meg katasztrofálisan keveset kaptunk belőle. Nyolcvannyolcig a távközlés évi nyereségének 90 százaléka került az államkasszába. Külföldi forrásokból merítve: Szlovákiában évente egy lakosra számítva 5,6 dollárt fordítottunk távközlésre, Zimbabwében 6 dollárt, ám Svájcban már 168-at. Ennek ellenére a svájci telekommunikációs vállalatnak nem volt semmilyen nyereségelvonása. Csak annyit fejleszthettünk, amennyire jütott pénzünk. S itt elsősorban telefonhálózatunkra gondolok. Egyes központok leterheltsége — főleg vidéken — amúgy is a maximális, további állomásokat nagyon nehéz rájuk kapcsolni. Érdekes módon az elintézetlen telefonmegrendelések száma Pozsonyban .és környékén már öt éve csökken, növekszik viszont más körzetekben, ahol a kisebb kapacitású telefonközpontok már szinte teljesen kihasználtak. Róbert Martinko szintén adatokkal érvel: — Nyolcvanhatban évi teljesítményünk 12—15 százalékát fordítottuk beruházásra, tavaly már 20 százalékát. De ez még mindig kevés, hiszen az európai átlag megközelíti a 32 százalékot. Országonként meg több is. Ausztriában 44, Németországban 45, Svájcban 40 százalék, Törökországban viszont kerek 30 (I). Ha a nyereségünknek évente csak a 10 százalékát kellene az államkasszába fizetnünk, felzárkózhatnánk az európai átlaghoz. Az ilyen engedményről azonban egyik pénzügyminisztérium sem akar hallani. Kiiencvenegy első hónapjaiban nagyjából ilyen gondolatok motoszkálnak az óriás fejében. A szlovákiai tavközkés vezérkara kitárulkozott előttünk, maga sem titkolta nehézkességét. Hisz végtagjaitól távol esve, azok apró mozdulatait igazán nem ismerheti pontosan. Inkább mi, szolgáltatásainak élvezői tapasztaljuk naponta. Még azt sem engedi meg, hogy nyereségéből annyit fordítson fejlesztésre, mint más vállalatok. Hát ezért is olyan a szlovákiai távközlés, amilyen. J. MÉSZÁROS KÁROLY NEM MONDTAK LE MINDENRŐL GAZDASÁGI SZORÍTÓBAN A FOGYASZTÁSI SZÖVETKEZETEK Folyik a kiskereskedelmi háború. Eladók és vevők szinte szó nélkül is marják egymást. Ők vannak közvetlen kapcsolatban. De ha a termelők is a közelükbe kerülnének, azoltat sem kímélnék. Az árliberalizáció robbantotta ki ezt a visszafordíthatatlan és kilátástalannak tűnő' harcot. Vajon hogyan látja a fogyasztási szövetkezet jelenét, illetve jövőjét ebben az áldatlan csatározásban Tarr Károly, a Jednota fogyasztási szövetkezet lévai járási szervezetének elnöke? — Tudtuk, hogy az új gazdasági körülmények között nem lesz rózsás a helyzetünk, de ilyen kemény feltételekre nem számítottunk. Eddig ugyanis a bank három-négy százalékos kamattal adott hitért készleteinkre, amelyek évente 155 millió koronás értéket tesznek ki. Január elsejétől viszont a szövetségi kormány határozata a szó szoros értelmében falhoz állított minket: legkésőbb tíz év alatt vissza, kell fizetnünk az államnak készleteink árát. Mivel a bank is „piaci módon" viselkedik, az idén már nem hajlandó nekünk három-négy százalékos kamattal hitelt nyújtani. A 22—24 százalékos kamattal való visszafizetés viszont olyan erős érvágást jelent, melynek szerintem az a célja, hogy a még meglevő nagyvállalatokat, gazdasági egységeket szétrombolják. Szövetkezetünk vagyona 220—250 millió korona, s ha ebből a 155 millió koronát hét éven belül kamatostul vissza akarjuk fizetni, akkor vagyonúnknak több mint a felét el kell adnunk. Persze, kérdés, lesz-e, aki megveszi. És az is tény: a szövetkezeti vagyon a tagoké, éppen ezért nem szeretnénk kiárusítani. — Mi tehát a megoldás? — Néhány kevésbé nyereséges kereskedelmi egységünktől megszabadulunk. Elsősorban a kisközségek textil- és cipőboltjaitól, melyek készletei 40—45 millió koronát kötnek le. — Tehát a „falhoz állításnak" az a következménye, hogy a kistelepülések lakói által nagyra értékelt szolgáltatásaikat felszámolják? — Rákényszerítenek bennünket a követelmények. Június 30-ig 12 üzletet zárunk be, és körülbelül száz dolgozónak mondunk fel. — De nem csupán az eladók sorsáról van szó. Mi lesz a kis falvakban élőknek nyújtott szolgáltatásokkal? — Törődhetünk mi ezzel? A kereskedelem sem lehet szociálpolitikai intézmény. De hogy konkrét legyek: Ma éppen Sáróban beszélgettünk a polgármesterrel. A jogszabályok szerint a községnek joga van ahhoz, hogy ne csupán a szeszes italok és a cigaretta eladásából származó nyereség 10 százalékát kérje el tőlünk, hanem helypénz címén 20 százalékos illetéket kell fizetnünk a község területén levő létesítményünk után Is. Paradox helyzet: az illetéket tulajdonképpen a saját szövetkezeti vagyonunk után fizetjük. Az említett kisközségben a textilüzletnek például olyan nyereséget kellene hoznia, hogy a készletekre kiszabott hitelt vissza tudjuk fizetni, az illetékre is maradjon, és természetesen a költségeinket is fedezni tudjuk. Ezek alapján kérdezem, hogy ki hozta ilyen helyzetbe az emberek ezreit: a kereskedelem, a község vezetői vagy egy bürokratikus adminisztratív döntés? — Ha mégis próbálkoznának a szóban forgó üzletek további üzemeltetésével, valószínű, hogy a pluszkiadásokat az árakban „tükröztetnék"? — Mindenképpen. Ha a község megköveteli, hogy ne zárjuk be a boltot vagy az üzletközpontot, de a 20 százalékos illetményt is be kívánja rajtunk hajtani, akkor a volt kereskedelmi, illetve a jelenlegi eladási árba mindezt bele kell kalkulálnunk. — Kérdéses viszont, hogy az így „képzett" áron a fogyasztó megveszi-e az árut — Ha nem, megmarad. Tehát nem forognak majd a készletek, a hitelt viszont vissza kell fizetni, az illetményt behajtják, az árakat emeljük, és hogy hol lesz ennek a vége? A készleteket ugyanis csak úgy lehetne a minimális szinten tartani, ha a szállítók, a termelők pontosan, napra, sőt órára megtartanák a szerződéseket, és olyan kínálat volna a piacon, hogy a kereskedő maga választhatná ki a legmegfelelőbb szállítópartnert. — A fogyasztót csak az ár érdekli, és ez természetes. Nem? — Az ár az árpiacot hozza magéval. Tehát ha a fogyasztó úgy dönt, hogy a drága terméket nem veszi meg, a kereskedőnek máris veszteségeket okoz, mivel ő a termelőtől már megvásárolta a cikket. Sokkal nagyobb viszont a vesztesége, ha raktározza az árut, mintha csökkentené az árát. Márpedig tulajdonképpen kényszerítve lesz erre. — De erre végül is valaki ráfizet... — Az árliberalizációnak a termelőknél kell lecsapódnia. Ha a vevő nem veszi meg az árut, akkor a kereskedelem sem rendel, a gyártó pedig nem növelheti a végtelenségig raktárkészleteit, A gyártónak végül is csökkentenie kell a termelési árat, éspedig az előállítási költségek leszorításával. — Az utóbbi időben a termelők maguk árusítják gyártmányaikat, és olcsóbban kínálják, mint a kereskedelem. — Ez átmeneti állapot. Hiszen a világon mindenütt a gyártó termel, a kereskedő pedig árusít. Az utóbbitól senki sem várhatja azt, hogy annyiért adja el az árut, amennyiért megveszi. Hiszen fedeznünk kell költségeinket, és némi nyereségre is szükségünk van, hogy élni tudjunk. — Kilátástalannak látja a helyzetüket? — Nagy örömre nincs okunk, de azért azt sem mondhatom, hogy mindenről lemondtunk. Felvettük a kapcsolatot egy német ipari és fogyasztási szövetkezettel, amellyel részvénytársaságot hozunk létre. Partnerünk fogyasztási cikkeket gyárt, csomagolótechnológiával is rendelkezik, és az egész világgal kereskedelmi kapcsolatai vannak. Reméljük, az év első felében sikerül aláírni a szerződést. Szeretnénk közösen nagyraktárat építeni. Szlovákiában a mi fogyasztási szövetkezetünknek a legnagyobb a nagykereskedelmi tevékenysége, és erre alapoztuk terveinket. Német partnerünk tőkéjének kb. 60 százalékát berendezésekre ós számítástechnikára fordítanánk, 40 százalékával pedig az árukínálatot bővítenénk. Úgy gondolom, az is érdeke lesz, hogy eladható áron kínálja majd a termékeket. Ha terveink megvalósulnak, akkor az alapvető fogyasztási cikkekből átlagon felüli kínálatot tudunk vevőinknek nyújtani, és ez egyben azt is jelenti majd, hogy eredményesek lesznek kereskedelmi erőfeszítéseink. DEÁK TERÉZ ÍGÉRETEK-PAPÍRON Komáromi tiltakozás a kormány politikája ellen Pár hete kurta hírként közöltük azt a felhívást, mely tartalmában a helyi államigazgatási szervek egyre növekvő hatásköre ellen tiltakozik. Felrója, hogy míg a helyi önkormányzati apparátusban dolgozók létszáma megfogyatkozott, addig az államigazgatási szervekben foglalkoztatottak száma megkétszereződött. Magyarán: több a hivatal, s még több a hivatalnok. A felhívást Kukel Imre mérnök, a komáromi városi képviselőtestület tagja fogalmazta meg. Vele beszélgettünk el a minap. • Egyre bonyolultabb az ügyintézés az állami hivatalokban. Egy járási székhelyen például körzetí, városi és járási hivatal működik. Arról nem is beszélve, hogy a nagyobb településeken is létrejöttek un. körzeti hivatalok. Ezekben aztán még további osztályok működnek, s ennek köszönhetően például az önök járásában is duplájára emelkedett az állami hivatalokban foglalkoztatottak száma. Ez váltotta ki a képviselők tiltakozását, mely az ön megfogalmazásában országos felhívásként került a sajtóba. —A felduzzasztott adminisztráció tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsa. Az emberek többsége mindebből csak azt látja, hogy egyre több a hivatal, egyre több a hivatalnok, s problémájával egyik helyről a másikra küldözgetik. Az építészeti ügyek például mind a városi önkormányzat, mind a járási közigazgatás hatáskörébe tartoznak, ami abszurdum, hiszen fedik, de egyben meg is kérdőjelezik egymás hatáskörét. Ugyanakkor milyen jogon szól bele a járási hivatal abba, hogy például itt, Komáromban hol lehet házat építeni. Ez tipikusan olyan kérdés, amelyben a helyi önkormányzatoknak kell dönteniük. Ehhez a járásnak semmi köze. • Tiltakozásukban nehezményezik, hogy a kormány pillanatnyilag inkább azzal törődik, hogy központi pénzforrásokból létrehozza és kiépítse apparátusát, míg az önkormányzatok azt, sem tudják, miből fognak gazdálkodni, megélni... — Ezek a tények. A várost főként az sújtja, hogy az anyagi források bizonytalanok. Az pedig már a magánvéleményem, bár ezt nem csak én vallom, hogy mindez az önkormányzatok, a választott testületek lejáratására irányul. Úgy érzem, megkötötték a kezünket, hisz gyakorlati lépéseket pénz nélkül nem tudunk tenni. • Szlovákiában mindenütt hasonló gondokkal küszködnek. — Ezzel tisztában vagyunk, hisz épp azért tettük közzé felhívásunkat az országos napilapokban, hogy valamiféle összefogásra hívjuk fel az önkormányzatokat. Véleményem szerint már így is elkéstünk, de a kormányra gyakorolt alulról jövő nyomás talán még segíthet. Szemmel látható, hogy míg a kormány azzal van elfoglalva, hogy hivatalokat létesít és növeli az adminisztrációt, addig teljesen elhanyagolja az önkormányzatok támogatását, holott a lenne a feladata, kötelessége. • A kommunista rendszér olyan erkölcsi, politikai légkört, anyagi helyzetet teremtett, hogy elvegye az emberek kedvét a gondolkodástól... — Véleményem szerint most is annak divatja járja, hogy hivatalokat alapítanak, bizottságokat hoznak létre, a valós problémákat pedig nem képesek megoldani. Egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy a választott testületek az egyes községekben és városokban érdemi munkát végezhessenek. SZITÁS GABRIELLA