Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-04 / 29. szám, hétfő

5 kultúra • ii

iiwi

rr

r^rrfŕi^—

mmmi LESZ-E ERŐNK AZ ÉPÜLÉSHEZ? 4 : : KISEBBSÉGI KÖNW- ÉS LAPKIADÁSUNK A PIACGAZDASÁG SZORÍTÁSÁBAN A

demokrácia, a több szabadság meghozta a gondokat is. A kialakítandó más értékrend meghökkentő, eddig ismeretlen helyzetekbe sodor mindannyiunkat. Szinte már közhelyszámba megy: a régi struktúra felbomlik, elpusztul, s helyette új "elveken új épül. Igen, ezt látjuk és éljük. Hiszen különböző posztokon részesei, értelmezői és alakítói vagyunk a folyamatnak, olykor szenvedői, sőt áldozatai is. Az átalakulás legvédtelenebb területe a kultúra. Megszűnt ugyanis az államgazda, megszűntek az ideológiát hordozó társadalmi szervezetek, az ideologizált művészeti szövetségek, összeomlott az ideológiára épülő kultúrpolitika, megszűnt az ideológiai felügyelet. Ennek következtében vákuum keletkezett, amelyben a kultúra nemcsak . látszólagosan, hanem ténylegesen is gazdátlanná vált. Amolyan senkiföldjévé. Az államgazda kiszáradásával előrevetítette árnyékát

1 a négy évtizeden át természetesnek vett anyagi támogatás megszűnése. Megjelent a gazdasági reform rendezőelve: a piacgazdaság. E fogalom nyilván kulcsfontosságú a gazdaság területein, de az átmenet biztosítása nélkül a kultúrára nézve pusztító és romboló hatással van. A kis felvetőterülettel rendelkező kultúrák számára pedig egyenesen életveszélyes a piacgazdaság elvének tekintet nélküli alkalmazása. Igaz ugyan, hogy a piacgazdaság elvének érvényesítése a kultúra területein lerombolja a nagy apparátusokat, ám az omlás maga alá temetheti a kultúra emberi, tárgyi és művészi értékeit is. Mindez (remélhetően csupán átmenetileg) elszegényíti a kultúra felvevő közegét, ezzel egyszerre elszegényíti, leszűkíti a kultúra létfeltételeit is. Ez a szlovákiai kultúra egészét érinti, de különös súllyal nehezedik a szlovákiai magyar kultúrára. Az elmúlt hónapokban a szlovák és magyar lapokban számos írás jelent meg e gyakorlat ellen, a Szlovák Nemzeti Tanácsban pedig magam is felléptem ellene, de sajnos Klaus miniszter úr könyörte' lenül érvényesíti akaratát. A hirtefen bekövetkezett változás elsősorban a szlovákiai magyar újság- és folyóiratkultúrát károsította, különösen azokat a lapokat, melyektől mindenáram szabadulni akartak gazdáik: a Kis Építői, a Tábortüzet, az /fit, s a Nőt. (És természetesen az azóta megszűnt lapokat.) E négy lap szerkesztőségének felmondtak, s ezzel elkezdődött kálváriájuk. A tét: a megmaradás. A négy szerkesztőség a maga módján próbált szembenézni a helyzettel. Érthető módon elsősorban tiltakoztak és igyekeztek a közvéleményt maguk mellé állítani. Sajnos, a rokonszenv kevésnek bizonyult. A tehetetlenség ingerült, fokozatosan elmérgesedő párbeszédeket szült. gorvasztó kényszerhelyzet. A magam részéről azt vallottam: a gazdátlan lapok önerejű megtartására ebben a helyzetben nem vagyunk képesek, ezért nem szabad megengednünk, hogy az állam levesse magáról a nemzetiségi kultúránk iránti anyagi felelősségét. Az állam kötelessége, hogy a kritikus helyzetben segítse az átmenetet. A két gyermeklap és az Ifi helyzete költségvetési támogatással megoldódott. A kényszerű tanulság: az önerejű jószándék mellett lapjaink megtartásának jelenleg egyetlen eszköze van: a pénz. Keserű utat jár a Nő szerkesztősége. Útjuk nyilvánosság elé kívánkozó kálvária. Ezt próbálom pontokba foglalni, mert már újságoidalt kitevő história. Július végével á Nő szerkesztősége felmondást kapott. Szétesett a Nőszövetség - a lapgazda -, eddigi kiadója, a Živena pedig 1991 januárjától kezdődően nem vállalta tovább a lap kiadásának terheit (kb. 3 millió korona). Az öthónapos felmondás fizetéses végkielégítést jelentett. Fájdalompénzt. Lényegében az utcára kerülést. A szerkesztőség, becsületére legyen mondva, nem tette le a tollat, s folytatta a lap szerkesztését és kiadását. Ebben a helyzetben kérte a Nő főszerkesztője, Grendel Ágota a Madách kiadót, hogy vállalja a Nő további kiadását. Nem sokkal később ezt a Živena vezetősége hivatalosan is megtette. Az ajánlott útravaló: egy elhasznált tárgyi leltár, melyet a Živena kb. 700 ezer koronára értékelt, valamint a szerkesztőség emberi és szakmai értéke. A Madách vezetősége azt mondta: lehetőségeihez mérten vállalja a Nő időszerűsített kiadásának felelősségét, amennyiben elő tudja teremteni a lap kiadásához szükséges pénzt (kb. 3-4 millió korona). A magam részéről ennek érdekében a következőket tettem: kezdeményezésemre az Együttélés és az MKDM képviselőcsoportja szeptemberben levélben fordult Ján Čarnogursfcýhoz, a szlovák kormány alelnökéhez, feltárva a nemzetiségi sajtó kritikus anyagi helyzetét. A kormány támogatását kértük a Kis Építő, a Tábortűz, az Ifi, a Nő és a Hét számára. (Hasonló beadvánnyal sürgetett megoldást a Csemadok is.) Érdembeli válaszra várva, parlamenti hozzászólásaimban többször sürgettem a kérdés megoldását. Eredménytelenül. K

özben kerestük az önerejű megoldás lehetőségét is. A Nő főszerkesztőjével közösen a Madách kiadó állami részvénytársaság megalakítását kezdeményezte - hazai és külföldi részvényesek bevonásával. A támogató részvényesek köre kialakult, elkészült a társaság alapító okmánya. így megteremtődtek volna a feltételei annak, hogy legkésőbb februárban újrainduljon a Nő. Novemberben a kulturális minisztérium támogatta ezt a társulási formát, decemberben már fékezte, januárban pedig a kormány leállította. Tehát fal. így, idővesztéssel, más formáját kell létrehoznunk a külföldi tőkét is befogadó társulásnak. A Szlovák Köztársaság ez évi költségvetésének parlamenti vitáját megelőzve kezdeményeztem, hogy a kulturális tárca költségvetésének részeként önálló célirányos tétel biztosítsa a gyermekirodalom, az eredeti irodalom, a nemzetiségi kultúra és a nemzetiségi művészeti alkotómunka anyagi támogatását. A javaslatot a parlament nagy többsége támogatta. E széles körű parlamenti vita részeként nyert megoldást a gyérmekirodalom támogatása (25 millió korona). Ezzel párhuzamosan a parlament december 20-án nagy többséggel törvényt hagyott jóvá, amely arra kötelezte a kulturális minisztert, hogy a tárca költségvetésének részeként önálló tétel biztosítsa az eredeti irodalom, valamint a nemzetiségi kultúra anyagi támogatását. Ám a törvény teljesítéséhez szükséges és ajánlott pénzösszeget a parlament nem szavazta meg. S a meztelenül maradt törvényt jogi szorítóba fogva, elmanipulálták. így, legalábbis egyelőre, ez a kör is bezárult, maradt az igazságtevő küzdelem. Volt még egy remény a Nő újraindítására, a Madách könyvkiadó. A tavalyi évet a Madách jó eredménnyel zárta, történetének legjobb gazdasági eredményét érte el. Képeztünk tartalékot az 1991-es évre. De itt is váratlan fordulat következett be: az elmúlt esztendő utolsó negyedében a könyvterjesztő vállalat fizetésképtelenné vált, és ez idő szerint három és fél millió koronával tartozik a Madáchnak. így a Nő, illetve a jogutódjának megjelenéséhez van nyomda, papír, szerkesztői-kiadó szándék (úton vagy egy szövegszerkesztő számítógép is), s ha a Madách összehúzza magát, még helye is" csak éppen pénz nincs. A Nő szerkesztői, akik még nem szegődtek el, hűen várva a folytatást, munkanélküli segélyre kényszerültek. A reménynek egy újabb köre, Klaus miniszter ígérete. Egy bizottság ajánlására Ján Čarnogurský, a szlovák kormány alelnöke csomagtervet juttatott el a szövetségi kormányhoz, illetve a pénzügyminiszterhez, támogatást kérve-igényelve kulturális és politikai lapjaink számára. A Nő szerkesztőségének kálváriája valójában a szlovákiai magyar írásbeliség kezdődő kálváriája is-. Kisebbségi életünk nyilvánosságának, kultúránk piacának jelenleg nincs olyan önmegtartó ereje, hogy saját eszközeiből képes lenne fedezni a magyar lap- és könyvkiadást. Könyv- és lapkiadásunk - kivétel nélkül - ráfizetéses. Igy a bajba jutott lapok megmentésének nemes szándéka vagy gesztusa jelenleg annyit ér, amennyi pénze van a lapgazdának. Pontosabban: amennyi pénzt sikerül az állami költségvetésből kikerekíteni, kicsikarni, de mondhatnám azt is, kikoldulni. Az én olvasatom szerint veszélybe került kisebbségi kulturánk írásbelisége. Ez így leépülés. Elengedhetetlen követelmény, hogy a Szlovák Köztársaság, illetve a szövetségi költségvetés elkülönített tételként kezelje kultúránk anyagi támogatását. Igy a kalapozás megalázó állapotába kerültünk. Szlovákiai magyar szervezetek egyre gyakrabban fordulnak támogatási kérelemmel külföldi alapítványokhoz. Már a határokon túl is kalapozunk. U

' j kiadók alakulnak: már öt magyar kiadó van Szlovákiában. Megértem a kiadók alapításának lázát és örömét, a szükségét már kevésbé. Mert ahány kiadó, annyi kis adminisztráció. Ezt nem lehet elkerülni, még akkor sem, ha nagyon szűken mérem a szükséges létszámot. Lehet öt vagy annál is több eszmei, gondolati irányulású lap vagy könyvkiadói szándék - de miért kell ugyanannyi adminisztráció? Mi ez, romantika? Naivitás? Avagy egyéni ambíciók? Eddig nem láttam egyetlen új kiadó tervét sem. Nyilván van vagy lesz ilyen. Szerintem minden kiadónk annyit ér, amennyit fel tud vállalni nemzetiségi kultúránk és szellemi életünk terheiből. Ma nem a kiadók számának gyarapításán, hanem kultúránk anyagi bázisának a megmentésén van a hangsúly. Ez omlott össze. A beszűkült anyagi lehetőség magával hozza kultúránk létbizonytalanságát, kulturális intézményeink kényszerítő ügyeskedését, a könynyebb út választását, az értékek anarchiáját, a hordalékot, a szenynyet, a pénz megszerzésének fojtó küzdelmét. Ebben a helyzetben pedig minden új kiadó vagy támogatásra szoruló intézmény a pénzosztó hivatal előszobájában köt ki. Engem mindezek kapcsán az foglalkoztat, hogy az egyre szűkülő állami támogatás mellett miként tudjuk, tudnánk növelni a szlovákiai magyarság anyagi önállóságát és kultúrát megtartó erejét? Egyénileg és intézményesen. Ez mindnyájunk ügye. Mondják, mondjuk, kevés a tőke, különösen nemzetiségi térfélen. Reméljük, ez hamarosan jó irányban változik. De jelenleg, a jobb helyzet reményében is, ez a kérdés: sorvadni kezdünk-e, avagy képesek leszünk kialakítani a kultúrát megtartó erőnket? Meggyőződésem, hogy ebben a helyzetben erőink, szándékaink egyeztetésére, összefogására van szükség. Felaprózódásunk tűnhet pillanatnyi hősiességnek, „törvényszerűnek", távlatilag azonban szerintem sorvasztó, kultúrát pusztító. B

efejezésül Dusza Istvánnak, az Új Szóban január 5-én megjelent, lapjaink sorsáért aggódó, a szépirodalmat számonkérő kérdésére szeretnék válaszolni. 1989-ben a Madách kiadó Magyarországról 7 millió 853 ezer korona értékben hozott be könyvet. Ezzel szemben 1990-ben már 15 millió 88 ezer korona értékben jött be könyv és kulturális termék. A behozatalból 800 ezer korona értékben friss könyv van raktáron. Sajnos, a piacgazdaság kultúrára alkalmazott mértékegysége ezt a nagyméretű kibontakozást is veszélybe sodorja. DOBOS LÁSZLÓ 1991. FEBRUÁR 4. Kis NYELVŰR Ml TÖRTÉNT PROKRUSZTÉSZ ÁGYÁBAN? Az utóbbi időben sokat olvashatunk a közel-keleti és £ baltikumi helyzet közötti hasonlóságról. Egyik újságírónk például ezt írta róla: ,,a vallási fanatizmus és a soviniszta demagógia egyazon Prokrusztészágyon henteregnek. A céda neve, akivel összeszűrik a levet: a hatalom. " Nem tudom, nem az OK 3-as •csatorna éjszakai filmjei sugallták-e ezt a megfogalmazást, ám semmiképpen sem tarthatjuk szerencsésnek. A Prokrusztész ágyába került szerencsétlenek ugyanis aligha ficánkolhattak, különösen nem párban (hármasában meg főleg nem), mert abban a bizonyos ágyban csak egy embernek jutott hely, s a benne való fekvés sem volt éppen kényelmesnek mondható. De ki is volt az a bizonyos Prokrusztész? Robert Graves A görög mítoszok című könyvében így foglalta össze történetét: „Mikor Thészeusz az attikai Korüdalloszba érkezett, megölte Szinisz apját, Polüpémónt is, akinek a Prokrusztész melléknevet adták. Az országút mellett lakott, s két ágy volt a házában, egy kicsi meg egy nagy. Felajánlotta az utasoknak, hogy éjszakára szálljanak meg nála. A kis embereket a nagy ágyba fektette, s olyan hosszúra kinyújtóztatta őket, amilyen hosszú az ágy volt, a nagyokat meg a kicsibe, s annyit levágott a lábukból, amennyivel hosszabbak voltak az ágynál. Némelyek szerint azonban csak egy ágya volt, s aki megszállt nála, annak megfelelően nyújtóztatta ki vagy kurtította meg őket. Thészeusz mindenesetre úgy bánt el vele is, ahogy ő szokott másokkal." A Prokrusztész ágyában való éjszakázás tehát nem tett jót a vendégeknek; idézett mondatunknak viszont javára válnék, ha megkurtítanánk, s kihagynánk belőle Prokrusztész.nevét. SZABÓMIHÁLY GIZELLA * * * Mea maxima culpa: én lennék az a megátalkodott újságíró, aki az Új Szó január 15-i számában megjelent, Vilnius halottai című jegyzetemben eléggé el nem Ítélhető módon ama Prokrusztész-ágyba fektettem a vallási fanatizmust és a sovén demagógiát - lévén, hogy egy tőről fakadnak, sőt, egy gyékényen árulnak: legyen hát szerencséjük egyazon hencseren éjszakázni, a közös megítélés okán. De még ezzel sem értem be, én, lator: megfejeltem a bizarr szituációt egy gimnasztyorkáS,' félrecsámpázott bakancsú amazonnal, akit történetesen Hatalomnak hívnak. Nosza, műtőasztalra vele is, beleillik a díszes társaságba! Azt meg elhiheti Szabómihály Gizella, hogy a továbbiakban pusztán szituációteremtés kérdése (hogy a drámaírás tolvajnyelvét használjam), hogy az attikai rabló vendégnyiszáló ágyában a kissé szokatlan helyzetben milyen irányt vesznek az események. E mitológiai hencsert, Szabómihály Gizellával ellentétben, nam az OK 3 vegyesfelvágottat sugárzó tévéadóból, de még csak nem is az általam is nagyrabecsült Graves Írásaiból ismerem, mintahogyan (valószínűleg) Thészeusz mester is megbocsátaná, hogy az általa kisajátított ágyat, a görög mitológia variabútorát egy szál ágyikóvá degradálta, s még eredeti funkcióját is jócskán megváltoztatta a hálátlan utókor. Igy múlik el a világ dicsősége, mondhatnók: a mitológiai fogalmak átrendeződnek, s ha bármennyire is akarnánk, sem tudnánk visszagyömöszölni őket eredeti jelentéstartományukba. Azért bevallom, meglehetősen kényelmetlen érzés Prokrusztész-ágyon kifeszítve lenni, mégha e nemes heverőnek Kis Nyelvőr is a neve, s nem marcona görög félistenek nyirbálják az embert, hanem egy tanárnő. De talán nem esek messze az alma fától, ha megkockáztatom a feltevést, miszerint az emberek többsége nem a tévéadók sugallatára heveredik e bűnös alkalmatosságra, örömszerzés vagy egyszerűen szundikálás céljából, mint ahogyan görög és angolszász auktorokat idézni, latin mitológiát átértelmezni, nyelvérzéket, képalkotást, elvonatkoztatást és az anyanyeiv kissé bátrabb (hogy azt ne mondjam: szabadosabb) használatát sem bizonyos katedrákon tanulja a tollforgató. KÖVESDI KÁROLY