Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-21 / 44. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓM 1991. FEBRUÁR 21. VALTOZATOK A HIT NYELVERE MEGEGYEZNEK-E A MAGYAR ÉS A SZLOVÁK KATOLIKUSOK BORSIBAN? Január közepén izgatott női hang telefonált Bodrogszerdahelyról. Török Tiborné hívta fel a figyelmemet arra a cikkre, amely a Zmena hetilap idei 3. számában „František Rákóczi: Boj o Boršu" (II. Rákóczi Ferenc: Harc Borsiért) címmel jelent meg Robo Matejovič tollából. Nem tartom ismertetésre érdemesnek ezt a légből kapott információt, más lapokban megjelent manipulált interjúból, Anton Tkáč kassai püspök Borsiban tett látogatásakor elmondott beszédének megváltoztatott és csonkított szövegéből, valamint a szerző képzelgéseiből komplikált irományt. Sokkal érdemlegesebbnek tekintem, hogy a dologban közvetlenül érintettek beszéljenek a Borsiban történtekről. Štefan Farkaš püspöki helynök január 30-án meglepve vette kezébe az inkriminált újságot, s engedélyt kért arra, hogy a kassai püspöki hivatal részére fénymásolatot készítsen a cikkről. Beszélgetésünk első perceiben kiderült, hogy az eset most már az egyház keretein kívülre került, így célravezetőbb volt, hogy a helynök úr meghallgatást kért számomra Anton Tkáč püspök úrtól, aki készségesen állt a rendelkezésemre. - Először 1990 májusában jöttek el hozzám a borsi szlovák katolikusok. Ezt a kérdést akkor bizonyos ideig félretettem, mivel elég sok gondunk volt, s jobbnak láttam megvárni a dolgok tisztulását, remélve, majd csak elcsitul a viszály. Ez látszatra így is történt, de októberben megjelent egy újságcikk, amelynek szerzője drámai hangon írt arról, hogy ott a szlovák hívekről elfeledkezünk. Akkor újra elővettem a hozzám érkezett panaszt, s elhatároztam, ellátogatok a faluba. Véletlen félreértés folytán ők egy héttel korábban vártak, mint ahogyan én a látogatást elterveztem, s levélben tudattam a plébános úrral. Igy a látogatásom idején viszonylag kevesebb hivő jelent meg a fogadáson és a szentmisén. Az akkor tartott szentmisén igazából az történt, ami általában történni szokott: a szlovákok szlovákul, a magyarok magyarul imádkoztak. Akkor a szentbeszédemben arról szóltam, hogy vegyék tekintetbe az együttélésük tényét, s tiszteljék egymást. Nem hagyhatja senki sem figyelmen kívül a tolerancia szükségességét, mert ott együtt élnek magyar és szlovák katolikusok. Ez történelmi adottság, s ezért keresnünk kell a szép együttélést. Megemlítettem a Rákóczi-emléktáblát is. II. Rákóczi Ferencnek kétségtelenül voltak érdemei, s kapcsolatai a katolikus egyházzal. Különösen fontos szempont, hogy Borsiban született. Ezért is került sor az emléktábla elkészítésére és a templomban való elhelyezésére. De tudomásom szerint annak idején ezt engedély nélkül helyezték el a templomban, mivel minden ilyen dolgot csak a püspöki hivatal engedélyével lehet bevinni a templomba. Ez az emléktábla a szlovák hívek között bizonyos nyugtalanságot keltett, ezért az érintetteknek ezt talán más módon kellett volna megoldaniuk. Harmadsorban: ha már elegendő papunk lesz, s mivel a többségükben magyar hívekből álló egyházközségekben szlovákok is élnek, akkor a magyar plébánosok mellé szlovák káplánokat is adunk majd. így a nagyobb városokban, falvakban, mint amilyen Bodrogszerdahely, Királyhelmec és Nagykapos, lesz egy-egy szlovák káplán is. Beszédem után megtudtam, hogy kb. 130 szlovák katolikus hívőről lenne szó. Megemlítettem a plébános úrnak, hogy nagyon fontos feladatnak tekintem a szlovák nyelvű szentmisék tartását. Nagyon-nagyon kértem erre őt. Karácsony előtt kaptam egy petíciót az ottani szlovák hívektől, amelyben kérik a szentmisék szlovák nyelvű szolgáltatását. Nem kértek sokat: havonta egyszer vasárnap és egyszer valamelyik hétköznapon. Nem tudom, milyen az arány a magyar és a szlovák nemzetiségű hívek számát illetően. Ha megtudom a szlovák hívek pontos számát, akkor a misék nyelv szerinti arányosabb megosztását fogom szorgalmazni. Szeretném elmondani, hogy a levél kapcsán informálódtam, s megtudtam, hogy karácsonykor a borsi szlovák hívek a bodrogszerdahelyi szlováknyelvű szentmisén voltak. (...) Természetesen magamhoz hívattam a plébános urat, s megkértem, majd utasítottam őt, hogy Borsiban is szolgáltasson szlovák nyelvű szentmisét. (...) Igyekszem mindent elkövetni, hogy a hívek között ne keletkezzenek félreértések. -Nem tűnik úgy önnek, hogy a katolikus egyház, belső ügyeit mostanában a szlovák sajtó igen vehemensen taglalja, mintegy nemzetiségi viszályokat szítva? Gondolok itt elsősorban a Zmena idei 3. számára. - Mindeddig nem olvastam a cikket. - Szerintem, elolvasása után meglepődik, mert ott már azt állítják, hogy Borsiban magyar irredenták tevékenykednek, s a plébános úr nem akar szlovák nyelven misézni. - Ez a sajtóbeli állítás a tényálláson mit sem változtat, hiszen a plébános úr a januári beszélgetésünk óta megtartja a szlovák nyelvű szentmiséket. (...) A sajtó más jellegű szándékait nem szeretném érinteni, mert az már politikai és társadalmi jelenség. Hazánk területi egységének a kérdése a politikusokra tartozik. Bizonyos, hogy az egyházi dolgok elrendeződése Szlovákia egész területén hozzájárul majd ahhoz, hogy Szlovákia megmaradjon olyannak, amilyen valójában. Erről - nem akarok sokat filozofálni, mert figyelembe veszem a következőket: VI. Pál pápa létrehozta a szlovák egyházi tartományt, s ezzel egyben elismerte államunk jelenlegi határait is. Ha kijelölte az egyházmegyék határait, akkor tulajdonképpen az adott állapotot rögzítette. Így hiába is akar valaki arra spekulálni, hogy ez a terület ilyen vagy olyan, mi tudomásul vettük a Vatikán döntését. Ez nem képezheti vita tárgyát. A Szentatya kimondta: itt és itt létezik a szlovák tartomány. Ezzel a dolog le lett zárva, s nincs helye spekulációknak. Hogy valakiknek más nézeteik és vágyaik vannak, és szomorkodnak az elmúlt dolgokon, az a magánügyük. - Milyen az ön egyházmegyéjének az együttműködése a szomszédos Magyarország egri püspökségével? - Nincs együttműködés. Tudnak rólunk, hiszen részt vettek a püspökké szentelésemen, voltak püspöki misszión. Körülbelül az a helyzet velük is, mint a szomszédos lengyel püspökségekkel, pl. a krakkóival. Egyelőre megvannak a saját gondjaink, s ezeket kell minél előbb megoldanunk. * * * Szalay László, bodrogszerdahelyi plébános: - A borsi szlovák testvérek, a Matica slovenská helyi csoportjának a támogatásával és bujtogatására írtak egy levelet, amelyben kérik a szlovák miséknek a rendszeresítését. Meglepő a forma és a stílus, s méginkább az, hogy fele-fele arányban követelik a miséket, szlovákul és magyarul. Eddig is ott élt az a kb. harminc szlovák testvérem, aki templomba járt. Tudomásom szerint nagyon is elégedettek voltak. Borsiról tudni kell, hogy ott többségükben magyarok élnek, s nem mindenki római katolikus vallású. A szlovákok betelepülése nyomon követhető, s nagyon sokan vannak, akik a magyarok 1945 utáni erőszakos kitelepítését követően jöttek ide. Éppen azért különbséget kell tenni az eltávozottak és az ideérkezettek között. Magyarországra a borsiaknak erőszak terhe alatt kötelező volt elmenni, viszont az onnan idetelepülő szlovákok válogathattak a hátrahagyott házak, birtokok között. Ezért tartják azt a borsi magyarok, hogy elfoglalták házaikat, földjeiket. Az első esztendőkben nagyszámban jártak templomba, még a vecsernyéken is tömegesen vettek részt. Majd a kommunista rendszer megerősödése után fokozatosan elmaradtak, s több szlovák elkötelezett híve lett a letűnt rezsimnek. Megfelelő jutalmat is kaptak azért, hogy Borsiban megszüntették a magyar iskolát, s a falu magyarsága a biztos elszlovákosodás útját járja. Gyakorlatilag már csak az egyházi szertartásokon - mert vannak itt reformátusok és görög katolikusok is - és a családokban őrzik a magyar nyelvet. A Matica slovenská helyi képviselői újra ügyködnek a faluban. Befolyásolják a szlovák testvéreket is, s nem zavarja őket, hogy letagadják a vasárnapi szentmisék szlovák nyelvű evangéliumok hallgatóságának valós számát. Egy vasárnapi mise után mindenki nyilatkozhatott arról, hogy akar-e szlovák nyelvű misét. Nagyjából harmincan szlovák és száznegyvenen magyar misét kívánnak. Ezért lepődtek meg sokan, amikor a püspökhöz és hozzám küldött levél alatt a saját nevüket látták. A bejegyzett nemzetiséget nem lehet alapul venni. Ismerjük az elmúlt időket, hogy a szlovák iskolába járó gyerekek nemzetiségét a személyi igazolványokba automatikusan szlováknak tüntették fel. S ez különösen Borsiban gyakori jelenség, ahol már a hatvanas évek közepétől nincs magyar iskola. Ez a hittanoktatásban is megmutatkozik. A jelenlegi csoportomban csak két szlovák gyerek van, akik számára külön kidolgoztam a szlovák nyelvű tananyagot, kérdéseket. Ók szlovákul tanulják az imákat, tehát véleményem szerint nincs gond. Nekik elismétlem az egész anyagot szlovákul. Egy gyerek sincs olyan, akinek magyarul kellene gyónnia, mert arra valaki is kényszerítené. A szlovák testvérek kérését alapjában véve jogosnak tekinthetem, csakhát a petíciót aláírókhoz képest igencsak kevés szlovák testvér jár misékre. Tehát rendezni kellene viszonyukat a katolikus hithez. Ugyanakkor ennek a megközelítésnek érvényesülnie kellene mondjuk Terebesen is, vagy olyan helyen, ahol a magyar testvérek vannak kisebbségben. És nem harmincan, hanem százan, százötvenen járnak templomba... Nem vagyok sovinista. Ezt számtalan dologgal bizonyíthatom. Arról nem cikkeznek a szlovák lapok, hogy amikor egyik szepességi kollégámat a régi rendszer leparancsolta a szószékről, én fogadtam be, s nálunk szlovákul misézhetett. Ez bizonyára nem illik bele az ellenem indított rágalomhadjáratba... A püspök úrral mi tisztáztuk dolgainkat. Szeretném, ha annak szellemében szolgálhatnám Istenemet és híveimet. Ehhez azonban békesség, nyugalom, megértés és tolerancia kellene. Mindenekelőtt az, hogy a katolikus egyház dolgait ne használják fel nemzetiségi viszályok keltésére és uszításra. Ez az ügy már nem csupán a borsi magyar és szlovák katolikusok ügye. Méltán érzik veszélyeztetve önmaguk lelki békéjét a bodrogszerdahelyi hívek is, hiszen Szalay László lelkipásztori munkájával meg vannak elégedve. Török Tiborné erről Igy vélekedik: - A mi kedves lelkiatyánk hat éve szolgálja Istent és híveit Bodrogszerdahelyen. Amióta ide helyezték, megváltozott a mi életünk is, de legfőképpen a gyerekeké, a fiataloké. Éppen ezért érthetetlen a bodrogszerdahelyi magyarok és szlovákok számára, hogy alig nyolc kilométerrel távolabb ennek éppen az ellenkezője történik. Aligha Szalay plébános úr az oka, hiszen nálunk szlovákul is tart szentmisét. Neki ez nem okoz gondot, hiszen Pozsonyban végezte el a papi' szemináriumot. Tudjuk mi azt jól, hogy a politika megzavarja az emberek fejét. Nálunk is megtörtént, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom helyi csoportjának választási hirdetményét félreértették a szlovák testvéreink. De megbeszéltük a dolgot, s ami a. múltban sérelemként megosztotta az embereket - a magyarok üldöztetése, a kitelepítés emléke - ma már nem válaszhatja el a szlovákokat és a magyarokat. Sokakat kitelepítettek, s helyükre szlovákok jöttek, de mi megértjük egymást. Ezt bizonyíthatom azzal is, hogy a szlovák misére azok a magyarok is elmennek vasárnap, akik tizenegykor a magyar misére valamilyen okból kifolyólag nem mehetnének el. Ez Igy van fordítva is. Nálunk nem a viszálykodás a meghatározó, hanem a tolerancia. Jézus erre tanít bennünket. * • * Borsiban sokkalta tisztázatlanabbak a múltból a máig érő sérelmek és a nyomukban feltörő félelmek. Ez a falu sok tekintetben kilóg a Bodrogköz falvainak a sorából. Immár negyedszázada nincs magyar alapiskola a faluban. A magyar szülők gyerekei többnyire a Bodrogszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába járnak, vagy a szlovák gyerekekkel együtt a helybeli szlovák iskolába. Négy évtizede a politikai széljárástól függően, hol fellángolt, hol csak a hamu alatt parázslott az itt élő szlovákok nemzeti öntudata. Ami önmagában nem lenne baj, csakhát ez az öntudat ebben a faluban egészségtelen agresszivitással és etnikai éhséggel is együttjár. Nem is a Magyarországról ide telepített szlovákok, hanem az északról jött kolonisták, akik múltjukat tekintve nemegyszer kétes erkölcsű elemek, a Matica slovenská leple alatt lelkileg is terrorizálják a borsi magyarokat. „Harc Borsiért"- írta volt szlovák kollégám, aki talán fel sem ismerte, hogy ezzel a címmel nyíltan megvallotta, hogy valakik az együttélés békéje helyett, a birtoklás, az uralkodás harcát kezdeményezik. Mert harcot csak az kezdeményez, aki birtokolni akar: aki meg akarja szerezni azt, amit még nem tudhat a magáénak, hiszen a másé. Ugyanakkor kevesli azt, amit a politika - és immár a történelem kényszere - neki juttatott. Mellette élnek azok a magyarok, akikben az efféle türelmetlenség méltán váltja ki a védekezés, a veszélyérzet reflexeit. Jártam Borsiban is, beszéltem egy általam is nagyrabecsült katolikus aszszonnyal. Világossá lett számomra, hogy az üggyel kapcsolatosan a kezembe került dokumentumok és az illetékesek véleményei másról is tanúskodnak, mint amit a szlovák katolikusok petíciójukban állítanak. A borsi templomban tartandó misék nyelvéről folytatott vitát már nem a borsiak, nem is a bodrogszerdahelyiek - szlovákok és magyarok - hanem a szenzációéhes szlovák bulvársajtó (Zmena) és a nemzeti beállítottságú lapok (Sloboda, Národné noviny) irányítják - manipulálják. Szeretném végérvényesen a katolikus hitélet és az egyház belső ügyének tekinteni, pedig már többről van szó. Alaptalan vádakról, történelem-hamisításról, képtelenebbnél képtelenebb állításokról, amit jelképesen „Rákóczi-emléktábla szindrómának" nevezek magamban. Megértem a borsiakat, hogy az évtizedeken át csonkult nemzeti tudatuk (most nem lényeges, hogy szlovák vagy magyar) erősödik. Viszont jó lenne, ha nem egymás ellenére, egymás rovására. Márpedig, ha ebbe beavatkoznak idegenek, aligha csitulnak el a kedélyek. Kinek használ az, ha a szlovákok felhánytorgatják a Rákóczi-emléktáblát, a szobrot és a kastélyt? Mit változtat a dolgon az a tény, hogy évtizedek óta nincs magyar iskola a kétharmadában magyarok lakta Borsiban? Miért zavarja a Matica slovenská tagjait és a szlovák sajtó egyrészét a Csemadok itteni helyi szerveinek a tevékenysége? Viszont miért nem lehet megbékélni azzal, hogy Borsiban havonta egyszer-kétszer szlovák nyelvű szentmisét is tartson az a plébános, aki minden gond nélkül megteszi ezt hetente Bodrogszerdahelyen? Miközben a riportot írtam, február 14-én délelőtt ismét csengett a telefon. Török Tiborné hívott Bodrogszerdahelyről. Közölte velem, hogy új fejlemények vannak az ügyben. Bar Szalay László mindeddig nem kapott értesítést a „ várható áthelyezéséről", Jakab plébános urat Dobóruszkán már értesítették arról, hogy áthelyezik Bodrogszerdahelyre. Mind a dobóruszkai hívek, mind a bodrogszerdahelyiek a történések pontos ismeretében tiltakozni akarnak a püspökség ilyen eljárása ellen... DUSZA ISTVÁN MÁSOK ÍRTÁK AZ ELSŐ MAGÁNMOZI CSEHORSZÁGBAN Az elmúlt óv nyarán Vlašímban született meg az úttörőnek számító vállalkozás. S aki belevágott: Ladislav Jenšík (nyolc évvel ezelőtt az ország legfiatalabb moziigazgatója volt.) „Egyrészt tetszik az ügy, másrészt viszont nem volt más választásom" - jelentette ki. A mozi ugyanis a 13 ezer lakost számláló Vlašímban a járási népművészeti központhoz tartozott, s annak megszűnése egyet jelentett számára a munkanélküliség veszélyével. A vállalkozás számláján jelenleg 3900 korona szerepel. „Ha kiszámolnám, menynyit vesztek egy-egy vetítésen, felakaszthatnám magam" - mondja. Ennek ellenére hisz abban, hogy az emberek újból rászoknak a mozira. „Decemberben úgy 25 néző jött össze egy-egy vetítésre... De ha bármikor jó, új, atraktív filmet kapunk, a számuk megszaporodik. Csakhogy az ilyen filmek ritkaságszámba mennek: az elkövetkező hónapokban eggyel sem számolhatok, áprilist követően legfeljebb két sikerfilmre van kilátás". Alighanem modell értékű a borúlátásra okot adó, de talán némi biztatást is jelentő helyzetelemzés: „A Lucernafilm azt állítja, hogy amíg nincs konkurencia, valamennyi mozit el kell látniuk, így sok filmre van szükség, tehát a rossz filmekről sem mondhatnak le. Csakhogy számomra ez sületlenség, s ezt nemcsak én mondom. Hisz ha tudom azt, hogy két sikerfilm behozza legalább a felét annak, mint ami az egész havi, harminc film bemutatásából származik, akkor nyilvánvaló: a nézők is, mi is jól járnánk, ha kevesebb filmalkotás mellett az igazi jó filmekből lenne elegendő kópia." Véra Miáková, Rudé právo, 1991. február S RÉGI CIPŐKBEN A SZLOVÁK TUDOMÁNYOSSÁG? A Szlovák Tudományos Akadémia egykori, most külföldön élő munkatársa úgy vélekedik hogy a hazai akadémikusokban nincs meg a kellő bátorság azoknak a problémáknak a feltárására, amelyek a tudományszervezésben eluralkodtak. Maga a politika korábbi kiszolgálásában látja a továbbra is kísértő tehertételeket. így kerülhetett sor arra, hogy szerinte a CSKP tagjai számos akadémiai intézetben vezető tisztségben maradva a régi módon kezelik a problémákat. A tudományos munkatársak pénzügyi források beszerzését szolgáló pályaműveit például az általuk megválasztott opponensek bírálják el. „Mondják meg, ki hajlandó bíráló véleményt írni, ha nem szavatolják a névtelenséget" - teszi fel a kérdést a cikkíró.. Ezek után rámutat arra, hogy a szlovák tudósok többsége a külföldi tanulmányi során kiválóan helytállt. Hazatérve azonban a szűkös pénzügyi lehetőségek, a csúcsszínvonalú műszerek hiánya és az amorális környezet visszafogta a fejlődésüket. S ugyancsak fékezően hatottak a különböző, egyébként jórészt ráfizetéses intézeti folyóiratok is. A szerző véleménye szerint, elég lenne néhány kiemelt folyóirat megjelentetése, de úgy, hogy azok a szlovák tudományosság büszkeségének számítsanak. Megállapítja még, hogy az egész tudományos kutatás nincs összhangban a társadalmi igényekkel. A korábban elmaradott Japán, DélKorea, Tajvan, Spanyolország, Indonézia és Szingapúr gazdasági fellendüléséhez nagyban hozzájárult az alkalmazott kutatások előtérbe helyezése. Úgyszintén elengedhetetlen az akadémiai tudományos intézetek, a szakminisztériumok és a főiskolai tanszékek szerves egybekapcsolása. Valamennyi tudományos munkatársnak háromféle munkát kellene végeznie: főiskolai előadásokat tartani, tudományos kutatást folytatni, és közhasznú társadalmi segítséget nyújtani. Dr. Viktor Štolc, Pittsburg, USA Národná obroda, 1991. január 12