Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-21 / 44. szám, csütörtök

5 KÜLPOLITIKA ÚJ szól 1991. FEBRUÁR 21. Jelena Bonner, Andrej Szaharov özvegye, az egyik legismertebb szovjet disszidens januárban hazánkban járt. Ekkor nyilatkozott a Rešpekt című cseh hetilapnak. Ebből az interjúból közöljük a legérdekesebb részeket. • Rendelet született arról, hogy február 1-től a rendőrök a katonákkal együtt fognak járőrözni a szovjet városok utcain. Miért? — Ez valójában a rendkívüli állapot elrendelésétjelenti az egész Szovjetunióban, nemcsak a Baltikumban. Ez nem a bűnöző elemek elleni harcra ad ösztönzést, ahogy megpróbálják bemagyarázni nekünk, hanem jeladás a harcra ellenünk, a lakosság ellen, hogy ne tarthassunk gyűléseket és felvonulásokat, ne tüntethessünk és ne sztrájkolhassunk. Gorbacsov elnök rendelete feljogosítja a belügyeseket és a biztonságiakat, hogy ügyészi rendelet nélkül, tehát törvénytelenül bárhová behatoljanak, s ott bármit „keressenek". Ugyancsak a bűnözők és a maffia elleni harc leple alatt. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig harcoltunk valakivel: az imperializmussal (az amerikaival, később a kínaival), a trockizmussal, a vallással, a kémekkel és a kulákokkal... ma pedig az állam, megint csak verbálisan, valamilyen titokzatos maffiával harcol. Hálás eszköze ez a lakosság megfélemlítésének. Pedig a Szovjetuniónak, mint minden államnak, vannak olyan szervei, amelyeknek ez a dolguk. Akkor minek mozgósítani a hadsereget és a haditengerészetet? • Gorbacsov szinte naponta kiad egy rendeletet. Mintha teljesen tanácstalan lenne. — Gorbacsov igyekszik minél jobban a markába szorítani az országot. Ugyanakkor valóban tanácstalan. Újabb és újabb rendeleteket ad ki, de ezekből szinte semmi sem valósul meg. • Az utóbbi idó'ben elhagyták az elnököt a Jó képességű munkatársai. — Valamennyi! A tavalyi pártkongresszus óta, amióta szilárdan ül a trónuson, egyértelműen értésre adta, hogy maga akarja kemény kézzel irányítani az országot. A parlamenti szerveket is figyelmen kívül hagyja, mindezek csak dekorációként szolgálnak neki. Először Sevardnadze és Jakovlev figyelmeztették őt, de azután nemcsak ők mentek el, hanem az elnök valamennyi demokrata munkatársa. Az új kabinetje kizárólag a régi pártapparátus tagjaiból áll. * • Jellemezné ezeket az embereket? — Pavlov kormányfő, a volt pénzügyminiszter a rubel elértéktelenedéséhez vezette el az országot. Pugo belügyminiszter titokzatos személyiség: KGB-s volt, majd a pártapparátus szívében, a pártellenó'rzési bizottságban dolgozott. Elődje, Bakatyin valóban harcolni akart a bűnözés ellen, s igyekezett megakadályozni a fegyveres összetűzéseket a központ és a köztársaságok között. Tartok attól, hogy egyáltalán nem önkéntes távozása után Pugo és Jazov mindent visszacsinál, őket nem a bűnözés izgatja, hanem a lakosság demokratikus aktivitása. Ami Jazovot illeti, egyszerűen egy öreg A SZOVJETUNIO A VÉGÉT JÁRJA JELENA BONNER NYILATKOZATA (Foto: Pavel Vácha) tábornok, ideje lenne őt nyugdíjazni. Egyáltalán, nagyon sok vezetőnknek nyugdíjba kellene mennie, mindenekelőtt Gorbacsovnak. Besszmertnih, az új külügyminiszter ugyan Sevardnadze „csapatába" tartozott, nagykövet volt az USA-ban, csakhogy hivatalnok. Nem egy olyan egyéniség, hogy képes lenne önálló külpolitikát folytatni. • Ön azt mondja, Gorbacsov minden hatalmat a saját kezébe összpontosít. Kormányozhatja a világ hatodát egyetlen politikus, legyen bármilyen zseniális? — Ez csak Sztálin idejében volt lehetséges. De attól a pillanattól fogva, hogy az emberek tudatosították, így élni nem lehet, ez már irreális. Ha Gorbacsov politikai zseni lenne, egy nagy politikai személyiség, a köztársaságokkal való együttműködés útjára lépne, ami egyre több reális hatalomtól fosztaná meg. De elvezetne a gazdasági, a katonai és biztonsági egységhez, talán kialakulna valami olyan, mint az Európa Parlament, egy nagyon kis végrehajtó hatalommal rendelkező szerv. De ez Gorbacsovnak nem felel meg. Ezzel bebizonyította: nem politikus, csak politizálgat. Személyes hatalomra tör, már teljesen mellőzi az új gondolkodásmód jelszavát: tettei a régi, a birodalmi gondolkodásmód termékei. • Úgy véli, hogy Gorbacsov már nem tér vissza a demokrácia útjára? — Attól tartok, hogy nem, mivel már egészen elvesztette a szovjet emberek bizalmát. S lassan már a nyugat sem hisz neki. • Ma melyek a legfontosabb haladó erők a Szovjetunióban? — Valamennyi köztársaságban a nemzeti demokratikus mozgalmak. Ezeket a tendenciákat már senki sem állíthatja meg, mivel rengeteg ember csatlakozott hozzájuk. Őket már semmilyen hadsereg sem állíthatja meg. Azonkívül itt van a mély gazdasági válság. A világnak még egyetlen hadserege sem vált termelőerővé. • Gyakran hallani, hogy a Szovjetunióban esetleg kltőr a polgárháború. — Már megtörtént. Csakhogy éppen nem a polgárok, hanem a központi kormány és a köztársaságok népei között. . • Kinek van esélye arra, hogy a demokratikus törekvések vezére legyen? — Talán Oroszországnak, mivel a legnagyobb és a legerősebb. Ugy vélem, Borisz Jelcin a megfelelő férfi Oroszország elnökének posztján. Képes volt végérvényesen szakítani a kommunista párttal és az emberek hisznek neki. Remélem, Jelcin képes lesz az Oroszországi Föderáció vezérévé lenni. • Mindez mit jelent Csehszlovákia számára? — Hiszem, hogy az önök számára már nem vagyunk- időszerűek, hogy a Szovjetuniónak már nincs ereje tankokat küldeni önök ellen. De gazdaságilag nagyon sokáig nem fogunk segíteni, az együttműködésre sem fogunk törekedni, bár a Szovjetuniót terheli a felelősség az ország gazdaságának kiszipolyozásáért. A háború előtt Csehszlovákia a világ nyolcadik legfejlettebb ipari állama volt. Mi lerángattuk önöket a magunk szintjére, de nem kérünk bocsánatot, nem segítünk. Talán majd idővel, ha a szovjet vezetés elveszíti a hatalmát, gazdasági megállapodásokat lehet kötni Oroszországgal. NE INGERELD A MEDVET M

egtorpant a leszerelési folyamat, s nem is elsősorban az Öböl-válság miatt, bár igaz: egy háborús helyzet mindig idegessé teszi a katonákat, nem éppen a fegyverzetek korlátozására szükséges légkört erősítí. Az okokat másban látom. Elsősorban a hűvösebbre fordult szovjetamerikai viszonyban, s ezt a tényt még az Öböl-háború kapcsán legfelsőbb szinten deklarált „nézetazonosság" sem tudja elmosni, hiszen köztudott, hogy a megközelítésbeli különbségek jelentősek. A lehűlés közvetlen kiváltó oka a balti helyzet volt, de leegyszerűsítés lenne, ha ezt csupán a január 13-i vilniusi mészárlásra korlátoznánk. Washingtonban jól érzékelik azt a folyamatot, amelynek következtében a szovjet külpolitikában nagyobb szóhoz jutnak a katonák, azok az erők, amelyek a kelet-európai pozíciók feladásával sem értenek egyet. Ki tudja, hová vezethet, ha a külügyek irányítása átcsúszik a honvédelmi minisztérium és a KGB ellenőrzése alá. Ha ez a veszély nem lenne reális, Sevardnadzenak sem kellett volna távoznia. Kész szerencse, hogy Besszmertnih került a helyére, de ő már nem ugyanaz, aligha sikerülhet neki az, amibe markánsabb elődjének beletört afoga. Lényegében ezek azok a tényezők, amelyek pár nappal ezelőtt arra kényszerítették Colin Powell amerikai vezérkari főnököt, hogy figyelmeztesse a törvényhozást: a Szovjetunió az egyetlen, amely képes az USA elpusztítására. Eszmefuttatása szerint igaz az, hogy politikai szempontból Moszkva már nem szuperhatalom, de még mindig katonai nagyhatalom, amely képes lenne harminc perc alatt megsemmisíteni Amerikát. A katona dolga az, hogy józanul számoljon, a képességeket, lehetőségeket vegye figyelembe, ne a deklarált politikai szándékot. A tábornoknak ezt kellene tennie még akkor is, ha nem állna fenn a Szovjetunióban a konzervatív visszarendeződés veszélye. Ismét előtérbe került tehát a leszerelés, pontosabban az, ami hátráltatja. Nézzük a két legfontosabb kérdést. A múlt csütörtökön nyílt meg a huszonkettek hagyományos leszerelési fóruma második szakaszának első fordulója. Mint ismeretes, az első szakasz tavaly november 19-én, a Párizsban aláírt leszerelési szerződéssel zárult. Ez a hagyományos fegyverek főbb kategóriáinak radikális csökkentését irányozza elő. A második szakasz fő feladata az lenne, hogy ugyanilyen nagyarányú csökkentéseket hajtsanak végre a haderők személyi állományában is. Ezt azonban hátráltatja Moszkva magatartása, olyannyira, hogy az USA a párizsi szerződést sem terjeszti — e hónapban kellett volna — ratifikálásra a törvényhozás elé. Tömören szólva, a viszály almáját most a sajátos szovjet értelmezés jelenti. Moszkva ragaszkodik ahhoz, hogy a párizsi szerződés hatálya — vagyis a csökkentés — alól kivonhasson három gépesített lövészhadosztályt, s átminősíthesse azokat partvédelmi erőknek. A megállapodás ugyanis nem vonatkozik a haditengerészetre. Nemcsak a NATO tagállamai, hanem több kelet-európai ország is jelezte, ez sérti a párizsi szerződést, s ők sem fogják azt ratifikálni. Ezen túlmenően az a vád érte a Szovjetuniót, hogy Párizsban valótlan adatokat közölt partnereivel, továbbájelentős számú nehézfegyvert menekített ét az Urálon túlra—eterület már nem esik a szerződés hatálya alá. A huszonkettek döntő többségénekvéleménye szeri nttarthatatlan az a szovjet érvelés, hogy mindez még az aláírás előtt történt. A többi fél ugyanis nem tudott e mesterkedésről. Úgy tűnik, hasonló a helyzet a hadászati támadófegyverek korlátozásáról szóló szovjet—amerikai, az ún. START-szerződésnél. Ezt a februárra tervezett, de a balti helyzet miatt elhalasztott csúcstalálkozón kellett volna aláírni. Pár hete össze is ült a két delegáció, hogy „elvégezzék az utolsó simításokat". Mint ismeretes, a csúcshalasztás azzal történt, hogy még ebben afélévben megtartják. Ami magát a szerződést illeti, amerikai források szerint nem sikerült tisztázni a vitás kérdéseket, ezzel szemben két szovjet parlamenti képviselő: Viktor Afanaszjev akadémikus és Valerij Ocsirov ezredes, akik részt vettek a genfi megbeszéléseken, pár napja nemcsak azt állították, hogy a szerződés szövege készült el, hanem azt is: márciusbanfogja Gorbacsov és Bush aláírni a megállapodást. Tájékoztatásuk szerint a korábban megállapított plafonok — 1600 hordozóeszköz és hatezer nukleáris robbanófej mindkét oldalon — nem jelentenek pontosan 50 százalékos csökkenést, ahogy eredetileg feltételezték, hanem valamivel alacsonyabb arányút. A két fél fegyverrendszereinek eltérő minőségéből fakad ez, nem lehet egyszerű számtant alkaimazni. Szerintünk a lényeg az, hogy az USA több nukleáris robbanófejet, a Szovjetunió pedig több rakétát semmisít meg, s állítólag egyetértés volt az ellenőrzés módszereit illetően is. Ez ügyben tehát egyelőre bizonytalanságban tartják a nyilvánosságot, nem tudni, melyik fél kiszivárogtatásainak lehet hinni. S ha már bizonytalanságról van szó, hozzá kell tenni: az utóbbi hetekben túl sok ilyen tényező halmazódott fel, még Nyugaton is. A NATO látszólag egységes. Az emlékezetes londoni csúcs értelmében egy éven belül meg kellene fogalmazni a tömb jövőjét meghatározó célokat, doktrínákat. A kelet—nyugati szembenállás és a hidegháború megszűnése folytán a viszonylag egyértelmű helyzetet, vagy inkább irányzatot, összezavarta az Öböl-háború. A NATO-n belül most azon folyik a vita, módosítják-e a szervezet statútumát, oly módon, hogy a NATO-erők a paktum határain túl is bevethetők legyenek, például a súlyos, világbékét veszélyeztető regionális válságok esetén. Az amerikai és a brit állásponttal szemben ezt péidául a franciák és spanyolok egyértelműen ellenzik, mondván: a NATO-nak kizárólag védelmi jellegűnek kell maradnia, vagyis csupán a tagországok védelmére szorítkozzon. I

lyen bizonytalansági tényező még: mi lesz a Varsói Szerződés katonai szervezetének megszűnése után? Például Magyarország és Csehszlovákia is a NATO felé tendál — bár Havel elnök a legutóbb azt mondta, az észak-atlanti tömb jelenleg az egyedüli demokratikus szervezet, amely képes a biztonság szavatolására, de a NATO-hoz való csatlakozás még nagyon messze van. S éppen amerikai szakértők figyelmeztették a kelet-európai országokat: ne ingereljék a medvét. Vagyis pusztán politikai okokból ne élezzék ki Moszkvával a helyzetet, ne számolják fel vele a gazdasági kapcsolataikat, hiszen szükségük van a Szovjetunió nyersanyagforrásaira. A Nyugat tanácsa: Kelet-Európa legyen igen megfontolt és elővigyázatos. MALINÁK ISTVÁN H

ónapok óta a kormány, a pártok, sőt az állam súlyos válságáról beszélnek a francia jobboldali ellenzéki politikusok. Jellemző rájuk, hogy hajlamosak túldramatizálni, felfújni a problémákat, s azokért kizárólag az ellentábort, a kormányzó szocialistákat hibáztatni. Vészharangot kongatni politikai hagyománynak számít Franciaországban, ám a peszszimista megállapításoknak, a kritikáknak mégiscsak van némi megalapozottsága. Tavaly év végére politikai vízőzön zúdult Mitterrand elnök és a Rocard-kormány nyakába. Az Öbölből érkezett az első hullám, amely komoly gazdasági és politikai következményeket hozott magával. Vihart kavartak az alacsony felvásárlási árak és az olcsó külföldi hús behozatala, ellen tiltakozó parasztok, majd pedig a középiskolások, akik a közoktatás tarthatatlan helyzetére hívták fel a figyelmet. Mitterrandnak nagysokára sikerült elcsábítani őket — az előbbieket miniszteri cserével, az utóbbiakat a beígért ötmilliárd frankkal. Félő azonban, hogy a tüntető diákok megfékezéséhez, jobban mondva elijesztéséhez a párizsi betongettók lakóinak erőszakos fellépése járult hozzá nagyobb mértékben. TÁMADÁSOK KERESZTTÜZÉBEN Ezek az események külön-külön és összességükben bonyolították a helyzetet, mérgezték a légkört. A szocialista kormányt láthatóan felkészületlenül érte a problémák zuhataga; megkésve, majd kapkodva reagált az eseményekre. És épp ezért, a minden vonalon érezhető tétovázásért, a határozatlanságért került külföldön egyaránt támadások kereszttüzébe, Külföldön mindenekelőtt az Öböl-konfliktussal kapcsolatos magatartásáért: Washington és London a kezdeti óvatosság és a fölöslegesnek bizonyult különutak megjárása miatt neheztelt Párizsra, a másik oldalon viszont az arab világ — az Irak-ellenes koalíció melletti mostani határozott kiállás, az arab kapcsolatok rovására tett lépések miatt csalódott. Törvényszerűen tükröződtek e válság jelei a nemzetgyűlésben is. A Jacques Chirac vezette újgaulleista Tömörülés a Köztársaságért (RPR) és Giscard d'Estaing pártja, a Francia Demokratikus Unió (UDF) a kommunistákkal karöltve támadta a Rocard-kabinetet, amely tavaly ősszel éppen hogy csak átbukdácsolt a bizalmi szavazáson. No, nem mintha a jobboldalnak általános receptje lenne a „balul" kiütött dolgok orvoslására, azt azonban tudni véli, hogy a bajok gyökere a szocialisták kormányzásában keresendő. Rávilágított az érzékeny pontokra: Az államfő és a minisztereinők közötti elvitathatatlan rivalizálásra, a párton belüli frakciózásra, helyezkedésre, ami mind összefügg a következő elnökválasztásokkal. Chirac és Giscard — akiket épp az elnökválasztások fata morgánája kényszerített arra, hogy szövetségre lépjenek — kíméletlen bírálatoknak vetik alá mindazt; amit a kabinet csinál, illetve nem csinál. M

iután a hazai hullámverés elcsitult, a külpolitika, pontosabban a közel-keleti politika adott okot az újabb perpatvarra. Jean-Pierre Chevenement védelmi minisztert, aki nem titkolta, hogy ellenzi Franciaország katonai részvételét az Öböl-háborúban, kipenderítették miniszteri székéből. Most Francois Mitterrand került ismét a támadások kereszttüzébe amiatt, hogy ország-világ előtt kötelezettséget vállalt, Franciaország nem vet be vegyi fegyvereket Irak ellen, még akkor sem, ha Szaddam ezt megteszi. „Parancsoljanak az irakiak, használjanak csak nyugodtan büntetlenül vegyi anyagokat" — kommentálta ironikusan Mitterrand bejelentését az UDF egyik képviselője. Az ellenzék nyílt offenzívát indított a „koncepció nélküli francia külpolitika" ellen. Szemére veti a kormánynak: nem dolgozott ki átfogó közel-keleti programot, nincsenek távlati elképzelései — tette ezt anélkül, hogy konkrétan felvázolta volna, milyen is legyen ez a politika. URBÁN GABRIELLA