Új Szó, 1991. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-15 / 39. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA . ÚJ SZÓ. 1991. FEBRUÁR 15. Mégis Transpetrol • December derekán megnyugvással adtuk közre olvasóinknak, hogy végre lezárult a hazai kőolajvezetékhálózat körüli vita. Akkor elvi megegyezés született a két köztársaság ipari rriinisztériuma között, miszerint Transpetrol néven országos hatáskörű részvénytársaság alakul. Vagyonát a prágai Benzina állami vállalatéból kapná, székhelye Pozsony lenne. Egy hónappal később a cseh fél kétségbe vonta a korábbi megállapodást ós" egyoldalúan felmondott. . A döntés hátteréről Szlovákiában olyan híresztelések terjedtek el, hogy a meglepően gyorsan tető alá hozott részvénytársaságot a Szövetségi Gazdasági Minisztérium torpedózta meg. De miről is van szó valójában? Még elvi szinten elfogadták, hogy a részvénytársaságban Szlovákia tőkerészesedése a területén húzódó vezetékhálózat arányában 73,4 százalékos lesz, Csehországra a maradék rész jutott volna. Ennek alapján határozták meg az igazgatói tanácsban elfoglalt helyek számát is: nyolcat Szlovákiának, hármat Csehországnak. Csakhát ezt a falatot - bár reális területi vagyonelosztáson alapszik - egyhónapos kóstolgatás után sem tudta lenyelni a cseh fél. Hosszú évek során alighanem olyan étvágyat kapott a másik országrészből érkező nyereségekre, hogy képtelen volt lemondani róla. Hatalommentési próbálkozásként a felmondott egyezség után az igazgatói tanácsban fordított arányú képviseletet javasolt, mint amiben megegyeztek. Szlovákia erről már hallani sem akar. Elég volt évekig tűrni a Benzina kasszájába vándorló nyereségmilliókat, vissza meg alig csordogált belőle. Felújításra majdnem semmi, (gy mára a kőolajvezeték balesetveszélyes állapotba került, Csallóközben húzódó nyúlványát pedig az értékes ivóvízkészlet miatt kellene mihamarabb áthelyezni. Ha megmarad a korábbi igazgatási szereposztás (szövetségi kőolajvezeték a csehországi Benzina vállalat hatáskörében, nyilvánvaló szlovákiai teljesítménytöbblettel), akkor januártól továbbra is aránytalanul nagy terhek nehezedtek volna az itteni országrészre. Nyilvánvalóan hátrányos a köolajszállíttatás a vajáni Slovnaft számára, amikor neki is annyit kell érte fizetnie, mint a pozsonyi anyavállalatának, vagy a litvínovi finomítónak, holott csak kilenc kilométerre fekszik a szovjet határtól. Ugyanakkor a nyomásteljesítmények nagyobbik hányadát is Szlovákia területén érik el, ami több energiaköltséggel jár. Ezt a Benzina pénzszippantó gépezete nemigen vette figyelembe, a Slcvnaft csak emiatt évente 209 millió koronát dobott ki fölöslegesen. Amikor cseh részről felmondták a Transpetrol-egyezményt, a szlovák ipari tárca rövidesen jelezte: másképpen nem léphet, minthogy Transoil néven szlovákiai részvénytársaságot hoz létre az országrészre esö vezetékhálózat igazgatására. És utána üzleti alapon bonyolította volna le a kőolajszállítást Csehországba. További egy hónapig újabb tárgyalások folytak az ügyben. Ebbe már bekapcsolódtak a köztársasági kormányok alelnökei is. Éppen jelenlétükben ültek asztalhoz múlt pénteken a két ipari tárca vezetői, hogy pontot tegyenek az egyszerű megegyezés után bonyolulttá terebélyesedett vita végére. Végül is mindkét fél a Transpetrol mellett tette le voksát. Tehát megerősítették decemberi megállapodásukat. Ezután már csak a szakértőkön múlik, hogy rendezzék a részletkérdéseket, s április 1-től a Transpetrol is megkezdhesse részvénytársasági tevékenységét. Remélhetőleg most már végérvényesen. J. MÉSZÁROS KÁROLY HÉTKÖZNAPOK Új téma tájainkon a munkanélküliség. Úgy fél évvel ezelőtt - amikor először jártam az akkor még szociális és munkaügyi osztálynak mondott járási hivatalban -, az osztályvezető azt jósolta, hogy egy év múlva százszázalékkal lesz több „esetük". Tévedett: fél év alatt érték el ama ominózus százszázalékot. Azóta létrejöttek a munkaközvetítő irodák, amelyek a múlt év végéig 1,2 százalékos munkanélküliséget jeleztek Szlovákiában, és 0,6 százalékot Csehországban. Szlovákiában kishíján 40 ezer fő volt a munkanélküliek száma; fele nő, egyötöde pedig roma. E helyzet hónapról hónapra rosszabbodik, s idén valószínűleg meghaladja a tervezet 5-8 százalékot. Ránk, nőkre nézve, különösen szomorú, hogy főleg bennünket érint. * * * Villáminterjú a munkaközvetítő iroda előtt. - Már az autóbuszban figyeltem magát. Szomorú volt, ahogy pedig beértünk Galántára, sírni kezdett. - Nem tehetek róla. Olyan megalázó ide jönni. Jelentkezni, hogy itt vagyok... - Mióta munkanélküli? - Három és fél hónapja. A gyerekek nem is tudják. Még nem érzik. Karácsonyra is szép ajándékot kaptak. * * * - Január elseje után, az első 15 munkanap alatt több mint 700-an kerestek fel bennünket. Ha ehhez hozzáadom a tavalyról „maradt" 596 munkanélkülit, akkor ez megközelíti az 1300 főt. Nagyon magas szám ez, s félő, hogy rohamosan emelkedni fog. De ehhez majd már pontos kimutatás szükségeltetik - mondja Teodor Dobiš, a Galántai járás munkaközvetítő irodájának vezetője. „A múlt év végéig nálunk jegyzett munkanélküliek közül 95-nek főiskolai, 123-nak középiskolai végzettsége volt. Nekik különösen nehéz munkahelyet találni, bár nincs rózsás helyzetben az a közel 400 fiatal sem, akik pár hete fejezték be a szakmunkásképző iskolát, vagy azok, akiknek nincs szakképesítésük. Külön gondot jelentenek a romák. Rájuk kevesen tartanak igényt - hiszen ha válogatni lehet a jelentkezőkből, miért vennének fel olyanokat, akik eddig is a munka könnyebb végét keresték? ... Vajon miből élnek a munkanélküliek? Abból az 1200 koronából, amit támogatás gyanánt az előírások értelmében egy évig folyósítanak számukra? - Járásunkban tavaly több mint 2 millió koronát fizettek ki munkanélküli segély címén. A már munkaviszonyból elbocsátottak fél évig a fizetésük 90 százalékát kapták, a többiek hat hónapig 60 százalékot, minimum azonbari 1200 koronát. Akiknek nem volt munkáltatójuk, azok havonta 1200 koronával kénytelenek beérni. Még nem tudni, hogy a rászorulók az egy év leteltével kapnak-e majd pénzbeli támogatást, s ha igen, akkor mennyit. Nincs irigylésre méltó helyzetben az iroda vezetője sem, hiszen mint panaszolta, mégcsak biztatni sem tudja a hozzá fordulókat. Mint mondta: az üzemek, a vállalatok nem foglalkoznak az átképzéssel, nem számíthatnak a valaha legtöbb munkaerőt foglalkoztató vágsellyei Duslóra, vagy a szeredi nikkelkohóra, s egyelőre a kisiparosok sem alkalmaznak a családtagjaikon kívül másokat. Különös a főiskolát végzettek helyzete, kiktől praxist követel az esetleges munkáltató. A nők körében a főleg adminisztrációban dolgozókat érintette az elbocsátás, vagy azokat, akik gyermekgondozási szabadságról tértek volna vissza. És hogy miért kell 14 naponként jelentkeznie egy-egy munkanélkülinek? Ez a törvény, és aki ezt elmulasztja, attól akár a segélyt is megvonhatják. * * * - Nem én vagyok az egyedüli aki az utcára került - lépdelünk egymás mellett M. Katalinnal, miután megvárt az épület előtt. - Az érettségi után 14 évig egy munkahelyen dolgoztam. A könyvelőségből négyünket bocsátottak el. Nincs is kilátás új munkalehetőségre... Igen, olykor sokat sírok... A volt kolléganőim is. Pedig az uram mindig azt mondja: ez nem szégyen. Nyugaton a nők szívesen maradnak otthon. Csak ide ne kellene jönnöm. - mondja, és viszszanéz a komor, sok ablakos járási hivatal épületére. Forgalmas ez a Lenin téri irodaház. Előtte az ottfelejtett szobortalapzatot kerülgetik az oda igyekvők - nem hiányolva onnan a tér névadóját. Eközben kiki igyekszik szembe nézni a szomorú valósággal. Innen, a földről. SZITÁS GABRIELLA K

ét cikket őrzök hosszabb ideje asztalomon. Mind a kettő egy és ugyanazon szerzőtől, Milan Ferke szlovák írótól. Az egyik még novemberben a Literárny týždenníkben, a szlovák írók hetilapjában, a másik közvetlenül karácsony előtt a Roľnícke noviny napilapban jelent meg. A szerző kiragadott történelmi morzsákkal, vitatható kinyilatkoztatásokkal és fölényes vádaskodással teletűzdelt írásai a határon inneni és határon túli magyarságot veszik célba. A legtöbb esetben nem is személyeket, hanem egy kalap alatt az egész nemzetet és az itt élő nemzeti kisebbséget. A jóhiszemű szlovák olvasó ilyen írásoknak, hitelt adva méltán feltételezhetné, hogy valamiféle magyar expanzíonisták (a szerző megfogalmazása) csak a kellő alkalomra várva, minden pillanatban ugrásra készen állnak a szlovák nemzet felfalására. Csoda-e ezután, ha a jóakaratú szlovák atyafiak zsebében a bicska is kinyílik? HAMIS HANGOK Nincs szándékomban a szerző valamennyi tételével vitába szállni. Azért két dolog kapcsán, mintha az én zsebembem is nyugtalankodna a bicska... A szerző a szlovákokat ért sérelmek felsorolása után felháborodással jelenti ki: „És a mai pesti basáknak még van képük igazságszolgáltatást követelni, mert a második világháború után magyarokat telepítettünk (!) ki!" Ejha! Micsoda elvetemültség, ha ártatlan emberek szülőföldjükről, otthonukból történt kiűzését, embertelen kitelepítését, rabszolgaként, marhavagonokban való deportálását valaki esetleg közel fél évszázad után is megkockáztatja igazságtalannak nevezni! Vagy talán ezzel az elkövetők nemzeti önérzetét sérti? Az író (akit a lélek mérnökének is szokás nevezni) talán úgy véli, hogy epébe mártott tollal a szerecsen is fehérre mosható? Soha eszembe nem jutott vajmiféle határkérdés feszegetése, de mégcsak említése se. Ezt a kérdést a szerző fájlalóan maga tette fel, amikor kellő pátosszal felkiált: „Szlovákia, kérj bocsánatot azért, mert határaidat 1939-ben meghamisított 1910-es statisztikai adatok alapján állapították meg!" (Csupán a lényegen mij;sem változtató szépséghiba, hogy erre a határmegállapításra 1938-ban került sor, amikor Dél-Szlovákia egyes területeit Magyarországhoz csatolták.) Ha csupán az adatokkal lett volna baj! Ami akkor a politikában történt, ahhoz az adatok csak mondvacsinált ürügyül szolgálhattak. A nagyhatalmi politikában egy-egy terület valaki javára és más rovására történő osztogatása (de sokszor csak ígérgetése) megszokott gyakorlat. Hitler politikai játékában is ütőkártyaként szerepelt, aki Csehszlovákia gyengítésével egyik ellenfelét gyengítette, míg Horthyt a neki vetett konccal igyekezett magához édesgetni. De e területek ily módon történt visszacsatolása nemcsak a szlovák nemzetet, hanem következményeiben az itt élő nemzetiséget is sújtotta. Ennek megértése azonban teljes elfogulatlanságot igényelne. S ha Hitler akkor biztos lett volna abban, hogy a nem sokkal később megalakult Szlovák Állam vezetői is oly hűen kiszolgálják őt, talán nem is lett volna oly nagylelkű Horthyval szemben. De ettől függetlenül is, a Vezér az egész háború alatt hol a magyarokat ijesztgette a szlovákokkal, románokkal és szerbekkel, hol pedig fordítva. II már a határok szóba kerültek, érdemes megrí d említeni, hogy az első világháború után alakult Csehszlovákia gyakran etnikaiként emlegetett határait sem egészen pontos adatok alapján szabhatták meg. Hisz a magyar kisebbség felszámolására, asszimílálására irányuló politika és drasztikus kísérlet (kitelepítés, lakosságcsere, deportálás és erőszakolt reszlovakizálás) ellenére még az 1980. évi népszámlálás adatai szerint is 399 olyan község volt Szlovákiában, ahol a magyar nemzeti kisebbség többségben él... Dehát ebben sem az etnikum, sem a határok nem hibásak. De erről sem a nemzetiség tehet. Az ő véleményét a határok első, második, sőt harmadik meghúzásakor sem kérték ki. Ennek ellenére e kisebbség határokra való tekintet nélkül, a köztársaság számára nehéz időkben és nagy megpróbáltatások ellenére is végig hű maradt szülőföldjéhez. Ezt a szerző maga is megállapítja,"ha nem is hízelgő megfogalmazásban: az expanzionista terveket nagyban segítené, ha a szlovákiai magyar kisebbség fellázadna... de az csendben van..." S a maga logikájával meg is állapítja, hogy teszi ezt azért, mert jól él. Sőt a szlovákoknál nagyob előnyöket élvez! Nem folytatom a szerző elferdített történelmi következtetéseinek az ismertetését. írásait talán már el is dobtam volna, ha minap nem kerül kezembe a szlovák íróval szembeni elfogultságával aligha vádolható Kereszténydemokrata Mozgalom Slovenský denník című napilapja, amelyben Ján Steinhűbei írói fantázia vagy sarlatánság címmel közöl ismertetést Milan Ferko Nagymorvaországi rejtélyek (Veľkomoravské záhady) című, ki tudja hányadik történelmi regényéről. A recenzió írója számos példa felsorolása után levonja a következtetést: „Bizonyára felesleges lenne a könyv sok-sok oldalán komoly képpel elénk tárt minden tévedés, koholmány és értelmetlenség felsorolása... Ám a Tatran Kiadóban ki döntött e könyv kiadásáról és hogy hangzott a szakmai véleményezés? Vagy talán valaki a szakvélemények ellenére is kierőszakolta kiadását?" N

em tudom és nem is bánom. De valahogy az idézett rész és a recenzió címe teljesen megegyezik a szerző említett két írásában foglaltak hitelével kapcsolatos véleményemmel is. ZSILKA LÁSZLÓ PÉNTEKI LEVÉL AJÓM0D0RRÓL Külhonban, kispénzű külföldiként sokszor fogyasztottam hamburgert, ám idehaza nemcsak a házikosztot, hanem a hagyományos szendvicset vagy virslit is többre becsülöm. Amikor azonban egy rohanós napomon úgy adódott, hogy az utcán" kellett ebédelnem, akkor egy talponállóban grillcsirkére vetemedtem hasábburgonyával. A számlám ugyan ily módon ital nélkül is megközelítette a félszáz koronát, de hát így mulat egy kisebbségi magyar úr(fi) - a szülővárosában .. A bajok nem is a pénztárnál kezdődtek, hanem akkor, amikor evőeszközt kértem a frissen sült csirkerészhez. A felszolgáló a nap legháklisabb vendégének kijáró rutinos közönnyel közölte: evőeszköz nincs. így hát szétmarcangoltam s éhesen be is kaptam az ételt, miközben eszembe jutott, hogy akinek ez a stílus nem tetszik, az menjen a Forumba. Jóllakottan azonban újra újságíróvá vedlettem, és megkérdeztem: mióta nincs a kiskanálnál különb evőeszköz a forró húshoz? A bóbitás felszolgáló kislány öntudattal kioktatott: csodálja, hogy okvetetlenkedem, mert ő bizony otthon is kézzel eszi a csirkét, olykor egyebet is. Ezután már aligha juthatott eszembe más, mint az, hogy alighanem otthon még a pultos lánykák főnöke is kézzel eszi a csirkét, zsírtól csepegő kezét pedig az abroszba törli. Elképzeltem, hogy a vasárnapi családi ebédnél főnőkék, vagy a pultos lányék közös fazékból eszik a töltött káposztát és a salátás tányérból szürcsölve isszák ki a salátalevet; közben jókat röhögnek azokon, akik nem átallanának civilizált módon étkezni még egy büfében is. Száz szónak is egy a vége: az illemszabályok betartására, egymás és az emberi méltóság tiszteletére nem nagyon kapunk példát mindennapi kapcsolataink során. S mivel nincsenek tartalékaink, nincs összehasonlítási alapunk, gyorsan belefáradunk, fásultan legyintünk, és saját ép eszünkben' kezdünk kételkedni, hiszen a modortalanság, a közönségesség annyira általános, hogy már-már azt hisszük: a rendetlenség van rendjén. A pincér unott arccal löttyinti elénk a bádogcsészéből a levest; az eladó fásultan támaszkodva mondja, hogy nincs, hogy elfogyott; a hivatalnok megvárakoztat, amíg telefonon értékeli az előző este élményeit. Sajnos, nincs ez másképp a munkahelyen és a családban sem, ahol pedig fokozott türelemre lenne szükség egymás iránt. Csak éppen a családon belül - a legtöbb családon belül - ennek épp annyira szűkösek a feltételei, mint másutt. Nemcsak azért, mert a családtagok keveset vannak együtt, avagy azért, mert a lakáshelyzet olyan, amilyen. Hanem azért is, mert az elmúlt évtizedek inkább rossz, mint jó emlékű változásaiban sok minden összekuszálódott, a biztonságot nyújtó értékek és szabályok szétzilálódtak, a társadalmi változások nem jártak együtt új értékek és szabályok kikristályosodásával. Visszatérve azonban a kés, a villa eredeti kérdéséhez: tudom, hogy manapság már nem divat családi körben étkezés közben hónuk alá helyezett könyvvel könyökszorításra, helyes tartásra szoktatni a bakfisokat és a kamaszokat. Hogy sokak szemében a fogpiszkáló vagy a gyufaszál rágcsálását elutasító illem felesleges béklyó és a jómodor régen megúnt ócskaság. Sőt! Az is meglehet, hogy dohogással teli levelem gúnyos mosolyt ébreszt mindazokban, akik azt vallják: örüljünk annak, hogy van mit enni, és ne fanyalogjunk azon, hogy hogyan. Én ellenben nem titkolom, hiszek abban, hogy ha megtanuljuk és megtanítjuk: hogyan kell enni, élni, kereskedni, vendéget fogadni, akkor több és jobb lesz az étel és talán emberhez méltó az élet is. Persze, mindez nemcsak a természetes illemtudás és a jólneveltség, hanem a mindennapi kultúra tárgykörébe tartozik. És bármennyire is igaz, hogy a jómodor sem ehető nagykanállal, a dolgok lényege mégiscsak ott kezdődik, hogy akad-e a talponállóban (is) evőeszköz; vagy egyáltalában tudunk-e köszönni egymásnak?!... Tisztelettel: A