Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-15 / 12. szám, kedd

1991. JANUÁR 15. iÚJSZÔM PUBLICISZTIKA A JEGYSZEDO NÉNIK MOSOLYATOL A SZOMORÚSÁGIG EGY SZÍNHÁZBAN TÖLTÖTT NAP LENYOMATA ' Gyerekzsivaj, fegyelmező tanárnők és tanárok, ruhatári tolongás, büfé kólávál, cukorkával... A jegyszedő nénik rám mosolyognak. Kedvesek, mint mindig, s most is megkérdik: -Eljött megnézni? - Újra bizalmukba fogadnak, s én ismét szégyellem magam, hogy annyi év után nem tudom, hogyan szólítsam őket. Visszakérdezek: - Milyen? - A kérdésre érkező válaszból mindig sok mindent kihallok. örömet a várható siker előtt. Bizonyosságot a többszöri előadás mérhető sikerében. Kételyt, ha a nézők véleménye már megingatta e bizonyosságot. - Itt tartózkodik az igazgató úr? - kérdem azoktól, akik a színház szemei, vendégváró nagymamái. Egyikük mindig tudja az érvényes tényállást, az uralkodó hangulatot, a kezdődő vagy már elvonulóban lévő vihart. XXX Igaz munkahelyi pillanatot hasítok ketté. Beke Sándor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója Gulyás Erzsébet művészeti titkárral ügyes-bajos dolgokat intéz. Néhány perc van hátra a délelőtti előadás kezdetéig, ezért csak a szokásos etikettre szorítkozunk, de ugyanakkor meghívást kapok az előadás utáni próbára... Elhúzódik a kezdés. Máris érkezik a jegyszedő nénik magyarázata, tegnap az egyik iskola tévedésből nem jött el Weöres Sándor A holdbeli csónakos-ának előadására. Má pótolják be a „mulasztást". - Köszönöm szépen - mormogom magam elé, a félig udvariasságnak, félig megjegyzésnek szánt mondatot. Elképzelem, amint a szolgálatos tűzoltó a haját tépi, s akadékoskodik, mert pótszékekre is ülnek a tegnapi tévedők. Az előadás azért elkezdődik. Már a kortina előtti keretjáték során magával ragadja a gyerekeket. A játékkal együtt hullámzik a nézőtér, s bár tudvalevő, hogy a legbotrányosabb gyerekvagy diákelőadáson sem lehet megbukni, ezúttal igazi a siker. A kamaszok is felfedezik maguk számára Pávaszem és Medvefia sok akadályon át kiteljesedő szerelmében a maguk fiú-lány kapcsolatának mindennapi kínjait. Kaland kaland után, s a feszes tempó a kisebbeket is magával ragadja. És vége. Zúg a taps. Sietős tolongás a lépcsőn. Ruhatár. Néhány perccel később már búg a porszívó. Takarítják a gyereksereg téli lábbelijeiről lehullott sarat. xxx Az igazgató próbára siet. Előtte még sebtiben letudjuk a villáminterjút a színház megváltozott játékrendjéről. Együtt megyünk a körterembe, ahol Beke Sándor a Kassai Thália Színház művészeivel Bródy Sándor A tanítónő című színművének az első rendelkező próbáját tartja. A Dél-Szlovákiában tájoló kassai társulat fáradt emberek benyomását kelti. Talán csak Danyi Irén - aki Tóth Flórát, a tanítónőt alakítja majd - és Bartolás Katalin élik át fiatalos elevenséggel a próbát. A majdani játék még csak most születik, s mindegyre az jár a fejemben: „Mién ül be egy kritikus a próbára?" Nyomban eszembe jut egyik rendezőnk már-már fóbikus szemrehányása, amikor egy szakmai találkozón nem vettem részt a vitatott új magyar darab próbáján: „Ezek vagytok ti, kritikusok. Nem vagytok hajlandók megnézni egy próbát, s fogggalmatok sincs a színházrólll." Nyomta meg szavainak némely mássalhangzóját. Biztosan igaza van, de nekem a jegyszedőnénik mosolyával, a bejárati ajtónál, és nem a megérkezésem után nyomban az igazgatót értesítő művészbejárói portásoknál kezdődik a színház. Mert néha úgy érzem, hogy ez utóbbiak szerte az országban azért vannak (tisztelet a komáromi kivételnek), hogy megvédjék a színházakat a magamfajta betolakodóktól. Mélázgatok, mélázgatok. Miközben visszarévedek rendezőnk intelmeire, egyre inkább kezdem magam úgy érezni, hogy illetéktelenként lesem meg a színészeket. Egy kritikus mégse járjon színházi próbákra. Olyan helyzet kerekedhet ki ebből, mintha az ő esetében egynémely olvasóját meginvitálna a családi hálószoba egyik sarkában álló íróasztala mellé - ücsörögni. Miközben ő, a kritikus mezítláb és alsónadrágban püföli az írógépet, s ha rothadt almát nem is szagolgat, azért elrágcsálna egy kilónyi jonathánt, ha nem lenne olyan veszettül drága. Arról már nem is szólva bővebben, hogy egy iromány elkészülte közben mi egyéb biológiai szükséglet kínozza még. Most mégis itt ülök a kassaiak próbáján, abban a hitben, hogy talán egy kicsit megengesztelem fagyos kapcsolatunkat. Gesztus, amelyhez hasonlók nélkül, ha nem is igazsága, de igaza lehet rendezőnknek, xxx Délután fél négy. Nézőtéren kívül, majd nézőtéren belül is méregetem a közönséget, amelytől már aligha lehet megmenteni a Kassai Thália Színház társulatát. Turnéjuk során Komáromban többször is játsszák Steinbeck Egerek és emberek-jét. Ismerve a szellemileg visszamaradott Lennie és az őt támogató George tragikus történetét, nem sok bizalmat helyezek a középiskolás diákokba. Előítélet? Tapasztalás? Inkább a jó emlékezet kamaszkorom legnagyobb és meghatározó színházi élményére. Mennyire irigyeltük a Júliát ölelő Rómeót, és hogy untuk az öreg dajka és Lőrincz barát „fecsegését" életről, halálról, erkölcsről ... A színpadon a zsákok mögül előkászálódnak a fáradt vándorok. Lennie „egérsimogató" mániáját látva dől a röhögéstől a közönség. Lehet majd itt tisztességesen játszani? Képes-e egy színész arra, hogy megküzdjön ezzel az egyetlen szájként röhögő kamaszcsődülettel? Hiszen egy-egy helyzet, egy-egy dialógus a visszájára is fordulhat. Mint ahogy fordul is... Megjelenik a „jó nő", a fiatal, élni és szeretni vágyó Curleyné. A rancson dolgozó férfiak nem akarnak kikezdeni vele, mert a féltékeny férj rajtuk állna bosszút. A nézőtéren kicsit távolabbról hallom: - Nézd, most megdugja! - A rekedt hang kíváncsi lihegésbe fordul. Ismét a fület bántó röhögés hullámzik át a nézőtér baloldalának közepéről kiindulva. Mindig ott kezdődik, s a többiek sokszor csak a röhögökön röhögnek. Érzelmek, gátlások béklyóiban vergődő, az elburjánzó erotika és a közszerephez jutott szex által frusztrált, a jogi alapon is büntethető, mert fiatalkorú lányok „elcsábításával" akár meg is vádolható kamaszok röhögnek. Most együtt. Amúgy a társadalmi helyzet, a családi háttér és lehetőségek függőségével kamaszlétükben is különböznek egymástól... A rancs magányos, szenvedő szépasszonyát a melegség, a szeretet utáni vágytól űzött gyengeelméjü Lennie - Corleyné haját simogatva - megfojtja. George a folyópartra menekülő Lennie-t egy pisztolylövéssel megöli. Meg kell tennie, mert különben a dühöngő férj koncolná fel, vagy intézetbe zárnák. Eldördül a lövés, s a csürhe a nézőtér baloldalának közepén felröhög. Nem is röhög, már visít és tombol. A halál, az emberhalál efféle katartikus örömöt ritkán szabadít fel egészséges érzelemvilágú emberekből. Csak halálgyártó szuperemberekről szóló videofilmektől, a fröccsenő vér és kíloccsanó agyvelő mindennapi látásától kérgesedett lélek reagálhat ígyA színház ugyanazzal az ősi egyidejűséggel hat a nézőtéren ülőkre. Ott, akkor egy embert öltek meg. Lehet-e komikus az emberhalál? Talán, ha zsarnok pusztul el, s a megkönnyebbülés katartikus örömet okoz. Dehát itt egy beteg embert a legjobb barátja - az őt egyedül szerető George - kényszerből - a szeretet kényszeréből - öli meg. Többszörös tragédia. Szinte kibogozhatatlanul szövedékes, mégis egyértelmű. S van Európában egy iskolában félig még gyerekekből összeálló csürhe, akik röhögni tudnak ezen. xxx Be kellene fejezni a riportot. Fel kellene idézni az előadás után a jegyszedónénik arcát. A szemük döbbent szomorúságát. De csupán egyetlen kérdés az egész nap: A délelőtti örömből és vidámságból,az akkor nézőtéren ülő kicsikből és nagyokból is egysizer ilyen cserzett lelkű kamaszhorda lesz? DUSZA ISTVÁN PÁRTTÁ VÁLT A POLGÁRI FÓRUM A totalitarista rendszer leépítésének időszakában most több országban is tapasztaljuk, hogy a régi struktúrák legyőzésében, majd maradványaik leépítésében nem pártok játszották a főszerepet, hanem mozgalmak. Ezek általában a politikai irányzatok széles skáláját foglalják magukban. A politikai akarat közös nevezője: a régi rendszerrel való szembenállás. Hazánkban is ez volt a helyzet; Csehországban a Polgári Fórum, Szlovákiában pedig a Nyilvánosság az Erőszak Ellen a reformkommunistáktól a nacionalistákon keresztül a liberálisokig tucatnyi politikai árnyalatnak otthont adott. Hogy nem mesterséges konstrukciók voltak ezek a mozgalmak, azt az első szabad választások is bebizonyították; mind a parlamentben, mind a kormányban a Polgári Fórum, illetve a NYEE lett az irányadó erő. Úgy tűnik, január 12-ikével lezárult egy időszak. Prágában küldöttközgyűlést tartott a Polgári Fórum, és Václav Klausnak, a mozgalom elnökének javaslatára párttá alakult át. A politikai erő vezetői kezdettől fogva számoltak a differenciálódás kifejeződésre jutásával. Sőt, a legjobb teoretikusok már egy évvel ezelőtt is azt „jósolták", hogy Csehországban majd e mozgalom lesz a valóban korszerű politikai pártok kialakulásának, a pluralizmus létrejöttének központja. Vajon bekövetkezett ez? Václav Klaus már hat héttel ezelőtt leszögezte, hogy csak egyéni tagjai lehetnek a kialakulandó politikai pártnak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az elnök koncepciója értelmében nem nagyon lesz helye a frakciózásnak. Az ember - régi tapasztalatok hatására - gyakran tesz összehasonlításokat. Eszébe jut például, hogy a marxista-leninista pártok is a frakciózást tekintették a hét főbűn egyikének. Ne fogalmazzunk meg elhamarkodottan végkövetkeztetéseket, és ne is próbáljuk összehasonlítani az összehasonlíthatatlant. Egy valamiben azonban bizonyosak lehetünk: Václav Klaus úgy látja, hogy széthúzó, különböző politikai és közgazdasági irányzatok jelenléte által megosztott politikai erővel nem lehet végrehajtani a gazdaság átalakítását. Ebben tökéletesen igaza van pénzügyminiszterünknek. Valószínűleg helyrehozhatatlan hibát követnénk el azzal, ha a piacgazdaságra való áttérés során valamilyen se hal, se hús-modellt érvényesítenénk. Évtizedek alatt meggyőződhettünk róla, hogy a tervutasításos gazdasági rendszer nem életképes. Tehát másra van szükség. Régi beidegződések alapján sokunk számára ijesztően hangzik, hogy Václav Klaus jobboldali pártként definiálja az átalakult Polgári Fórumot. A valóságban az a helyzet, hogy egy jobboldali gazdaságfejlesztési koncepció önmagában sem nem jó, sem nem rossz. A pártelnök megnyilatkozásaiból arra lehet következtetni, hogy a gazdaságban egyre kevesebb szerepe lesz az államnak és egyre nagyobb a szabad versenynek. Ha ez által képesek leszünk felpörgetni a nemzetgazdaság lanyha mozgását, lesz kilátásunk a szociális kérdések megoldására is. Ma tehát még csak reményt jelent Václav Klaus koncepciója, és nem lenne bölcs dolog a tamáskodás. A politikai stílust illetően azonban vannak a Polgári Fórum elnökének olyan megnyilvánulásai, amelyek tűnődésre késztetik az embert. A nyilván általa ihletett pártprogramban egyetlen szó sem esik Szlovákiáról. Az is kétértelmű, hogy kijelentette: Következetesen szakítunk a reformkommunistákkal. Ha ezen azt érti, hogy nem akar egy gyékényen árulni azokkal, akik a kommunizmus megreformálhatóságában még mindig hisznek, teljes mértékben egyet kell vele érteni. De ha azokkal pendül egy húron, akik a totalitarizmus 1968 körüli legkövetkezetesebb bírálóit akarják skandalizálni, akkor komoly kifogásokat kell emelnünk politikai stílusával szemben. Az országos közgyűlés résztvevőinek magatartásáról csak ennyit: Václav Klaus a tanácskozás előtt attól tartott, hogy túlságosan heves lesz a víta, mert a szervezet elnökévé való megválasztása óta valóban nagyok voltak a nézeteltérések. A közgyűlésen minden ment, mint a karikacsapás. Túlságosan is, olyannyira, hogy ezt már a pártelnök is megsokallta. Nem 40 év totalitarizmusa köszönt vissza? És (szinte le sem merem írni) nem egy újabb tekintélyuralom kezdete volt az országos tanácskozás? TÓTH MIHÁLY VILNIUS HALOTTAI Az első döbbenet után talán cinikusnak tűnik maga a gondolat is: ebben a pillanatban sokkal jobban megrendít a vilniusi agresszió ténye, annak a tizenhárom litvánnak a halála, aki a frissen kivívott balti függetlenségért áldozta életét, mint azé a sok tízezer amerikai, angol, francia, iraki katonáé, aki az arab sivatagban hal meg, talán néhány nap múlva. Egyáltalán, lehet a halottak számával mérni az agresszió tényét, mértékét, erkölcstelenségét? Vagy a civil halott többet jelent a katonánál? Az európai halott becsesebb számomra, mint az amerikai, az arab, a távolabbi francia, angol kevesebbet jelent a rokoni litvánnál, ne adj isten leendő lettnél, észtnél? Hazabeszélek? Hazagondolok? Bár a jelek régóta nyugtalanítóak voltak, azért senki nem vett volna mérget rá, hogy Moszkva idáig elmegy: 1956, 1968 után 1991 -ben is cinikusan a világ képébe röhög, s a szuezi válság árnyékában elkövetett magyarországi bevonulást megismétli. Bár kínálkozott a párhuzam: a világ túlságosan is az öböl-válsággal van elfoglalva, soha jobb pillanat, soha alkalmasabb övön aluli ütésre nyíló alkalom! Kabaréba illő a találgatás: Gorbacsov adott-e parancsot, vagy a hadsereg akciójáról van szó? Ha Gorbacsov, tiszta a képlet: ekkora hatalma Sztálinnak sem volt, ha a nagyorosz álmokat dédelgető héják, semmivel sem megnyugtatóbb a dolog: a Kremlnek nincs igazi ura, a hadsereg tetszés szerint cselekszik. Tessék válogatni. Ha az első verziónak hihetünk, Gorbacsov Nobeldíján elgondolkodhat a világ, ha az utóbbinak, a peresztrojka romokban hever. Igaz, hetven évig épültek a romok, monumentális romhalmaz alatt nyögnek a népei a Nagy Birodalomban. A tényeken mit sem változtat, hogy Szaddam Husszein eszelős diktátor, Gobacsov pedig disztingvált európai politikus. A vallási fanatizmus és a soviniszta demagógia egyazon Prokrusztészágyon henteregnek. A céda neve, akivel összeszűrik a levelt: a hatalom. Bárhogy is árnyaljuk a képet: hogy a félmilliós hadsereget az öbölbe küldő Egyesült Államokat mennyire motiválja az olaj, s mily mértékben kedvezett Moszkvának e nagy erő lekötése, mennyire függ össze az öböl-válság az egész arab kérdés rendezésével, mi a szerepe ebben az undorító színjátékban Izraelnek és Palesztinának, mennyire hanyagolta el Nyugat a balti államok kérdését, amikor nagy erkölcsi támogatásra szorultak volna, milyen piszkos játékok folytak a színfalak mögött, mennyire volt fontosabb Washingtonnak a szovjet birodalom ideiglenes, bár az agóniába hajló léte, mint a „kicsik" szabadságvágya, mennyire elhanyagolhatók a demokráciáról, emberi jogokról pufogtatott jelszavak, az önrendelkezési törekvéseket deklaráló nemzetközi egyezmények... A Közel-Keleten háború készül. Itt, Európában, a magukat Közép-Európához tartozónak vélő litvánoknál háború van. Talán sok-sok halottat hoz az új év. Talán sok keserű tapasztalat után ráébredünk végre: mi, kis népek, többre megyünk, ha kiegyezünk egymással, akár szeretjük egymást, akár nem, ha nem állunk be örökös szekértolóknak, hanem végre tudatosítjuk, hogy a tankcsövek elől lebukdosni, a puskatus zuholását koponyánkon viselni nem lehet a végtelenségig. Beszéljünk bár csehül, magyarul, szlovákul, szerbül, románul. Vilnius halottai figyelmeztetnek. S a zuhogó nagyorosz sovén puskatus. KÖVESDI KÁROLY ELITELIK AZ AGRESSZIÓT Nyugtalansággal figyeljük hogy a szovjet hadsereg lerohanta Litvániát, katonai agressziót követett el, melynek ártatlan emberek estek áldozatul, s több száz sebesültje van. Az alapvető emberi jogokat tiporták el az egész Szovjetunióban - hangzott a Nyilvánosság az Erőszak Ellen állásfoglalása a politikai mozgalom tegnapi sajtótájékoztatóján. A katonai beavatkozás annál inkább nyugtalanító, mivel 1968-ból saját történelmi tapasztalataink vannak a katonai megszállásról, s tudjuk, ez a lépés nem vezet a probléma valódi megoldásához, csak elmélyíti, elodázza azt. Ez a katonai lépés veszélyezteti az összeurópai közeledési folyamatot - hangzott a tiltakozás s megbontja az európai országok múlt év végi párizsi találkozójának eredményeit. Követeljük a szovjet vezetéstől, mérlegelje lépésének komolyságát, melynek felmérhetetlen következményei lehetnek az összeurópai politikában. -tgáREFLEX