Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám, szombat

4 1991. JANUÁR 12. ÚJ szól HAZAI KÖRKÉP KÖZÉP-KELET-EURÓPA ELADÓSODOTTSÁGA Adós, fizess! REFLEX A közeimúltban hozta nyilvánosságra a washingtoni székhelyű Világbank legfrissebb, a Földünk országainak adósságállományával foglalkozó jelentést. Az adatokból, elemzésekből összeálló kép lehangoló: A fejlődő országok összesített adóssága 1989-ben elérte az 1 billió 322 milliárd dollárt, ami csaknem 50 százalékkal töbla, mint 1982-ben, amikortól az adósságválság kezdetét számítjuk. A világ tíz legeladósodottabb országának élcsoportjában Brazília (114 milliárd dollár), Mexikó (95 milliárd) és Argentína (62 milliárd) áll: az idézett dokumentum felhívja a figyelmet Közép-Kelet-Európa és a Szovjetunió egyre növekvő anyagi terheire is, melynek legkézzelfoghatóbb jele Lengyelország tizedik helye (43,3 milliárd) az adósok listáján. Adósságunk Nem újkeletű dolgokat állapított meg a Világbank, hiszen a nyolcvanas évek világgazdaságát végigkísérte a mind súlyosabb terheket okozó eladósodottság. Ezt a problémát azonban túlnyomórészt csak a fejlődő világ országainak egyik jelenségeként követték figyelemmel. A volt szocialista tábor államainak politikusai az Egyesült Államok és a nemzetközi pénzintézmények ármánykodásaként, a neokolonializmus jellemvonásaként magyarázták a harmadik világnak a legfejlettebbektől való mind nagyobb pénzügyi függőségét. Arról szemérmetesen - vagy inkább tudatosan - hallgattak, hogy térségünk is lassan, majd egyre gyorsabban az adósságcsapda felé tart. Ezt legkézenfekvőbben a rideg számok bizonyítják. A kelet-európai országok bruttó adóssága milliárd dollárban 1970 1975 1981 1985 1988 Bulgária 0,7 2,7 3,2 3,5 7,6 Csehszlovákia 0,3 1,0 4,1 3,3 5,1 Magyarország 1,0 3,1 8,7 11,8 17,3 NDK 1,1 5,2 14,4 13,6 19,9 Lengyelország 1,2 8,4 26,0 29,7 38,9 Románia 1,0 2,9 10,2 6,4 2,7 Szovjetunió 1,6 15,4 29,0 31,4 40,0 Forrás: Economic Survey of Europe in 1988-1989 Okok és következmények Vajon milyen tényezőkre vezethető vissza ez a negatív folyamat? A nemzetközi adósságrobbanás ,.startjánál" az első olajáremelkedésen (1973) az OPEC-tagállamok kasszájába ömlő töménytelen pénzmennyiség állott. A hatalmas összegeket a nagyra törő fejlesztési tervek sem tudták elnyelni, ekkor kezdődött meg az olajdollárok visszaáramoltatásának korszaka a nagy nyugati bankokon keresztül. E pénzintézetek pedig nagyvonalú kölcsönpolitikába kezdtek: ezt az időszakot, tehát a hetvenes éveket, nevezték később az olcsó dollár korának, amikor is alacsony kamatlábak mellett kedvező hiteleket nyújtottak az igénylőknek. Különösen a latinamerikai és a közép-kelet-európai országok éltek a lehetőséggel, és nyakló nélkül vették fel a hiteleket gazdaságuk modernizálására. A hetvenes években a világgazdaság új növekedési pályára állt, ugrásszerűen emelkedett a magas műszaki-technológiai igény. Ezt a gazdaságilag elmaradott és a közepesen fejlett országok önerőből nem tudták megvalósítani, így kénytelenek voltak külső forrásokra támaszkodni. A bajok ott kezdődtek, hogy a volt szocialista országok a kölcsönöket főleg fogyasztási célra vagy olyan beruházások finanszírozására fordították, amelyek gazdaságossága elmaradt a várakozástól. Nagy árat fizettünk azért, hogy magunknak is bebizonyítsuk: merev tervutasításos rendszerben, hiánygazdálkodás mellett a fejlett technológiai berendezések, komplett gyárak, licencek sem segítenek. Az Informační týdenik szaklap szerint térségünk eladósodottsága csak az 1970-es években mintegy 12-szeresen gyarapodott, amit nem követett minőségi gazdasági növekedés. 1979-ben pedig az OPEC végrehajtotta a második olajárrobbantást, és erre reagálva a Nyugat - a nagyobb inflációt elkerülendő - szűkítette a hitelköltségeket. Ez viszont jelentősen megemelte a kamatokat, ráadásul a nyolcvanas évek elején a dollár rendkívül megerősödött. Az adósságcsapda bezárult. Az el-, adósodott országoknak hihetetlen erőfeszítésükbe került pusztán a kamatok törlesztése is, az új hiteleket nemegyszer a korábbiak visszafizetésére kénytelenek fordítani. Egy amerikai bankszakértő véleménye szerint „a történelemben még sohasem tartozott ilyen sok ország ilyen sok pénzzel a visszafizetés ily csekély reménye mellett". Van kiút? Kelet-Európa hét államának tiszta tartozása 1989-ben, tehát egy év alatt, 15 milliárd dollárral nőtt, ebből a szovjet rész mintegy 5 milliárdot tesz ki. Ma már ott tartunk, hogy a fent említett évben térségünk a Szovjetunióval együtt 155,2 milliárd dollárral tartozott, ebből keleti szomszédunk 54 milliárddal, Magyarország 20,6 milliárddal, Jugoszlávia 19,7 milliárddal, Bulgária 10,2 milliárddal, mi pedig 7,9 milliárd dollárral. Egyedül Románia tudta törleszteni tartozásait, persze, az egész ország beleroppanása árán. 1990-ben három súlyos csapás érte a régiónkban megkezdett gazdasági reformokat: az öböl-válság okozta nagyarányú olajár-emelkedés, a volt NDK-val folytatott kereskedelem összeomlása, valamint az ex-kommunista országok egymás közötti kereskedelmének konvertibilis elszámolásra való túl gyors átállítása. E tények ismeretében nem csoda tehát, hogy csaknem kétharmadával csökkent az egykori szocialista országok szabadpiaci hitelfelvétele. A Handelsblatt német gazdasági magazin szerint ennek legfőbb oka a közép-kelet-európai országok megromlott ázsiója a hitelezőknél. Pillanatnyilag a kereskedelmi bankok még a fejlődő országokat is megbízhatóbb adósnak tartják, mint a kelet-európaiakat, vélekedik a lap. A valóban gyötrő helyzet megoldására nincs egyértelmű gyógymód. Edouard Balladur volt francia pénzügyi és gazdasági miniszter szerint országainknak moratóriumot kell adni a korábban felvett hitelek törlesztésére, mások - mint például HansJochen Vogel, a Német Szocialista Párt elnöke - a Marshall-tervhez mérhető gazdasági segítség mellett törnek lándzsát, bár ennek van a legkisebb valószínűsége. A legreálisabb megoldás az OECD-országok konzorciuma, egyesített pénzügyi segélye, hitele és technikai támogatása lenne, s ebben nem az üzleti, hanem a politikai érdekek dominálnának. így elkerülhető lenne egy hosszú éveken át tartó középkelet-európai feszültséggóc kialakulása a problémáktól amúgy is hemzsegő világunkban. SIDÓ H. ZOLTÁN A SZAKTÁRCA SEGÍTSE AZ ÉSSZERŰT ÚJSZERŰEN A MEZŐGAZDASÁGBAN IS - DE MIBŐL? A gazdasági reform a mezőgazdaságban is újszerű szemléletmódot és termelési formákat igényel. Feltételezi a piaci termelésre való átállást, a termelési költségek csökkentését, akárcsak a munka és a termékek minőségének javítását. Az újszerű igényeknek mezőgazdaságunk egyik napról a másikra nem tud eleget tenni, csak fokozatosan és ráfordítások árán. Mindennek tudatában nyugtalanító, hogy a Szlovák Köztársaság 1991-es költségvetéséből a mezőgazdaság az előző évhez viszonyítva négymilliárd koronával kevesebbet kap, a korábbiak 72 százalékát. Még ennél is szomorúbb, hogy az állam a lecsökkentett dotációt visszaveszi a földművesektől, mégpedig befizetések formájában. Hogy pontosabbak legyünk, a 10 milliárd 437 millió ellenében 11 milliárd 36 milliót adóként. Nem olvasmányaim és nem is másoktól hallottak alapján mondom, személyesen tapasztaltam Olaszországban, Hollandiában, Dániában és Finnországban, -hogy milyen hathatós támogatást kap a mezőgazdaság az államtól. Igaz, vannak országok, ahol a „dotáció" szó hiányzik a földműves szótárából, ugyanakkor azonban az állam ésszerű árpolitikával ösztönzi a termelőket. Az iparilag fejlett országokban a mezőgazdaság termelési értékének 30 százalékát is eléri az állami ellátmány. Nálunk ez 20 százalék körül van. Ott az adóbefizetések nem haladják meg a 25-30 százalékot. Ezért nem értem a szövetségi kormány illetékesének magyarázatát, mely szerint, ha a bér- és jövedelemadót a jelenlegi 50 százalékról a felére csökkentenénk, a kormány költségvetésének „prepozícióit" elmozdítaná, s a társadalom igen kényes területén (szociális réteg) lépne fel feszültség. Ugyanúgy nem értem Kováč miniszter urat sem, aki oly meggyőzően bizonyította a befizetések szükségszerűségét. A kormányprogram kimondja, hogy „mezőgazdaságunk elsődleges feladata az elegendő mennyiségű, megfelelő választékú és kifogástalan minőségű termékek termelése. A termelésben pedig csak olyan eljárás, technológia alkalmazható, mely nem károsítja a környezetet, hanem elősegíti a szociális, az ökológiai és a ökonómiai egyensúlyt." Vajon melyik az a tétel a költségvetésben, mely ezt a feladatot szolgálja? Hangsúlyozom, nem olyan pénzcsomagért szólok, amelyből majd az ésszerűtlen termelést, az indokolatlan termelési költségeket fedezhetik, de olyanról sem, amely a jogtalan haszonképzést tenné lehetővé. Csakis az ésszerű termelés, olyan részeibe legyen irányítható a pénzösszeg, amelyek valóban a termelés fokozását és a környezetvédelmet szolgálják. A kormánynak tudnia kell, hogy a programjából a mezőgazdaságra háruló feladat csakis úgy teljesíthető, ha új eljárásokat és irányítási módokat vezetnek be. Többek között magas genetikai potenciállal rendelkező biológiai anyagokat alkalmaznak és a betegségeknek ellenálló fajtákat termesztenek. A tápanyagutánpótlást monitoring eljárással irányítják, a növényvédelemben maximális teret kap a biológiai eljárás. A kutatásban a biotechnológiai eljárások kidolgozása kerül előtérbe. Ez mind nagyon költséges, és a termelésbe csak úgy kerülhet be, ha a terheket a szaktárca is viseli. Ilyen célú beavatkozásra, termesztési technológiára szabadítson fel a kormány magasabb dotációt az eddigieknél, azzal az irányelvvel, hogy ez az állami hozzájárulás nemcsak a mezőgazdasági üzemeké, hanem azonos joggal részesülnek belőle a magánvállalkozók és a kistermelők is. BARTAKOVICS ISTVÁN, az MKDM képviselője Már sok bírálat elhangzott a pénzügyminiszterünk'nevével fémjelzett gazdaságátalakítási koncepcióról, és méltán történt ez így. Kritizálják Václav Klaust, mert nem elég szociálisak az elképzelései, szemére vetik, hogy filozófiája értelmiségellenes, vagy mert a könyvet is csak olyan árunak tekinti, mint bármelyik más használati cikket. Lehet, hogy igazuk van a bírálóknak, lehet, hogy Klaus úrnak ad majd igazat a jövő. Viszont van egy terület, amelynek fejlesztéséről akkor sem lenne szabad megfeledkeznie, ha az utolsót kellene adni a költségvetésből. Az iskolarendszer fejlesztésére gondolok, mégpedig két közelmúlti élményem alapján. Az első élmény: Drogériában vásároltam. Négy darab 5,10-es mosdószappant. A pénztárnál a fiatal, talán húszéves lány úgy oldotta meg a feladatot, hogy négyszer egymás után beütötte a gépbe az 5,10-et. A másik élmény: Lakóhelyemen egy esti órában három jóformájú 16-17 éves fiatalember csöngetett be hozzám. Miska bácsi - mondta az egyikük - a Duna-szigeten szedtünk egy jó rakás fát, jó lenne a kandallóba, vegye meg tőlünk. Magának lesz fája, nekünk meg zsebpénzünk. Az árat is megmondták, és én így szóltam hozzájuk: „Hány köbméter lehet?" Mire az egyik: „Az bizony jó nagy rakás". A másik: „Van egy jó kocsival". A harmadik: „Kitart az egész télen". - De én azt kérdeztem, hány köbméter lehet... Egymásra néztek, a vállukat vonogatták, majd az egyik így szólt: - Tudja, mi nem voltunk ám jó tanulók... maga meg mindenféle köbméterekről beszél. Ennyit az iskolarendszerünkről. Kétségtelen, hogy két élmény alapján nem lehet végső következtetéseket levonni, de azért a leírt esetek is elgondolkodásra késztetik az embert. Például arról, megvalósítható-e az a Klaus-koncepcióból következő szándék, amelynek értelmében az ezredfordulóig tömeges átképzésre kerül sor ebben az országban. Ezt úgy képzelem el, hogy tervezőmérnökök akár menedzserekké, vagy kereskedővé is átalakulhatnak, hogy sehol nincs a piacgazdaságban előírva az egyetlen szakmában való holtomiglan kitartás, hogy egy ember a kialakítandó viszonyok között akár 5-10 évenként is „átnyergelhet" más-más szakmákba. De hadd tegyem fel a kérdést: vajon van lehetősége annak az eredményes átképzésre, aki még a kisegyszeregy rejtelmeivel sincs tisztában? Vagy van-e esélye a holnap társadalmában való boldogulásra annak, aki úgy ismeri a geometriai alapfogalmakat, mint az a három fiatalember. Egyes pedagógusok szerint az alapiskolából kikerülők 12-15 százaléka olyan szellemi szívnonalon (vagy inkább tudásszinvonallal) lép ki az életbe, hogy szükség esetén nem képes egy egyszerű kérvény, vagy önéletrajz szabatos megfogalmazására. Valószínű, hogy ezek a matematika alapjait is hasonló színvonalon művelik, mint (írásban) az anyanyelvüket. Akárhogy számolom is, az ország 15 milliós népességének csak 10 százaléka is másfél millió. Másfél milliós olyan tömeg, amelynek tagjai egyre kevésbé tudják megtalálni helyüket a legközelebbi években kialakuló új feltételek között. Családalapítás után, nagyon valószínű, hogy az e csoportba tartozók száma bővítetten újratermelődik. Ezért állítom: ne sajnálja az ország a jelenlegi sanyarú gazdasági körülmények között sem a pénzt az oktatás fejlesztésétől. A kisegyszereggyel küszködők száma nagy mértékben befolyásolja a piacgazdaságra való áttérés eredményességét. TÓTH MIHÁLY VEGYES ÉRZÉSEKKEL VILLÁMINTERJÚ JURAJ ŠVEC PROFESZORRAL, A KOMENSKÝ EGYETEM ÚJ REKTORÁVAL Mint azt szerdai számunkban már hírül adtuk, a rektorválasztás harmadik fordulójának eredményeképpen a pozsonyi Komenský Egyetem új rektora Juraj Š vec professzor, első rektorhelyettes lett. A posztján Miroslav Kusý professzort felváltó, hivatalba február 1-jén lépő új rektort tegnap megválasztása pillanatát követő érzéseiről és - természetesen - terveiről faggattuk. - Bevallom, nagyon vegyes érzéseim voltak a hír hallatán. Tudatában vagyunk ugyanis, hogy olyan hivatalt ruháztak rám, melynek felelősségteljessége éppen a jelenlegi időszakban a legnagyobb; hogy rövidesen az egyetem léte kerül majd veszélybe, mivel az új gazdasági feltételek jócskán megnehezítik egy ilyen kolosszus irányítását, mint a mi alma materünk, és hogy a közeljövőben rendkívül sok nehézséggel kell megküzdenünk, nehogy letérjünk árról az útról, amelyen egy évvel ezelőtt elindítottuk az egyetemet. Tudatában vagyok annak is, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, hiszen, ami az anyagiakat illeti, azokból egyre kevesebb lesz. Amiben reménykedek viszont, az az, hogy az alaptevékenységeink közé tartozó tudományos kutatás számára, mely - természetesen - rendkívül szoros kapcsolatban van az itt folyó oktatással, az iskolák beruházási rendszerének átszervezésével megszerezzük a szükséges eszközöket. Ennyit az érzéseimről, illetve az azokat kiváltó okokról. Terveim között elsőként az egyetem alkalmazottait érintő egzisztenciális problémák megoldása szerepel, mivel a mai időkben nagy vonzerővel bír egy jobban megfizetett állás. Az említett problémát az egyetem jövőjének szempontjából is mielőbb meg kell oldani, hiszen mindannyian nagyon örülnénk, ha röviden elérnénk az európai színvonalat, hogy az általunk nyújtott lehetőségekkel ne csak a hazai hallgatók, hanem a külföldiek is élni kívánjanak, illetve élhessenek. Nem mintha oktatásunk jelenlegi színvonala olyan csapnivaló volna, vagy kevés lenne a külföldi hallgatónk, csak éppen még sok mindenen van mit javítani. Szeretném, ha iskolánk felkészítené hallgatóinkat azokra a megváltozott körülményekre, melyek az életben várják őket. Azoktól ugyanis, akiknek eddig lehetőségük nyílt a külföldi munkavállalásra, nagyon jól tudjuk, hogy kezdetben óriási problémáik voltak a piaci viszonyokhoz, a konkurenciaharchoz való alkalmazkodással, melyekhez itthon nem voltak hozzászokva. Végzett hallgatóink érvényesülése is nagy mértékben függ majd attól, hogyan készítjük fel őket ezekre a hamarosan nálunk is megmutatkozó jelenségekre. Jeles európai egyetemek példáján okulva a kérdés megoldását az oktatás rugalmasabbá tételében látjuk, mivel ez a mi esetünkben nem univerzális jellegű, hanem túlspecializált, ami lehetetlenné teszi hallgatóink azonnali érvényesülését a tanulmányaik befejezése után. A helyzet javítása érdekében a választható tantárgyak skálájának alapos bővítését tervezzük, ez lehetővé tenné, hogy hallgatóink az őket érdeklő tantárgyakkal foglalkozhassanak. Végezetül, ha már a hallgatóknál tartok, szeretném megjegyezni, hogy mindezek mellett mindent megteszek majd azért, hogy szociális biztonságuk ne csökkenjen. (kajó) KISEGYSZEREGY