Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-07 / 5. szám, hétfő

Fő ok: a hiányos nyelvtudás Beszélgetés a magyarországi szlovák iskolákról • A magyarországi szlovákoknak vannak ugyan bizonyos jogaik az anyanyelvükön való művelődésre, de e jogok elenyésző mivoltáról mi sem tanúskodik jobban, mint hogy anyanyelvüket idegen nyelvként, idegéneknek szánt tankönyvekből kell tanulniuk - dorgálta meg finoman a minap magyarországi kollégáját Rudolf Chrnel, hazánk magyarországi nagykövete, legalábbis a Smena december 7-i száma egyik cikkének tanúsága szerint. Hogy a több mint kétórás prágai tanácskozás folyamán a jelenlevő diplomaták, illetve parlamenti képviselők közül feltette-e valaki a kérdést, hogy ha ez igaz, akkor vajon miért tanulják a magyarországi szlovákok az anyanyelvüket az említett formákban és tankönyvekből, arra vonatkozó utalás nincs a tudósításban, ezért kihasználva a témában leginkább illetékesek egyikének, Mata Mihálynak, a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériuma önálló nemzetiségi főosztálya munkatársának néhánynapos szlovákiai látogatását, egyebek mellett erre is választ kértünk tőle. • Mata úr! A magyarországi szlovákok sorsával, életkörülményeivel kapcsolatban rengeteg kétes értékű információt hall az ember manapság Szlovákiában. Nem ritka az olyan állítás sem, miszerint egyáltalán nincs módjuk arra, hogy anyanyelvükön művelődjenek, tekintve, hogy Magyarországon nincs egyetlen iskola sem, ahol ezt megtehetnék... Minden bizonnyal nemcsak engem, olvasóinkat is érdekli: milyenek a magyarországi szlovákok művelődési lehetőségei, milyen iskoláik jelenlegi helyzete? - A magyarországi szlovák iskolák jelenlegi helyzete tulajdonképpen az 1949-50-es években gyökerezik, amikor is azokon a területeken, melyeken a szlovák lakosság élt, kétféle iskolatípust alakítottak ki. Az egyik a nyelvet oktató, a másik pedig a tannyelvű, vagyis egynyelvű iskolatípus volt. Sajnos, ez utóbbiból csak öt jött létre, ami véleményem szerint nagyon kevés volt. A nyelvet oktató iskola csak nagyon alacsony szintű nyelvtudást tud tanulóinak nyújtani, ugyanis heti három-négy órában oktatja a szlovák nyelvet, idegen nyelvként, az annak megfelelő módszertannal. Ez az iskolatípus nem felel meg a nyelvi tudásszint emelését megcélzó követelményeknek, sajnos azonban, többségben van még ma is. A Magyarországon ma működő 80 szlovák iskola közül 75 nyelvet oktató és mindössze 5 tannyelvű. Fjontos megjegyezni, hogy a tannyelvű iskolák csupán 1960-ig működtek, amikor is egy főosztályvezetői utasítással kétnyelvűekké tették őket azáltal, hogy az addig anyanyelven oktatott reál tantárgyakat magyarul kezdték tanítani. Ezzel elérték azt, hogy a tannyelvű iskolák a szlovák nyelven és irodalmon kívül csak a történelmet, a föld.. rajzot és az állampolgári ismereteket oktatják szlovákul, még jelenleg is. Az utóbbi időben azonban a politikai és gazdasági változásokkal egyidöben egyre inkább felmerül annak igénye, hogy visszaállítsuk az egy-' nyelvű iskolákat. Ennek az igénynek a művelődési és közoktatási minisztérium is helyt ad, ismerve a helyzetet, jogosnak ismeri el. Elkészítettünk egy felmérést, ennek eredményeként rövidesen kiadunk egy végrehajtási tervet, melynek célja az említett igény kielégítése. Természetesen nem arról lesz szó, hogy most egy csapásra visszaállítanánk a volt tannyelvű iskolákat, az oktatási törvény alapján ugyanis ebbe a helyi önkormányzatoknak, de elsősorban a szülőknek is beleszólásuk van. Ha a szülők igénylik, a helyi önkormányzatnak vissza kell állítania a tannyelvű iskolát. • Mi az oka annak, hogy a szlovák iskolákba járó tanulók idegen nyelvként tanulják az anyanyelvüket? - A döntő ok a gyerekek hiányos szlovák nyelvtudása. A legtöbbjüknél nincs meg a megfelelő családi nyelvi háttér, ezért az oktatási intézményekre hárul a feladat, hogy legalább valamelyest pótolják azt, amit a család sok esetben egyszerűen képtelen biztosítani. Ez persze nagyon nehéz feladat, és az iskola, szerintem legalábbis, teljes egészében nem képes a megoldásra. Erősen bízunk viszont annak a koncepciónknak a sikerében, melynek értelmében a szlovák nyelv oktatását már az óvodákban hatékonyabbá szeretnénk tenni. Eddig napi húszharminc perces anyanyelvi foglalkozásokat tartottak, 1986 szeptemberétől ellenben minden óvodának módjában állt a kettő plusz hármas program alkalmazása, ami konkrétan két szlovák és három magyar napot jelent hetente. A lehetőséggel azonban csak az óvodák elenyésző hányada élt, a nagyobbik nem, és ennek oka is a gyerekek hiányos nyelvtudása volt. Szlovák részről viszont felmerült annak igénye, hogy azokon a településeken, ahol tannyelvű iskola működött, vagy kétnyelvű iskola működik, ott egynyelvű óvodákat kellene létesíteni. Erre reagálva dolgoztuk ki a négy plusz egyes programot, mely - ha az óvónők be tudják vezetni - remélhetőleg biztosítja majd, hogy a gyerekek megfeleljenek az iskolai tantervi, de elsősorban nyelvi követelményeknek. Az ilyen óvodák végzettjei aztán, terveink szerint, kétnyelvű, vagy tannyelvű általános iskolai osztályokba kerülhetnének, a választás csak rajtuk, illetve a szüleiken múlik majd Azt elvégezve, tanulmányaikat valamelyik nemzetiségi középiskolánkban folytathatják, ahol szintén szeretnénk visszaállítani az egynyelvűséget. Ezzel egyidőben, pontosabban előtte kidolgozzuk az egynyelvű iskolák tantervét és óratervét, hogyha, mondjuk, valamelyik iskola a teljes tannyelvűségre akarna azonnal átállni, akkor annak ne legyen gyakorlati akadálya sem. Elvi akadálya ugyanis tulajdonképpen már 1985 óta nincs. • Megvan a magyarországi szlovákságban az igény, hogy mind a nyolcvan említett iskola tannyelvű legyen? - A dolgok pillanatnyi állása szerint ez gyakorlatilag lehetetlen, ami nagyobb baj viszont, az az, hogy az igény sincs meg iránta. Végeztem ezzel kapcsolatban egy felmérést, és csak a budapesti iskola vállalkozott arra, hogy megközelíti az 1960 előtti állapotokat. Az összes többi azt válaszolta, hogy nem, illetve nem teljesen. • Milyen a szlovák tanárképzés helyzete Magyarországon? - A szlovák tanárképzés minden fokon biztosított, bár a színvonaláról, főleg a hallgatók nyelvi felkészítését tekintve, vitatkozni lehetne. Tanítóképzés Esztergomban, tanárképzés Szegeden és Budapesten, óvónőképzés pedig Szarvason és a fővárosban folyik. Megfelelő létszámban képezhetünk tanárokat, lehetőségünk van a létszámkeret növelésére is, de sajnos nagyon gyakran még azokat a helyeket sem tudjuk betölteni, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Itt kell megemlítenem azt is, hogy a közoktatási tárca évente 15 ösztöndíjas helyet biztosít a szlovák nemzetiségű diákok szlovákiai teljes képzésére, ezt a 15 helyet sem tudtuk azonban még soha betölteni, annak ellenére sem, hogy roppant egyszerű a kiválasztottak közé kerülni. • Az imént említette, hogy a közoktatási tárca jogosnak ismeri el a szlovák fél igényeit, és támogatja őket. Akad Magyarországon más államigazgatási szerv vagy intézmény is, amely így tesz? - A jelenlegi magyar kormányról elmondhatom: mindent megtesz, hogy az ország nemzetiségi kisebbségeinek igényeit kielégítse. Nagy segítséget jelent majd a nemzetiségi oktatásügynek a Pro cultúra alapítvány, mély módot ad arra, hogy mindazon pedagógusközösségek, amelyek a nemzetiségi oktatás színvonalának emelését tűzték ki célul, anyagi tárriogatást pályázzanak meg: Ugyanez az alapítvány biztosít egy másik lehetőséget is, éspedig úgy, hogy a kistelepülések szintén megpályázhatnak egy bizonyos, fejlesztésre fordítandó összeget. Tudvalevő, hogy az itteni szlovákság döntő hányada diaszpórákban, kistelepüléseken él. Amiben az említetteken kívül nagyon nagy lehetőséget látunk még, az az, hogy rövidesen megvalósul a nemzetiségi iskolák normatív rendszeren belüli támogatása, ami annyit jelent, hogy a nemzetiségi iskolák évenként és gyerekenként a magyar normán felül még 14 ezer forintot kapnak. Hozzá kell tennem, hogy ennek a nem kis összegnek a felhasználásáról a helyi önkormányzat fog dönteni. • Végezetül engedjen meg egy, talán nem szorosan a témához tartozó megjegyzést: az 1980-as népszámlálás eredményei alapján 9 ezren vallják magukat Magyarországon szlovák nemzetiségűnek.... - Mi 110 ezer szlovákkal számolunk. A múlt évi népszámlálás eredményeit még nem ismerem, de 1980-ban valóban csupán 9 ezren vallottuk magunkat szlováknak. Véleményem szerint azért nem vállalják az emberek a nemzetiségüket, mert nem tartják fontosnak, mert nincsenek vele különösebb problémáik. Ha úgy kellene küzdeniük a létükért, ahogyan más országok nemzetiségi kisebbségeinek kell, akkor minden bizonnyal más lenne a helyzet. KLUKA JÓZSEF „Amikor nemcsak a szókincs apad" Szlovákia első magyar felnőtt bábegyüttesének, a Glóbusnak az emlékkönyvében lapozgattam a minap. Az utolsó oldalak egyikén, az idegen nyelvű bejegyzések között megakadt a szemem egy magyar szövegen (mellékelem fényképmásolatát). Szerzője nyilván munkában megkeményedett, vagy a pillanatnyi meghatódottságtól remegő kézzel rótta a sorokat. Váratlan találkozásunk annak idején rendkívüli eseménynek számított. Az történt, hogy a kassai Globus 1974 július elején részt vett a Chrudimban megrendezett III. Nemzetsan elkészített cseh konyha ínyenc falatait sem tudtuk igazán élvezni. Torokszorító búcsú után indultunk vissza szálláshelyünkre. Útközben némán viaskodtunk a feltörő „miértekkel". Olyan időben történt mindez, amikor a lelkiismeret szavát hallgatásba erőszakolta a totalitárius rendszer, amikor tiltás és parancs bénította az eszmélni akarást. Most, utólag, azon gondolkodom, vajon akkor hányan tudatosították közülünk, hogy annak idején „a más népbe való fokozatos és alapjában véve erőszakos beolvasztás" megnyilvánulásával találkoztunk? közi Bábfesztiválon, melynek hagyományos sajátosságai közé tartozott a csoportok iránt tanúsított megkülönböztetett figyelem. A Globus üzemi védnökei a chrudimi, illetve a Hermanúv Méstec-i állami gazdaság dolgozói voltak. Körültekintő figyelmességüknek köszönhetően, rendeztek a csoport számára például egy, felejthetetlen élményeket nyújtó egésznapos autóbuszkirándulást. Megtekintettük a Chrudim, illetve Pardubice környékén található várakat, kastélymúzeumokat, megcsodálhattuk az évszázadok folyamán gyűjtött és mindmáig megőrzött értékes történelmi és művészeti kincseket. Kísérőink jelezték, az egyik községben majd megállunk, vendéglőjében adnak számunkra ünnepi ebédet. Amikor beléptünk a tágas étterembe, az asztalfőn már várt bennünket védnökeink háromtagú küldöttsége. Helyet foglaltunk, majd a küldöttség egyik, ünneplőbe öltözött tagja megkocogtatta poharát, felállt és pár pillanatnyi szünet után megszólalt - magyarul. A koccintás után mindjárt közrefogtuk, s arról kezdtük faggatni, hol tanult meg (talán a mi kedvünkért?) magyarul. Ekkor, legnagyobb megdöbbenésünkre, váratlanul könny szökött a szemébe, remegő hangon válaszolt: - Fiúk, én nem itt tanultam magyarul, én egy vagyok a Csallóközből ide hurcolt magyarok közül. Lehajtott fejjel, szótlanul hallgattuk Bobvos István kesernyés hangját. - Sajnos, az évek múlásával egyre csökkent magyar szókincsünk, munkahelyünkön csehül beszélünk, gyermekeink cseh iskolába járnak, a magyar nyelvet jobbára csak törik. Magyar újsághoz vagy könyvhöz hozzájutni - itt nem tudunk! „örömmámorunk" egy szempillantás alatt kámforrá vált, megkeseredett szájunk íze, még a gondoS hogy a magyarul felszólaló küldött - a hivatalos fogalmazás szerint - tulajdonképpen „asszimilált", azaz „egy más közösséghez idomulás érdekében sajátos vonásait, így nemzetiségét is feláldozni kényszerülő személy" volt? Akkori gondolkodásunkat - sajnos - a ránk kényszerített fásultság és a közönnyel határos beletörődés jellemezte. Az évtizedekig elködösített, sőt valótlan tájékoztatással és politikai alibivel „magyarázott" történelmi tény konkrét esetével, annak ártatlan áldozatával találkozhattunk akkor. Vajon a jelenlevő diákok közül hányan értették meg, miről van szó? Úgy vélem, a negyvenes évek eseményeit a csoport 1974-ben Chrudimban szereplő tagjai nyilván csak- homályosan, vagy alig ismerték. Azóta változott a történelmi kép. A szorongásokat oldó feltételek között gondolnunk kéne most arra, hogy a felnövekvő generációk az igazság valódi arcát - legalább utólag - megismerjék. Nem tudom, vajon a mai tizenévesek tisztában vannak-e a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos olyan fogalmakkal, mint például a kitoloncolás, kitelepítés, áttelepítés, deportálás, lakosságcsere, asszimiláció, reszlovakizálás. Vajon megmagyarázza-e valaki nekik a Kassai Kormányprogram magyarellenes voltát, melynek következtében a csehszlovákiai magyarság zöme hontalanságra ítéitetett? Vajon eszünkbe jut-e most a Csehországból kitelepített határ menti német lakosság helyére toloncolt dél-szlovákiai magyarok lelkének utólagos „megmentése", esetleg erkölcsi és anyagi rehabilitálása. Tízezer család, összesen 44 ezer személy, akik 1946. november 19-e és 1947. február 25-e között kényszerültek elhagyni szülőföldjüket? Egyáltalán: menthetők-e még a Bobvos Istvánok, gyermekeik, unokáik? SZŐKE ISTVÁN. A családi együttlét minősége éj szű 51991. I. 7. A család egyik legfontosabb feladata, hogy olyan nyílt, kiegyensúlyozott, feszültségoldó légkört biztosítson tagjai számára, amelyben mindenki „kifújhatja magát", testi és lelki vonatkozásban egyaránt újjászülethet. A családnak ezt a szerepét talán a mental-hygióne szóval jellemezhetnénk a legjobban. A tudomány egyértelműen bizonyítja, hogy a családnak döntő szerepe van érzelmi életünk harmóniájának, értelmünk fogékonyságának, rugalmasságának megőrzésében. Az ember életében szinte kivétel nélkül minden tanulási folyamat valamilyen szertartással és egyben engedéllyel zárul, mely tanúsítja, hogy az-egyén elsajátította a szükséges tudnivalókat, és egyben hitelesített utat nyit a birtokbavett képességek alkalmazására. Ilyen például minden avatási szertartás, az. érettségi bizonyítvány vagy a diploma. A házassági engedély és az esküvői szertartás azt jelképezik, hogy a vőlegény és a menyasszony rendelkeznek azokkal a biológiai és pszichológiai feltételekkel, melyek a házasélethez szükségesek, alkalmasak arra, hogy családot alapítsanak, közös háztartásban éljenek. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az esküvő sokkal inkább egy új tanulási folyamat kezdete, mintsem valaminek a lezárása. A kutatók álláspontja szerint a házasságkötést közvetlenül követő időszakot a jövőre nézve kritikusnak kell tekintenünk, olyan „akadálynak", amelynek sikeres „vevése" az egészséges és tartós családi élet elengedhetetlen feltétele. Sok egyéb feladat mellett talán a legfontosabb teendő ilyenkor a szülőkhöz, testvérekhez való viszony tisztázása. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a fiatal férj és feleség - mindketten saját családjuk mintája alapján - gyakran teljesen ellentétes házasságmodellt visz az új kapcsolatba. Ezek között elkeseredett küzdelem dúl az érvényesülésért. Hangsúlyozni szeretném, hogy a gyerek a családon belül a férj és a feleség szerepkörének csupán külső megfigyelője, a körülette élő felnőttekkel elsősorban mint szülőkkel van kapcsolatban. Mégis: a szülők házassága néhány területen akarvaakaratlanul az új kapcsolat modelljévé válik. Statisztikai vizsgálatok bizonyítják, hogy ha elvált szülők gyerekei kötnek házasságot, a válás esélye nagyobb az átlagosnál. Megfigyelhetjük azt is, hogy a szülők házasságmodelljét követik a fiatalok abban is, hogy milyen viselkedést, magatartást kívánnak házastársuktól. A férj például gyakran megpróbálja feleségére erőszakolni azokat a normákat, amelyeket anyja követett. Ugyanakkor a szülők házassága jóval kisebb szerepet játszik abban, hogy az új családban az egyszemélyi irányítás vagy a demokratikus szerveződés alakul-e ki. A vizsgálatok azt mutatják, hogy demokratikusan szerveződhet az új család akkor is, ha a szülőknél az apa vagy az anya egyszemélyi uralma jellemézte a családi életet. Olyan családmodell, melynek tagjai testileg-lelkileg felfrissülnek és feloldódnak az együttélés során, elsősorban a helyesen értelmezett házastársi munkamegosztáson keresztül közelíthető meg. A házasfeleknek kezdettől fogva kétféle feladatköri kell betölteniük a családban: a tárgyi világ felé irányuló, úgynevezett „eszközös", és a partner felé irányuló szociális-érzelmi feladatkört. A .család képtelen ellátni mental-hygiénés feladatát, ha tagjai rendszeresen munkahelyi gondjaik, problémáik érzelmi „lereagálására" használják fel, vagyis a férj feleségén és gyermekein, az asszony pedig férjén és gyermekein vezeti le azokat az indulatokat, amelyek a családon kívül halmozódtak fel benne. Az őszinteség és nyíltság mellett az is fontos, hogy a családtagok néha képesek legyenek „kiszállni a versenyből": körülülni a családi tábortüzet, és a külső gondokat, bajokat feledve, a közös, játékos tevékenység során érezni azt a sajátos melegséget, amit csak ilyesfajta tüz körül tapasztal az ember. Ne feledjék: a családi élet harmóniáját, melegségét az együtt eltöltött idő minősége határozza meg! Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona