Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-24 / 20. szám, csütörtök

7 HAZAI KÖRKÉP 1991. JANUÁR 24. LAKNI • DE MILYEN ÁRON? Állami segítség nélkül a lakásszövetkezetek is tehetetlenek A lakásprobléma évek óta a legégetőbb társadalmi problémák közé tartozik. A nyilvánosság előtt jórészt Ismertek a jelenlegi helyzet összetevői: a lakásra várók számának növekedése, az újonnan épült lakások számának csökkentse, a rossz színvonalú kivitelezés stb. A megváltozott gazdasági viszonyok újabb terheket rónak a lakásszövetkezetekre is. Az építőanyag- és energiaárak emelkedése, az állami támogatás megvonása és a növekvő költségek miatt a lakásszövetkezetek eddigi árpolitikájuk megváltoztatását tervezik. A szövetkezeti tagok is lakbéremelésről, a tagsági illetékek radikális felemeléséről suttognak, a lakásárakkal kapcsolatban pedig szinte megfizethetetlen összegekről esik szó. Ráadásul nyugtalanító hírek keltek szárnyra a panelházak építésének leállításáról is. A panellakások valóban nem a legesztétikusabb és nem is a legjobb minőségű lakástípusok, pedig egyáltalán nem olcsó, sőt nagyon is energiaigényes módja ez a lakásépítésnek. És akkor még nem beszéltünk arról a problémáról, amit a nyolc-tizenkét emeletes panelházak karbantartása, javítása jelent. De az embereknek valahol lakniuk kell, és az éveken át albérletben kuporgók számára a panellakás is maga a főnyeremény, s ráadásul egyelőre ez a lakáshoz jutás legolcsóbb formája. Bár, úgy tűnik, már nem sokáig. A felvázolt problémák méltán nyugtalanítják a lakásszövetkezetek tagjait is, akik a megoldást a szövetkezetektől várják, jóllehet azok sincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mivel állami támogatásra nem számíthatnak, önerőből kell biztosítani fennmaradásukat és működésüket. A lakásszövetkezetek a várható nehézségeknek úgy próbálták elejét venni, hogy érdekvédelmi szervezetként megalakították a Lakásszövetkezetek Szlovákiai Unióját. Az unió gazdasági osztályának igazgatóját, Szórád János mérnököt kérdeztem a lakásszövetkezetek és a szövetkezeti tagok várható jövőjéről. — Az első lakásszövetkezetek 1959ben azzal a céllal jöttek létre, hogy a lakásépítésben segítsék az államot. Sajnos, az állam fokozatosan rákényszerítette a szövetkezetekre elképzeléseit, megszabta, mikor, hogyan, hol, mennyi lakást építsenek. Végül a nyolcvanas években az a helyzet állt elő, hogy a szövetkezeti lakások csaknem száz százaléka stabilizációs lakás volt. így az állam tagsági egyletekké degradálta a lakásszövetkezeteket, melyek „állami szóvetkezettekké" váltak. A lakásszövetkezetekre azonban a megváltozott körülmények között is szükség van, ezért valamilyen formában meg kell maradniuk. Az lenne az optimális, ha több kisebb szövetkezetre osztódnának, melyek jobban képviselhetnék a tagság érdekeit. Most az állami támogatás megvonása jelenti a legfőbb gondot. A megnövekedett költségekkel szemben állami segítség nélkül tehetetlenek vagyunk. Létezik ugyan már egy új lakáspolitikai koncepció, melyben a lakásszövetkezetek állami támogatása is szerepel, de egyelőre még csak koncepció. — De a tagokat, gondolom, elsősorban az érdekli, mennyit fizetnek majd egy lakásért, milyenek lesznek a lakbérek, és a pénzükért mit kapnak majd a lakásszövetkezetektől? — A szabad árak hatályba lépése miatt a beruházók és a lakásszövetkezet is a költségek alapján szabják meg az árakat. Eddig egy lakás négyzetmétere 3200—3500 koronába került, ami az egész lakásra átszámítva kb. 200 000 koronát jelent. Ezenkívül minden lakásra rászámítottak még 100 000 koronát a közművesítés és az infrastruktúra kiépítése elmén. Ez utóbbi költséget eddig teljes mértékben az állam térítette. De a lakás árának 60 százalékát is állami dotációból fedezték és ezekre a hozzájárulásokra többé nem számíthatunk. Mindent egybevetve, a támogatás megvonása és az áremelkedések miatt négyzetméterenként akár 7000 koronával is számolhatunk a jövőben. A lakásszövetkezeti tagok eddig csak a töredékét fizették a lakás árának, az összeg nagyobb részét az állam vállalta magára, illetve a bank által nyújtott kedvezményes hitelekből fedezték azt. Ha megszűnik az állami támogatás, kedvező hitetekre lesz szükség. Ha viszont erre sem lesz pénz, a lakásépítést a tagoknak önerőből kell finanszírozni. — Úgy tűnik, a végén a szövetkezeti tagokon csattan majd az ostor! Nem gondolja, hogy azoknak, akik a régi feltételek ismeretében léptek be a lakásszövetkezetbe, ilyen feltételekkel is kellene lakáshoz jutniuk? s — Ez Igy is lenne rendjén. Szlovákiában jelenleg mintegy ezren várnak szövetkezeti lakásra, és az igényléseknek legalább a fele megalapozott Ezeknek az igénylőknek mindenképp a jelenlegi feltételekkel ás árakon szeretnénk lakást biztosítani. Ezért javasoltuk, hogy 1993Ig fokozatosan próbáljuk kielégíteni ezeket az igényeket, méghozzá állami dotációval. — Ilyen kilátások mellett nem félnek ától, hogy csökkenni fog a szövetkezeti tagok száma? — Bármilyen meglepő, a lakásszövetkezetek tagjainak száma mind a mai napig nő. Ennek egyszerű az oka: az emberek nem tudják, kihez forduljanak segítségért, mert a nemzeti bizottságokat átszervezték és nem mindenki képes vagy tud öneró'ből építkezni, így csak a lakásszövetkezetekre támaszkodhatnak. Az sem mellékes szempont, hogy ez idáig a lakásszövetkezeteknek a legjobbak a beruházási feltételeik. — Vajon képesek lesznek a lakásszövetkezetek az utóbbi években már krónikussá vált lakásprobléma megoldására? — A lakáshiány nemcsak az egyén, hanem a társadalom problémája is. Ezt az államnak nem szabad szem elől tévesztenie. A lakáskérdés megoldása azonban nem a panelházak építésétől függ. Noha egyelőre igény van rá, a jövó'ben csökken majd a panelházak építése és valószínűleg más típusú házakat fognak építeni. De a probléma megoldásához hozzásegíthet a lakbérek emelkedése is, amit előreláthatólag a lakáscserék növekvő aránya követne, így közvetve hozzájárulna a lakások jobb elosztásához is. A jövó'ben egyébként is minden lakás magántulajdonba kerül, mert az állam csak ilyen feltételek mellett hajlandó támogatni a lakásépítést. Az emberek pedig a pénzükért jobb lakást akarnak majd kapni, de jobban is törődnek majd vele. A szövetkezetek kénytelenek lesznek alkalmazkodni ezekhez a viszonyokhoz. Ha el akarják kerülni a szétesést, vagy a lakbérek mértéktelen emelését, csökkenteniük kell a kiadásokat, le kell építeniük az önköltségeket, át kell térniük a gazdaságos működésre és a profittermelésre. Csak így érhetik el, hogy tagjaiknak megfelelő lakásokat juttassanak és szavatolják azok karbantartását, ezáltal az ott lakók nyugalmát és elégedettségét is. A lakásszövetkezetek megújulása bizony nem lesz fájdalommentes, ami főleg a szövetkezeti tagokat fogja érzékenyen érinteni. Számolniuk kell azzal, hogy a jövőben csak kemény pénzekért jutnak majd lakáshoz, s a lakásépítés sem növekszik majd olyan ütemben, amint azt a rászorulók várnák. A lakásszövetkezetek uniója most azért harcol, hogy ez a folyamat a lehető legkisebb megrázkódtatást jelentse a szövetkezeti tagság számára. Reméljük, nem szélmalomharcot fog vívni, és az állami támogatásért folyamodó kérvényei meghallgatásra találnak. Ellenkező esetben ki biztosítja a kispénzű hajléktalanokat arról, hogy valaha is emberi körülmények között fognak élni? S vajon a közeljövőben bekövetkező lakbéremelést az állam részéről követi-e majd lakbérkiegészítés? , .. . ,, S. FORGON SZILVIA SEGÍTSÉG KÖZÉP-KELET-EURÓPÁNAK A DIENSTBIER-TERV Közép-Kelet-Európa lábraállításáról már nem egy elképzelést olvashattunk. A példa nélkül álló feladat óriási kihívás nemcsak az itt élőknek, hanem az egész fejlett világnak. Térségünknek a világgazdaságba való újbóli bekapcsolására több próbálkozás is született, ennek egyik kézzelfogható jele az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank létrehozása, mely idén kezdi meg tényleges működését. Több nyugati elgondolás látott már napvilágot e témában. Ezek után érdemes körbejárnunk egy „hazai" közép-kelet-európai újjáépítési elképzelést, melyet meghirdetője után Dienstbier-tervnek kereszteltek el. Két legyet egy csapásra Külügyminiszterünk tavaly május közepén az Egyesült Államokban, a bostoni Harvard Egyetemen ismertette a hallgatósággal és a nagyvilággal elképzelését. Már a hely megválasztása is jelképes volt, ugyancsak a Harvardon vázolták fel 1947-ben a Nyugat-Európát romjaiból felépítő Marshall-tervet. Dienstbier programja szerint az Egyesült Államok, az Európai Közösségek és Japán pénzügyi segítséget nyújtana a Szovjetunió és Közép-Európa három országa (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) gazdaságának, áthidalva ezzel az elkövetkező két-három legnehezebb évet. A csomagterv magába foglalja a gazdasági ösztönzést, az intenzív együttműködést, a munkahelyek biztosítását, és bizonyos idealizmust is tartalmaz. Újdonsága abban rejlik, hogy nemcsak az említett három közép-európai államnak segít centralizált gazdaságát átalakítani piacgazdasággá, s az átmenetet kevésbé fájdalmassá tenni, hanem a vajúdó Szovjetunió súlyos ellátási zavarait is mérsékelné, ezzel csökkentve belső feszültségét. Ezek után vázoljuk fel a terv lényegét! A fejlett Nyugat három évre 16 milliárd dollárt nyújtana az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknak, megkönnyítve a közép-kelet-európai államok struktúraváltását. Az említett pénzösszeg, vagy annak döntő része hitelként szolgálna a Szovjetuniónak, s keleti szomszédunk ezért ipari termékeket és árut vásárolna Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. A felsorolt országok a termékeikért kapott kemény valutát iparuk, infrastruktúrájuk korszerűsítésére fordítanák; vagyis a pénzt a hitelező országoknál költenék el. A Szovjetunió a dollárhiteleket rubelben törlesztené a banknak, ahol ebből külön pénzügyi alapot hoznának létre. Majd ezt az összeget az elkövetkezendő tíz évben szovjet ipari létesítmények finanszírozására használnák fel, szigorú nyugati felügyelet mellett. Bár kellemetlen az ellenőrzés, a tapasztalt nyugati befektető cégek, pénzügyi intézetek tanácsai így végre hatékonnyá tehetnék a birodalom beruházásait is. A Dienstbier-terv annak a gyakorlati megvalósítása, amit Havel elnök mondott 1990 februárjában az Egyesült Államok Kongresszusában: „Legjobban akkor segítenek nekünk, ha segítik a Szovjetuniót a demokráciába vezető visszafordíthatatlan, de rendkívül nehéz útján". Elég 16 milliárd dollár? . A csehszlovák külügyminiszter szerint ilyen léptékű elképzelés megvalósítására a 16 milliárd dollár szerény összeg.A pénzmennyiséget három éven át — évi 5 milliárd dollárt — kapnák a közép-európai országok termékeikért, a maradék egymilliárdot pedig a Szovjetunió nyugati bevásárlásaira fordítaná. Természetesen a program kisebb tőkével is végrehajtható. Lehet, hogy első pillanatban valóban lélegzetállítónak tűnik ez a summa, de ne feledjük: a Marshall-terv annak Idején az Egyesült Államok évi bruttó nemzeti jövedelmének 10 százalékát emésztette fel, míg ez utóbbi Japán, az Európai Közösségek és az USA bruttó nemzeti jövedelmének csak 0,l százalékát (!) tenné ki. A csehszlovák fél főleg mezőgazdasági, élelmiszeripari technológiák, gépipari és fogyasztási cikkek exportjában érdekelt, továbbá az energiahordozók ós nyersanyagok közös felkutatását és kitermelését támogatja a Szovjetunióban. Időnk kevés Nézzük meg a ten/ árnyoldalait is! A valutainjekciók tovább konzerválják a túlsúlyos szovjet exportorientációnkat, ahelyett, hogy ezt normális méréktre csökkentenék. A Szovjetunió stabilitása még ekkora ősz- • szeggel sem valósítható meg, s a közép-európai termékek importja nem növeli a szovjet gazdaság versenyképességét. Tény, hogy két-három évig mindkét oldalon csillapítaná az átalakítás gyötrelmeit, de gyors gazdasági reformokat nem hozna, ráadásul országainkban rövidesen privatizálják a vállalatokat, így nem kötelezhetők, hova ás mit exportáljanak. Az is tény, eddig még nem született minden kérdést átfogó rendezési terv térségünk problémáira, ami már csupán azért is hiányzik, mert az önmagát felszabadító Közép-Kelet-Európa egyre inkább ördögi körbe kerül: a fennálló gazdasági válság aláássa a politikai stabilitást, és ez szélsőséges politikai jelenségeket is a felszínre vet (lásd nacionalizmus), ennek következtében azprszágok vonzereje mérséklődik a külföldi befektetők számára, a beáramló pénz, technológia és beruházások hiánya pedig tovább mélyíti a válságot. Ilyen körülmények között még a bizonyos hátrányokkal járó tervek, gondolatok megvalósítása is jól jönne, de ehhez szándék és elhatározottság kell. „Semmi sem hatalmasabb, mint azok a gondolatok, amelyeknek eljött az idejük" — mondta egykoron Abraham Lincoln. Bár igazodnánk gondolataihoz, hiszen időnk kevés. SIDÓ H. ZOLTÁN A működőképes piacgazdaságra való áttérés kétségtelenül nehéz lesz, a fogyasztókat elsősorban a rendkívül gyors és drasztikus áremelések fenyegetik. A lakosság alapvető szociális biztonságának szavatolása érdekében január elsejétől hatályban van néhány alapvető fogyasztási cikk árának szabályozása. Mivel az elmúlt évvégén időzavar miatt nem sikerült megoldani a kompenzációs kérdéseket (például a családi pótlék emelésével ellensúlyozni a tejtermékek árának jelentős emelkedését), döntés született arról, hogy a fogyasztásra szánt tej a gyermektápszerekkel (Sunar, Feminar) együtt január elsejétől átmeneti időre az állami költségvetésből kap támogatást. A mezőgazdasági, feldolgozói és kereskedelmi szervezetek költségeinek emelkedése azonban olyan méreteket öltött, hogy az állami támogatás összege, bár ez nem jelentéktelen, képtelen megállítani a termékek érának jelentős emelkedését. Hogyan tartják be a megszabott árakat? Az egész országból telefonon beérkezett számtalan panasz és bejelentés azt bizonyítja, hogy a kereskedelmi hálózatban a maximált árakat — elsősorban a tej esetében — alig-alig veszik figyelembe. AZ ÁRLIBERALIZÁCIÓ ELSŐ TAPASZTALATA

I MENNYIT ÉRNEK A RENDELKEZÉSEK? A teljes zsírtartalmú tej literjét például csak elvétve árusították a maximális 6,30 koronás kiskereskedelmi áron. Néhány üzletben literes csomagolásban nem is került a polcokra, helyette félliteres tasakokban irreális árakat kértek érte azzal az indoklással, hogy így már szabadáras termék. Az eddigi „rekordok" közül csak néhányat sorolunk fel: a teljes zsírtartalmú tej literéért 9,80 koronát kértek, a félliteres csomagolású ugyanilyen minőségű tejet 5 koronáért árusították. A félzsíros tej literje egyes helyeken 8,70-ért várt a fogyasztókra. Az említett példákból nyilvánvaló, hogy a tej árához adott állami támogatás nem érte el a célját. A megállapított maximális árat azonban minden esetben be kell tarta(t)ni, a félliteres vagy egyéb csomagolású tej árát arányosan csökkenteni kell. Atöbbi alapvető tejtermék (túró, joghurt) ára sem képezhető szabadon. A pénzügyminisztérium(ok) 1990.11. 27-i rendelete alapján az 1990. december 31-ig érvényes megszabott árakhoz csak a gazdaságilag indokolt beszerzési, feldolgozási és forgalmazási költségek, valamint a tisztességes nyereség számítható hozzá. A legfrissebb tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek az alapelvnek a becsületes alkalmazásával számos helyen jócskán adósak maradnak. Hasonló gondok és problémák vannak helyenként az egyes húsfajták és -készítmények esetében is. A csontozott sertéslapocka maximált éra például 51 korona kilogrammonként, gyakran azonban csontozatlanul is (ami természetesen gyengébb minőségű termék) 51 korona feletti áron árusították. Megállapítható, hogy az állati eredetű élelmiszeripari termékek árának drasztikus emelésében a legnagyobb szerepet a kereskedelmi szervezetek játsszák, amelyek rendkívül magas kereskedelmi árréssel dolgoznak. Az áremelések említett tendenciái azonban nemcsak a fogyasztók szempontjából veszélyesek. Az ellenőrző szervek ezentúl keményen ellenőrizni fogják a megállapított áraktól való eltérést (már most jó néhány „áremelés" bűnügyi eset), amely a termelők és az árusítók számára alapjában véve csökkenti az eladási, értékesítési lehetőségeket. Erre remélhetőleg a kereskedők is mihamarabb rájönnek, hiszen ha a jelenlegi árakat továbbra is fenntartják, a termékek eladásának esélye jelentősen csökkenni fog. A kenyér és a péksütemények (kifli, zsemlye) ugyancsak azon termékek közé tartoznak, amelyek esetében az árképzésnél figyelembe vehetők a megnövekedett indokolt költségek. Ezen termékek árának szabályozásakor tehát ugyanazok az alapelvek érvényesülnek, mint amelyeket az alapvető tejtermékek (túró, joghurt) esetében említettünk. Az árszabályozásnak ez a formája az adott termék eladójára és vásárlójára egyaránt vonatkozik. A beérkezett jelentésekből kitűnik, hogy ezt a rendelkezést sem tekintik mindenütt szentírásnak. A kifli darabját például 90 fillérért—1 koronáért kínálják, noha a termelők általában 60 fillérért szállították. A magas ár sok helyütt annyira visszafogta a fogyasztást, hogy a kereskedők rövidesen kénytelenek voltak alacsonyabb, 70—80 filléres áron árusítani. KAREL PRACHAR és MARIE JANECKOVÁ, a Szövetségi Pénzügyminisztérium munkatársai