Új Szó, 1991. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-17 / 14. szám, csütörtök

KULTURA 1991. JANUÁR 17. SESZLOVÁK, SEMAGYAR AVAGY GONDOLATOK A KÉTSZERES FÉLNYELVŰSÉGRŐL A -j utóbbi időben örvendetes je'/AZ1 lenségnek (is) tanúi lehetünk: mintha végre tájainkon is ébredezni kezdene az igény a magyar-szlovák kétnyelvűség kérdéseinek tárgyilagosabb és árnyaltabb vizsgálata iránt. A korábbi szemlélettel szemben, amely a kétnyelvűséget számunkra egyetlen megoldandó feladattá: a szlovák nyelv „minél tökéletesebb" elsajátításának feladatává torzította, egyre inkább tárt hódít egy differenciáltabb megközelítés. Már nemcsak azt látjuk, ' hogy a kétnyelvűségnek milyen jelentős szerepe lehet az egyén társadalmi érvényesülésében, világlátásának árnyaltabbá válásában, kulturális és nyelvi ismereteinek gazdagodásában, hanem azt is, hogy ha a második nyelv elsajátítása nem megfelelő módon történik, a kétnyelvűség az egyénre és a közösségre nézve romboló hatású is lehet. A kisebbségi sorban élők helytelen módon történő „kétnyelvúsítésének" egyik legszomorúbb eredménye a „kétszeres félnyelvűségnek" vagy ötletes szóalkotással „senyelvűségnek" nevezett jelenség, vagyis az az állapot, amikor a kétnyelvű beszélő egyik nyelvét sem beszéli - megközelítőleg sem - olyan színvonalon, mint az adott nyelvek egynyelvű beszélői. (Esetünkben tehát az tekinthető senyelvűnek, aki nemcsak ' szlovákul, hanem magyarul is érezhetően rosszabbul beszél, mint az egynyelvű Szlovákiai szlovákok és magyarországi magyarok.) Ha nagyon szigorúak vagyunk magunkhoz, be kell ismernünk, hogy szinte valamennyien senyelvűek vagyunk, hiszen anyanyelvi tudásunk aligha éri el az azonos műveltségű magyarországi egynyelvűekét (ha más nem, szókincsünk mindenképpen szegényebb az övéknél, hiszen pl. a hivatalos érintkezés, a közélet, az államigazgatás, a gazdasági élet ezernyi kifejezése nem igazán tartozik aktív, sőt gyakran passzív szókincsünkhöz sem), hogy szlovák nyelvi tudásunkról ne is beszéljünk... Ám'a senyelvűséget többnyire nem szokták ilyen tágan értelmezni; inkább csak azokat a beszélőket szokás megjelölni ezzel a címkével, akiknek mind magyar, mind szlovák nyelvi beszédkészségük számottevő mértékben marad el az egynyelvű magyarokétól és szlovákokétól. A senyelvüség leggyakrabban úgy alakul ki, hogy az anyanyelv gyermekkori fejlődése valamilyen okból megtorpan, ugyanakkor „teljes gőzzel „folyik a második nyelv elsajátítása. Bizonyos esetekben a senyelvüség csupán átmeneti állapot, amelynek véget vet a második nyelv tökéletes kiépülése (ez esetben a folyamat eredménye nyelvi asszimilálódás), ritkábban a második nyelv fejlődésének megakadása után az első nyelv megszilárdulása. Gyakoribb azonban az, hogy ez a felemás állapot rögzül, s végigkíséri az ember életét. E folyamattal jellemezhető azoknak a magyar anyanyelvű fiataloknak a nyelvi fejlődése, akik magyar környezetben nőttek föl, de szlovák óvodába és iskolába jártak. Mivel műveltségüket idegen nyelven szerezték meg, anyanyelvük nem tudott kellőképpen fejlődni, ugyanakkor a magyar anyanyelv és a magyar környezet olyan „visszahúzó erőt" jelentett a számukra, amely képes volt megakadályozni, hogy a szlovák nyelvet a szlovák anyanyelvűekét megközelítő szinten sajátítsák el. (Vannak kiugró tehetségű diákok, akik a kedvezőtlen „starthelyzet" ellenére is „beérik" a szlovák anyanyelvűeket; ezek viszont a magyar iskolában is megtanulnának annyira szlovákul, hogy tehetségüknek megfelelően tudjanak érvényesülni akár a többségi társadalomban is.) A senyelvüség olyankor is létrejöhet, ha a kisgyermek egyszerre két nyelvet sajátít el anyanyelvként, persze csak akkor, ha ez az elsajátítás nem a megfelelő módon történik. S végül meg kell mondani, hogy az anyanyelvi műveltség sem biztos ellenszere a senyelvűségnek, mivel a tökéletesen elsajátított anyanyelv is leépülhet, ha a beszélő tartósan idegen nyelvű környezetbe kerül (pl. szlovák nyelven végzi el az egyetemet, szlovák többségű helyen telepszik le). Ilyen esetekben azonban az anyanyelvi beszédkészség visszaesése jóval kisebb mértékű. H

ogy milyenek a senyelvüség külső megnyilvánulási formái? Nem szabad azt képzelnünk, hogy az ilyen beszélőnek mindkét nyelvű megnyilatkozásai föltétlenül hemzsegnek a durva nyelvtani hibáktól, vagy hogy a senyelvű olyan akadozva beszél, mintha mindkét nyelvet tankönyvől tanulta volna egy idegen országban. Többnyire csak olyan „apróságokról" van szó, mint amilyen az, hogy az illetőnek mindkét nyelvi szókincse sokkal szegényebb, mint az azonos műveltségű egynyelvű beszélőké: hogy beszéd közben a szükséges szó nem mindig „ugrik be" azonnal; hogy a beszélgetés során feltűnően sokszor akad meg - és nem azért, mintha hirtelenjében nem tudná eldönteni, hogy a tíz szóba jöhető szinonima közül melyiket válassza, hanem azért, mert az egyetlen ismert alapszó sem jut az eszébe, s így kénytelen egy kevésbé odaillőt használni; hogy sok esetben már nem is érzi: rossz, oda nem illó szót választott; hogy olyan fordulatokat használ, amelyek többnyire érthetőek ugyan, csak éppen kissé szokatlanok, mert a másik nyelv „ihletésére" jöttek létre; hogy az elkezdett mondatba „belegabalyodik", s nem tudja befejezni, csak abbahagyni; hogy feltűnően hamar belefárad a beszédbe és elkedvetlenedik; hogy sokszor inkább meg sem szólal... Meglepő módon mindez sokszor nem is feltűnő egy kívülálló számára, hiszen az ép nyelvűekkel is előfordul, hogy elakadnak, nem jut eszükbe a megfelelő szó, megbotlik a nyelvük - legföljebb nem olyan gyakran, mint a senyelvüekkel. Azt pedig, hogy a senyelvűek hibáit strukturális szempontból egy világ választja el az egynyelvűek és az ép kétnyelvűek hibáitól, a nyelvészeken kívül alighanem nagyon kevesen veszik észre. Pedig a különbség roppant lényeges, amint ezt az a tény is mutatja, hogy az ép nyelvű beszélő általában könnyen fölismeri és kijavítja hibáját, a senyelvű viszont ugyanerre leggyakrabban teljességgel képtelen. Hiányzik hozzá belőle az ép nyelvérzék; a két nyelvi rendszer menthetetlenül össze van benne keveredve. Nincs egy biztos alap, amely lehetővé tenné a „helyes" és a „hibás" elválasztását, a szükséges értékítéletet. A senyelvüség a mindennapi életben nemegyszer nyilvánvaló kommunikációs kudarcokkal jár (a beszélők rosszul fejezik ki magukat, s félreértést vagy meg nem értést okoznak, máskor pedig ők nem értenek meg vagy értenek félre valamit, s ezzel futtatják zátonyra a kommunikációt.) Ám talán még ennél is fájdalmasabban élik meg - legalábbis a műveltebb és magukkal szemben igényes emberek - a „nyelvi egyéniség" elvesztését, illetve eredendő hiányát; épp azt kénytelenek nélkülözni, ami beszédüket egyedivé, másokéval összetéveszthetetlenné tehetné: azt a képességet, amely lehetővé tenné számukra a puszta tényközlésen túli tartományok meghódítását: az árnyalatét, a hangulatét, a játékét. A szó, bár betegen, de él; ami meghalt vagy meg sem született, az csak a stílus. De hát utóvégre is: a csirkepaprikással akkor is jól lehet lakni, ha nincs benne paprika; s a forralt bor (fel)forralt bor marad szegfűszeg, fahéj és cukor nélkül is! Ám a senyelvüség nemcsak az önkifejezés szabadságától és szépségétől fosztja meg áldozatát, hanem lehetetlenné teszi számára a hatékony ismeretszerzést is. A nyelvi rendszerek keveredése egyben gondolkodási rendszerek keveredése is, hiszen minden nyelvnek nemcsak sajátos egyénisége van, hanem sajátos logikája is. Sok, látszólag azonos jelentésű szónak különböző nyelveken más-más egy kicsit a holdudvara, s így az' általuk jelölt fogalmak nyelvenként más és más fogalmaknak társulhatnak a beszélők gondolkodásában. A tanulás pedig nagyrészt verbális tevékenység, így elképzelhetetlen a nyelv aktív közreműködése nélkül. K

ülönösen veszélyes ilyen szempontból a fiatalkorban létrejövő senyelvüség; az idegen tanítási nyelvű óvodába, iskolába lépő gyermekben még nem épülhetett ki anyanyelvének teljes rendszere, nem érvényesülhet teljesen sajátos „világlátása" és logikája. Hiányzik tehát az az alap, amelyhez a tanuló az új ismereteket mérhetné. Ehelyett egy másik világlátás idö előtti befogadására kényszerül, anélkül, hogy az azonosságokat és eltéréseket - szilárd viszonyítási pontok hiányában - képes lenne tudatosítani. Az eredmény: tehetségékez képest gyöngébb tanulmányi eredmények, az alkotó gondolkodás hiánya, ami pedig nagyon könnyen meghiúsíthatja azt a sikeres társadalmi érvényesülést, amelynek reményében őt szülei idegen nyelven való tanulásra kényszeritették. A senyelvüség mindezeken túl hovatartozási problémákat Hs gyakran idéz elő, a kétszeres félnyelvüség ugyanis gyakran válik kétszeres kirekesztettséggé: magyar nemzetiségű környezete már nem, szlovák nemzetiségű környezete pedig még nem tekinti maguk közül valónak az igazából se ide, se oda nem tartozó „seszlovákot", aki maga sem tud azonosulni egyik nemzettel sem: ahhoz, hogy a magyarral azonosuljon, hiányzik a nemzeti kultúra ismerete; ahhoz, hogy a szlovákot tudja szívvel-lélekkel vállalni, hiányóznak az ősökhöz vezető finom szálak, a „belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága" biztonságot nyújtó érzése. LANSTYAK ISTVÁN SZOLGÁLTAT-E ELÉGTÉTELT A HOLNAP? EGY KÁRPÁTALJAI MAGYAR REGÉNY - MA Emléktáblát lepleztek le nemrégiben Kovács Vilmos tiszteletére, szülőfalujában a kárpátaljai Gáton. Kovács Vilmos sorsa és életműve immár az ottani magyar irodalom életerejével azonosul. A helyi napilap, a Kárpáti Igaz Szó híradása elárulja, hogy milyen szellemi erőforrásnak is számít az író, a költő és irodalomszervező hagyatéka - tizenhárom évvel halála után - a kárpátaljai magyarság körében. A méltatásokban hangsúlyt kapott a közép-európai magyar kisebbségek létének kiteljesedésébe vetett hite, mely Kovács Vilmos művészi krédójában elválaszthatatlanul összefonódik a Hemingway-i alapállással, miszerint: az embert meg lehet semmisíteni, de legyőzni nem. későbbi elhatározása, hogy áttelepül Magyarországra, amit hosszú huzavonák után sikerült is kierőszakolnia, de ekkorra már elhatalmasodott rajta a gyógyíthatatlan betegség, mely három héttel az átköltözés után, ötvenévesen végzett vele... De úgy látszik, maga a döntés komoly, azóta is ható erkölcsi dilemma a kárpátalMindkét értékmegjelölés igazolódik abban a regényben, mely ismertté tette nevét a szélesebb magyar köztudatban, s ma már alighanem a nemzetiségi sorshelyzetet érzékelő, nemcsak kárpátaljai, hanem egyetemes kelet-európai alapműnek számít. Épp ezért kerülhetett csak a közelmúltban sor, huszonöt évvel kárpátaljai megjelenése után magyarországi újrakiadására. Az érdeklődés és az igény nem hiányzott. Hasznos vállalkozás, de többrendbeli elégtétel is volt tehát, hogy a könyv a debreceni Csokonai Kiadó és az ungvári Kárpáti Kiadó közös gondozásában, némileg átdolgozott formában újból napvilágot látott. Egyébként az ungvári első kiadás megjelenésének külön története van. A mostani újrakiadásban az M. Takács Lajostól származó utószóból részletesen megismerhető az a kálvária, amely a kézirat benyújtása után 1963-64-ben kerekedett a regétly körül. Többszöri lektorálásra ítélve, végül is már tizennégyen nyilvánítottak róla véleményt. A végleges jóváhagyás hátterét azonban úgy tűnik, még mindig homály fedi. Eszembe jut, amit a szerző 1970-ben könyve- utolsó példányainak egyikét dedikálva mondott nekem Ungváron: a megjelenés tulajdonképpen annak a bizonytalanságnak köszönhető, amit Hruscsov eltávolítása és Brezsnyev hatalomra kerülése váltott ki. Sokan, s számos akkori külső jel szerint nem teljesen alaptalanul úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az új főtitkárt a Hruscsovénál következetesebb liberalizálás hívei juttatták az élre. Olyan időszak volt ez, amikor - ahogy egy szovjet író visszaemlékezésében szerepel - egyes megnyilatkozásai alapján néha még Szuszlov is úgy tűnhetett, „mint egy igazi entellektüel a Kreml dunsztos üvegében". Amikor kiderült a váltás lényege, már késő volt. A könyv elhagyta a nyomdát. Később azonban betiltották, s a hetvenes években még kíméletlenebb sanyargatást kellett elszenvednie, megalázó önkritikát is kellett gyakorolnia az írónak. Természetesen a regény kárpátaljai fogadtatására rányomta bélyegét a korabeli politikai korlátok kényszere. A regény cselekménye az ötvenes évek végén játszódik. A falusi indíttatású festőművész - szinte az író alteregója - szembe kerül a megújulás szellemének érvényesülését akadályozó törekvésekkel. A lágerélet nyomasztó emlékeivel küszködve vállalja a hadakozást. Magánélete is válságba kerül. A kiútkeresés erkölcsi próbatétel számára: képes-e szakítani egy meghasonlással, sőt önpusztítással fenyegető életformával. Végül is szerelmével együtt szülőföldjétől távol próbál boldogulást keresni. A Kárpáti Igaz Szó irodalmi mellékletében, az Új Hajtásban egy kritikus nem is olyan régen a regényt elemezve azt rótta fel, hogy miért kényszerül a főhős ilyen végkövetkeztetésre. Úgy tűnik, ebbe alighanem belevetül magának az írónak jai magyar értelmiség körében. A kritikus számára valószínűleg elsikkadt, a könyv végkicsengésében nem a főhős kudarca a meghatározó, hanem az a tény, hogy körülötte sok minden elmozdul, a becsületesek vele rokonszenveznek, s ő maga a puszta konokságon felülemelkedve egy tudatosabb emberségre hallgatva cselekszik. Magyarországon hamar élénk visszhangot váltott ki Kovács Vilmos könyve. Elsőként E. Fehér Pál írt róla az Élet és Irodalom hasábjain „a kárpátaljai magyarság regényeként" aposztrofálva azt. Hisz Kovács Vilmos először szólt e néptöredék sorsproblémáiról, a férfilakosság elhurcolásáról, a ma már jól ismert „malenkij robotról", a történelmi emlékezet ébrentartásáról, a nemzetiségi önazonosság megőrzéséről úgy, hogy azokat tágabb társadalmi-politikai mozgásokba ágyazta. Nálunk az Irodalmi Szemle fedezte fel 1966-ban Kovács Vilmos regényét. Géczi Lajos írt róla recenziót, melyből kiérződik a sok tekintetben közösen megélt nemzedéki élményvilág és együttes ungvidéki kötődés. Úgy tűnik, a könyv megjelenése után kissé elapadt a korábbi érdeklődés. Nyilván vannak, akik úgy vélekednek, hogy a kelet-európai rendszerváltás érvénytelenítette a regény problematikáját. A mű alapkonfliktusa ugyanis a torzulásokért felelős erők továbbélése, a velük folytatott harc önemésztéssel fenyegető vállalása, amiért majd csak a holnap szolgáltat elégtételt, mert... holnap is élünk - sugallja a regény. De milyen holnap - vetődik fel ma a kérdés. A főhős belső vívódásokkal szemléli a meghirdetett eszmények és a gondokkal teli, nehezen változó mindennapok közötti súlyos ellentmondásokat. A kárpátaljai valóságot nemcsak a múlttal méri, a civilizáció egyetemes lehetőségeit tartja mérvadónak. Nem sémákban gondolkodik, az emberközpontúság számára a meghatározó. S igy felmerülhet a gyanú: nincs-e a könyvnek kifejezetten mai olvasata is. Igaz, realista regényről van szó, bonyolult jelentésrétegek keveredése nélkül. A belső monológok viszont jócskán indítanak el képzettársításokat. Talán nem merő feltételezés: Kovács Vilmos regénye mintha egyes villanásaiban a mával is kialakuló áramkörről tanúskodna. Egy olyan magatartást vázol fel, mely a valóságban, végkifejletében a gyökeres változások elkerülhetetlenségét bizonyítja. KISS JÓZSEF BÍZNAK BENNÜNK? Az első osztályba vagy a felső tagozatba lépő gyermekek és szüleik várakozással készülnek a szeptemberi találkozásra. A tanítók, tanárok első bemutatkozása megmérettetés is egyben: bizalmat keltő-e. fellépésük, megjelenésük? Nem helyes ugyan az első benyomás alapján ítélni, de a gyakorlatban elég nagy a jelentősége. Nem csak a gyereket lehet „beskatulyázni", a gyerekek és a szülők zöme ugyancsak hajlamos a neveléssel foglalkozó felnőttek felszínes minősítésére, címkézésére. Hogy milyen a tanító, a tanár, az a szülőket erősen foglalkoztatja. Ha a tanév első felében érdektelenséget tapasztaltunk, próbáljunk ezen változtatni a félévi értékeléshez kapcsolódóan. A tanórán kívüli tevékenységről is tájékoztassuk a félévi szülői értekezlet résztvevőit. A gyerekek eredményei is váljanak beszédtémává. A szülőknek rá kell döbbenniük, érzékelniük kell, hogy gyermekük személyisége gazdagodik a különféle programok által. Meg kell bizonyosodniuk arról, hogyan egészíti ki a tanórai nevelést a szabadidő-tevékenység. Érjük el, hogy ne csak a tantárgyi teljesítmények minősítésének legyen tekintélye. Tekintély és bizalom... Édestestvérek a nevelőmunkában. Mindkettő feltétel, és mindkettőt ki kell érdemelni. A gyerekek (ha ezt nem is fogalmazzák meg) nemcsak jó hangulatot igényelnek, biztonságérzetre is szükségük van. Minél kisebbek, annál inkább így van ez. Érezniük kell vezetőjükkel szemben, hogy: neki elmondhatom; nem ütközik meg rajta; mindig szívesen meghallgat; nem nevet ki; nem szégyenít meg; nem tesz nevetségessé; megértő - tapintatos - őszinte; segít, ha tud. És milyen jó, ha tapasztalhatják: vezetőjük nem csak akar, tud is segíteni. El nem maradnának egyetlen foglalkozásról sem. Már ők is megértőbbek, már ők is akarnak segíteni. Már nem árulkodás a mondanivalójuk. Már tervezget, cselekszik, él a közösség! Mindez áttételesen a szülőket is befolyásolja nevelő munkánk megítélésében. Nekik is szükségük van biztonságérzetre: annak tudatára, hogy jó kezekben van a gyermekük, hasznosan tölti az idejét. Persze, sokféle akadálya lehet a kölcsönös bizalom kialakulásának: kedvezőtlen tapasztalatok, kudarcélmények, a pedagógus, a vezető tájékozatlansága, járatlanság a kapcsolatok kiépítésében, maximalizmus a gyermekkel, a szülőkkel, vagy éppen a nevelővel szemben megfogalmazott kívánságokban (elvárásokban), kishitűség, a megértésnek, a belátás képességének a hiánya, és sorolhatnék még konkrét példákat félreértésekről, kettős nevelésből aódó ellentmondásokról, érdekük ütközéséről, az emberi értékek megítélésében fennálló különbségekről. Alapvetően azonban a mi magatartásunk, a mi részünkről megnyilvánuló bizalom lehet a legdöntőbb tényező kapcsolataink alakulásában. Vegyük figyelembe - és fogadjuk el mint tényt -, hogy nemcsak becsületesség, megbízhatóság kérdése: bizalomra méltó-e valaki. Vizsgáztassuk hát magunkat is. Bizalommal közeledünk-e azokhoz, akikkel kapcsolatba kerülünk mint vezetők? Bízunk-e mi magunk céljaink megvalósításában? Bízunk-e módszereink helyességében? Bízunk-e önmagunkban? Megnövelte-e felelősségérzetünket a már elnyert (esetleg előlegezett) bizalom? Támaszkodhatunk-e a gyermekközösség bizalmára a felnőtt-társadalom bizalmának megnyerésében? Talán ezekre a kérdésekre adott válaszaink adnak majd útmutatót kapcsolataink javításához. Új kapcsolatok kiépítéséhez, a bizalom ösvényeit szélesítve. NANSZÁKNÉ OR. CSERFALVI ILONA