Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
< 1968 JÚLIUSÁBAN TARTOTTA ELSŐ TANÁCSKOZÁSÁT A CSEMADOK, AZ UKRÁN, A LENGYEL ÉS A NÉMET KISEBBSÉG KÉPVISELŐJE AZ ÚJ ALKOTMÁNY ELŐKÉSZÍTÉSE ÉRDEKÉBEN ' 1968-ban kisebbségünk hűségből, az ország szuverenitása melletti kiállásból jelesre vizsgázott • A „homogén tábor“ vezetői nem tűrték el, hogy Csehszlovákia kilógjon a sorból • A csehszlovákiai magyarokat duplán sújtotta a konszolidáció • A 68- asok aktívan jelen vannak a mostani új forradalmi folyamatokban • A nemzetiségi kérdés demokratikus megoldása nélkül nincs visszatérés a civilizált Európába Interjú dr. Szabó Rezső alkotmányjogásszal, az 1968-as szlovák reformparlament alelnökével (Az interjú első részét lapunk előző számában közöltük) • A csehszlovákiai magyarság hogyan vizsgázott hűségből, emberségből az augusztusi tragikus időkben?- Nemzeti kisebbségünk a januári plénum nyomán elindult megújhodási folyamatot nagy lelkesedéssel üdvözölte, teljes mértékben azonosult vele és támogatta. Az augusztusi intervenció az itteni magyarságot is felháborította, s mély csalódással és aggodalommal töltötte el annál is inkább, mivelhogy abban a magyar néphadsereg is részt vett. Ám Dél- Szlovákia magyar nemzetiségű lakossága nem vesztette el a fejét, azonnal átlátta a helyzetet, és az egyes szlovákiai körök, s részint a szlovák sajtó rosszhiszemű híresztelésével ellentétben nem „paktált le“ a magyar katonasággal. Ellenkezőleg: azokban a déli községekben és kisvárosokban, amelyek megszállását a magyar hadsereg kapta parancsba, maga a magyar többségű lakosság világosította fel a demagóg politikai szólamokkal félrevezetett katonákat. Számtalan helyen voltak olvashatók az ilyen jelszavak: „Magyar katonák! Nálunk nincs semmiféle ellenforradalom!“ - „Magyar katonák! Becsaptak benneteket, menjetek haza!“ Nem beszélve a hazai magyar sajtó és a rádió magyar adásának szinte herotikus kiállásáról, felvilágosító tevékenységéről. Bárki megbizonyosodhat róla, aki végiglapozza az itteni korabeli magyar nyelvű sajtót. Nemzeti kisebbségünk a januári eszmékhez, a köztársasághoz való hűségből az ország szuverenitása melleti bátor kiállásból és általában emberségből - bízvást mondhatom - jelesre vizsgázott. Ennek elismerésével és nyugtázásával, sajnos, mindmáig adósunk a csehszlovák közvélemény éppúgy, mint a történetírás. Ez nem esik túl jól nekünk... •• A VSZ-csapatok 68-as inváziója - vagy az újsztálinista politikusok és ideológusok szóhasználatával élve, az ,,internacionalista testvéri segítségnyújtás" - derékba tört egy rendkívül reményteljes reformkísérletet. Milyen kihatással volt a katonai beavatkozás a társadalmi fejlődésre, az itteni magyar nemzeti kisebbség helyzetére és jövője alakulására?- A vita általában jó dolog. Segíti a tisztánlátást. A Simon Istvánékkal, Nagy Jenő társaságában folytatott keszthelyi parázs eszmecsere során én is sok mindent tisztázhattam magamban. Akkor éjjel jutottam el egy gondolathoz, amely alaposan megrémisztett. Hogy nekünk ez a 68-as radikális reform, kitörési kísérlet aligha sikerülhet... Miért? Ott és akkor döbbentem rá, hogy mindazt, amit mi már megvalósítottunk, megnyitottuk a határainkat, világútlevelet adtunk az embereknek, pozitív alapállásra helyezkedtünk az értelmiség megítélésében. Kimondtuk, hogy a párt és a munkásosztály nem kell, hogy feltétlenül a társadalom vezetó ereje legyen, elvetettük az egypártrendszer egyeduralmát. Mindezzel Magyarország is rokonszenvezett, csakhogy ott 45 előtt is és után is másként alakult a társadalmi fejlődés és a fejlettségi szint. A fejlettségi fáziseltolódás még nagyobb volt Lengyelország, Bulgária és a Szovjetunió viszonylatában. Ott kezdtem rádöbbenni, hogy ezen az „egységes“ és „homogén“ táboron belül a vezetők aligha tűrik majd el, hogy Csehszlovákia kilógjon a sorból és hogy egészen más legyen, mint a többi tagállam. Tehát ez az aggodalom, ez a szkepszis már akkor felmerült bennem. Az invázió áldatlan következményei azonban napjainkban már ismertek. Utólagosan megítélve: Tragédia számunkra, hogy 1989. november 17. után huszonegy éves késéssel került sor azokra a történelmi jelentőségű társadalmi változásokra, melyek a katonai beavatkozás nélkül már 1969-70-ben megvalósulhattak volna. Mélységes tragédia, hogy a társadalmi megújhodási folyamat nem teljesedhetett ki a maga spontaneitásában. Eljutottak volna-e a többi szomszédos országok, különösképpen a Szovjetunió odáig, ahová Csehszlovákiának sikerült, azt ma megmondani nem tudom. Egész Kelet-Európa nagy vesztesége, hogy úgy történt, ahogyan a kérdés első felében megfogalmaztad. Akkor bizony derékba tört itt valami. És hogy rpilyen hatással volt mindez a csehszlovákiai magyarság életére? Borzalmas hatással! Sajnos, minket duplán sújtott mindez. Az 1968 októberére kiharcolt alkotmánytörvény arra „figyelmeztette“ az országban meglevő sötét nacionalista erőket, hogy a csehszlovákiai magyarság 1948-tól 1968-ig átalakult, felhívta rá a figyelmüket, hogy az a húsz év, főleg az utóbbi öt-hat év elég volt ahhoz, hogy a magyarok lerázzák magukról a kollektív bűnösség tudatát, reszketését, a deportálások, kitelepítések által beléjük oltott félelmet. Mindig könnyebb egy megrettent, gerinctelenné aljasított kisebbséggel „dolgozni“, mint egy ébredő, gerincét egyenesítő és fejét felemelő közösséggel. Rájöttek arra, hogy a 45-48 között megsemmisült értelmiségünk helyére kezd felnőni egy új intelligencia. Tehát e rosszindulatú, rossz szándékoktól vezérelt emberek számára, akik egy pillanatra sem tettek le a nemzetállam megvalósításának a vágyáról, tervéről, amely végigkíséri a köztársaság egész addigi történetét, ezek számára világossá vált, hogy itt újra felnőtt egy olyan erő, mely képes a fenyegető asszimilációt visszaszorítani, és képes gátat vetni az embertelen, kisebbség-megsemmisítő csalárd szándékoknak, melyeket ez az öntudatában erős nemzeti kisebbség összeegyeztethetetlennek tart az európai gondolattal, az európai szellemi fejlődéssel, civilizációval. A sötét soviniszta erők eltökélték, hogy tenniük kell valamit, amivel újra megalázhatják és megroggyanthatják a magyar kisebbséget. Tudok róla, mert eljutott még hozzám a híre, hogy Daniel Okáliék felállítottak egy tervet, melynek a végső célja az volt, hogy megakadályozza a 68-as reformgondolatokat a csehszlovákiai magyarság viszonylatában is győzelemre vivő vezetők további hatékony tevékenységét és újabb tehetséges vezető nemzedékek felnevelését. Másrészt az erők és energiák megosztása és szembeállítása volt a cél. És még egy: megkeresni azokat az embereket, akik véletlenül hajlandók kiszolgálni az adott rendszert, és minden követelményét gondolkodás nélkül teljesítik. E tervet a későbbiek során a „normalizálás“ és a „stagnálás“ éveiben sikerült megvalósítaniuk olyan befolyásos csehszlovákiai magyar csúcsvezetők aktív közreműködésével, akik a Husák- és Jakes-féle kurzus idején élvezték a legfelsőbb pártvezetés bizalmát és kegyeit. Még szerencse, hogy pontosan tudjuk, kik voltak ezek a dicső „képviselőink“... Ez lett a tragédiája alkotmánytörvényünknek, amely volt és mégse volt, ugyanis a levi- tézlett „normalizáló" rezsimnek végképp nem állt érdekében, hogy erről a törvényről akár egy szót is ejtsen, nem hogy megvalósítsa. Hogy az eltelt két évtized alatt mi történt, azt itt most fölöslegesnek tartom részletezni, mert a „harminchármak“ 1989-és dokumentumában pontosan feldolgoztuk az államhatalmat, a kultúrát, az iskolaügyet, a demokráciát, megfelelő adatokkal, számokkal, dokumentáltuk benne a húsz esztendő alatt bekövetkezett visszaesést. • Mint a 68-as szlovák reformparlament magyar nemzetiségű alelnöke, a Csemadok egykori főtitkára milyen hasonlóságot látsz a 68-as ,,csendes forradalom" és a múlt év november 17-én kipattant,,gyengéd forradalom" nyomán elindult társadalmi mozgások között?- Nem tartom szerencsés megfogalmazásnak a „gyengéd forradalom“ kifejezést, ellentmondásosságot érzek benne. Ami a november 17. nyomán előállt új helyzetet, történelmi jelentőségű eseményeket illeti, úgy gondolom, hogy azok gyökerei valahol 68- ban keresendők. Bár azóta jó húsz esztendő telt el, s napjainkra a kelet-európai történések azt mutatják, hogy nemcsak az „emberarcú szocializmus“, hartem az eurokommunizmus eszméjén is túljutott Európa, mégis úgy vélem, hogy a 68-ban szerzett politikai és társadalmi struktúraátépítési tapasztalatokat mindezek ellenére sem lehet félretenni. Az összeurópai folyamatok visszfényében a felületes szemlélő azt is mondhatná, hogy a mai csehszlovákiai eseményeknek semmi közük a 68-hoz. Ne feledjük, hogy a 68-as emberek, bár megöregedve és mély megaláztatásban két évtizeden át félreállítva hűek maradtak nemes eszményeikhez és szándékaikhoz, noha november 17-18-án nem is voltak ott Prágában a Národní trídán a rohamrendőrök gumi- botzáporát derekasan álló diákforradalmárok között, a mind jelentékenyebb erőt képviselő ellenzék soraiban igenis ott álltak, mert a Charta 77 aláírói közül sokan, köztük például Jiíí Hájek, Csehszlovákia 68-as külügyminisztere, vagy köztársasági elnökünk, Václav Havel nem 77-ben kezdte az ellenállást és a normalizátorokkal szembeni harcot, hanem valamikor a 60-as évek derekán és 68 augusztusát követően a mai napig fegyverben maradtak. Ezt a két említett államférfi publicisztikai írásai és politikai cselekedetei ékesen tanúsítják. Nem beszélve Alexander Dubcekről, aki máig szinte jelképe maradt a forradalmi megújhodási gondolatnak. A Jakes-féle rezsim dicstelenségét leleplező interjúsorozatát, mely nemcsak a csehszlovákiai magyar, hanem sok-sok szlovák nézőt láncolt oda a tv- készülékhez, nem november után, hanem 1989 áprilisában sugározta a Magyar Televízió Panoráma című műsorában. A 68-asok már a múlt óv januárja óta aktívan jelen vannak a mostani új forradalmi folyamatokban és cselekvő részesei a társadalmi eseményeknek. Hogy a két forradalmi folyamat mennyiben hasonlítható és kapcsolható ösz- sze egymással, annak kimutatása a történészek dolga, de úgy vélem, hogy ez közvetetten már anélkül is nyilvánvaló. • Mennyiben reménykedhetnek nemzeti kisebbségeink abban, hogy amit a nemzetiségi kérdés radikális, európai szintű megoldásában a totalitárius rezsim az intervencióra hivatkozva elodázott, sőt elszabotált, azt a „gyengéd forradalom" utáni szabad választások nyomán született új csehszlovák államvezetés helyrehozza? Egyszóval; lesz-e új, igazán demokratikus nemzetiségi politika?- E kérdésre válaszolva vissza kell térnem a 144/68. sz. alkotmánytörvényhez. E törvény, ahogyan akkor megfogalmaztuk és ahogyan a parlament ülései előtti éjjelig javaslat formájában papíron volt - tehát az önigazgatási elv kimondásával -, merem állítani, hogy a 60-as évek Európájában a nemzetiségi törvények legfejlettebb és legjobb változatai közé tartozott. A törvénytervezet október 28-án került a parlament elé. Október 27-én éjszaka Oldíich Őerník dolgozószobájában a mi alkotmánytörvényünkben éppúgy, mint a föderációról szóló 143/68. sz. alkotmánytörvényben néhány alapvető változás történt. A 143-asból például kimaradt a köztársaság nevénél a szövetségi szó, aminek mélyreható következményei voltak, bár formális kérdésnek látszik. Más korrekciókra is sor került. Éppen így maradt ki a 144-es törvényből is parancsszóra, vita nélkül többek között az önigazgatás kulcsfogalma. Pillanatnyilag ez az alkotmánytörvény van életben, de már készen áll az új törvényjavaslat. Az előzetest még Jakesék készítették el 89 nyarán, amelyből mindaz a vívmány kimaradt, melyet nekünk 68-ban sikerült elérnünk, és a 144-es rögzítette. így kimaradt például a nemzeti kisebbségek államalkotó jellegét rögzítő, a kollektív jogokról és intézményink- ről, szerveinkről szóló posztulátum, nem beszélve azokról a cikkelyekről, melyek a nemzeti kisebbségek tanügyét, kultúráját és művelődését, sajtóját lettek volna hivatottak szabályozni, védeni. És kihagyták az egyik legfontosabbat, mégpedig a nemzetiségeknek a közügyekben való arányos részvételét. Az elmúlt két-három hónap folyamán új törvényjavaslat készült, mely jóváhagyásra vár. Ez az előbb említettnél valamivel jobb, de a 68-asnál sokkal rosszabb. E törvényjavaslat egyfajta kiindulási alap. Olyan hivatalnokok készítették, akik szinte mindent vissza akartak szorítani. Bízom benne, hogy a választások eredményeként létrejövő új kormány ezt a javaslatot elveti. A nemzetiségek életét szabályozó törvény megalkotásánál bizottságot állít föl olyan szakemberekből, akik remélhetőleg nem lesznek a „politikai kasztráció“ hívei. Bár erre semmiféle biztosíték nincs. A legújabb tapasztalataink sem a legkecsegtetőbbek. E törvényjavaslat hozzávetőlegesen május végén készült el az SZNT-nek abban a külön bizottságában, melyet dr. Plank professzor, az SZK Legfelsőbb Bíróságának elnöke vezet. Szeretnék figyelmeztetni rá, és valamennyiünknek tudatosítanunk kell, hogy ha egy-egy törvényt az SZNT-ben megszerkesztenek és elfogadnak, az még nem jelent ténylegesen is törvényes állapotot. Hiszen a hivatalos szerv sem mehet sokkal előbbre, mint ahol az ország gondolkodása áll. Ez az, amitől tartok, ami aggaszt. Az elmúlt húsz esztendő másik legsúlyosabb bűne, hogy - szerintem tudatosan - az internacionalizmus elvének hangos hirdetésével együtt folyt egyféle becstelen aknamunka, melynek elsősorban a nemzetiségek tanügye volt a célpontja. Hadd éljek itt egy szemléletes hasonlattal: Az elmúlt évek során olyan plasztik anyagokat, hadi robbanóanyagokat gyártottunk, (erre egyébiránt a köztársasági elnökünk is utalt egyik beszédében), amelyek a legtökéletesebb detektorokkal sem mutathatók ki, csak akkor veszik észre, amikor a repülőgép utasterében felrobban, meg gyártott az iparunk modern tankokat és más fegyvereket - ugyanakkor nem hiszem, hogy van a világnak még egy országa, ahol annyi békegalambot festettek volna és annyi helyen kiírták volna a,, Béke" - „Éljen a világbéke“ jelszavakat, mint nálunk. Enyhe túlzással ez történt az újsztálinista nemzetiségi politikában is, fönt fennen hirdették az internacionalizmus elvét, lent pedig cinikusan folyt a plasztikbombázás. Azért reményvesztett talán mégsem vagyok, de tudatában annak, hogy milyen nehéz feladatok előtt állunk... Ugyanis nem elég jól megfogalmazni egy törvényt, hanem olyan társadalmi háttér megteremtése is szükséges a tényleges megvalósuláshoz, amely biztosítja a széles néptömegek egyetértését is az ilyen demokratikus törvényekkel. Hogy lesz-e nálunk új, igazán demokratikus nemzetiségi politika? Nem tudom. Ez nagyrészt a két köztársaság új kormányától és törvényhozói testületétől s nem kevésbé az egész ország népétől függ. Ugyanakkor kissé paradox módon egy országban a kisebbségek jogainak szavatolása és biztosítása nemcsak a kisebbségek ügye, hanem a többségi nemzet, nemzetek jövője is sokban ezen múlik. A demokráciát nálunk még nagyon sokan tévesen értelmezik, márpedig igazi, hamisítatlan demokrácia nélkül egy nemzet számára sincs visszatérés a civilizált Európába ... 1990 június 21. Kövesdi János é 1990. Vili. 10.
