Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
is elmarad )b lépett hozzá, ke- kissé megrázta, és u Al-Abd... Ha egy Imenni, ne mondd el lezte értetlenül, ny liszteszsák fog itt - mutatott a távoli ezett abba az irány- Samir mutatott, de \zt azonban tudta, ctárak. J- Te is megkapod a magad részét.- Te megbolondultál! - fakadt ki.- Én nem, de te vagy bolond! Hallgass ide, beszéljünk nyíltan. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy néhány zsákot kihozunk a raktárból és elvisszük... az őr mindent előkészített... mint máskor... És se nekem, se neked nincs dolgod az eladással, azt elintézi a tisztviselő. Ne légy úgy beijedve, minden el van intézve. Mindenki megkapja a maga részét, az őr is, és te sem jársz rosszul. Mit szólsz hozzá? Abu Al-Abd érezte, hogy ez a dolog sokkal bonyolultabb, műit egy-két zsák lisztet ellopni. És maga a gondolat, hogy ezzel az emberrel dolgozzon össze, akit az egész lágerben lenéznek, utálattal töltötte el. Mégis melege lett a gondolatra, és különösnek tartotta, hogy neki is éppen ma jutott eszébe... talán új inget vehet Abd A1 Rahmannak és valami apróságot a feleségének is... és jóllakhatnak végre a hosszú nélkülözés után. Ez talán megérné a kockázatot. És ha nem sikerül? Mennyi bajt hozhat számukra. Abd Al-Rahman kiülhetne az utcasarokra a cipópucoló ládájával... Az eső mintha alábbhagyott volna. Abu Samir még mindig ott állt előtte, mint egy fekete kísértet, várakozóan. Ez az ember most egy új, eddig ismeretlen lehetőséget ajánlott fel. Egy pillanatra felvillant előtte a tisztviselő arca is, akit, úgy látszik, le lehet fizetni, öntudatlanul fakadt ki belőle a kérdés: *-Mióta dolgozol össze az őrrel és azzal a tisztviselővel?- Nem akarsz beszállni? - tért ki a válasz elől a másik. - Pedig lenne pénzed... az amerikai a barátom. Olyan ember, aki a jól szervezett munkát szereti. Csak azt kívánja tőlem, hogy tartsam be pontosan az időt. A késést nem tudja megbocsátani! Tehát siess a döntéssel! De Abu Al-Abd még mindig a tisztviselő arcát látta maga előtt, és úgy érezte, egy abroncs szorítja össze a szívét. „Tehát ez az ember eladja a tábor lakóinak az élelmét... ezért nincs osztás...“ Féktelen harag fogta el. Pillanatnyi töprengés nélkül, hirtelen felkapta az ásót. Magasra emelte a feje fölé és teljes erőből lecsapott vele Abd Samir fejére. Nem is fogta fel, mit tett, csak amikor a felesége kétségbeesett jajveszékeléssel elvonszolta Abu Samir teste mellől. Csak az borította el az agyát, hogy a lisztkiosztás nem maradhat el. Az egyetlen, amit képes volt felfogni, amikor a sátorban csuromvizesen és sárosán a fiát, Abd A1 Rahmant a karjába vette és a vékony, sápadt kis arcát látta... semmit sem kívánt jobban, mint hóm egy kis, új ingecskét adhasson neki... Es görcsösen, keservesen sími kezdett. S ötét tavaszi éjszaka volt. Újpesten, a földszinti házak között egy-egy erősebb szélroham olykor felverte a port, és csavarmenetben felvezette a szabadabb ég felé. Theokritosz, a költő megállt egy védettebb sarokban, s kezét orra elé emelve, rózsaszínű körmeiről óvatosan lefújta a porszemeket. Világos, angol szövetből készült ruhát viselt s alatta selyeminget. Fázott. Szeretett volna a Duna partjára kerülni, de minduntalan eltévedt a névtelen sötét utcákon, hol csak elvétve pislákolt egy gyengébb villanylámpa vagy egy sárgán kivilágított földszinti ablak. A fény körül, mintha melegítene, éji lepkék könnyű hullámai folydogáltak. Theokritosz megállt egy kis téren, melynek szigorú négyszögbe fogott, kivilágított aszfaltsíkja megnyugtatta széltől felborzolt kedélyét. Felvetette fejét, s monokliját szemébe csíptetve egy ideig hallgatva nézte az égen száguldó felhőket. Egy messzi kocsmából énekszó hallatszott. Fáradt volt, de errefelé nemigen lehetett taxit találni. Egy főzelékkel megrakott szekér zörgött el előtte, de arra fölkéredzkedni az erős ká- posztaszag miatt nem volt kedve. S néhány perccel később távoli zaj, fojtott mormogás csapta meg fülét. A nesz irányában haladva, nagy, gyéren befásított térre ért ki, amelynek belső köröndjén padok álltak a porban, itt-ott fű sötétlett s a fűben egy-egy guggoló, tömzsi bokor. A padokon sűrű fürtökben emberek ültek, kinyújtott lábakkal, egymás vállára, vagy a pad támlájára hajtva fejüket, olyik fordítva ült, arccal a támlának, állát tenyerébe támasztva; a fűben is mindenütt emberek feküdtek, hasmánt, háton, egymás páráiba bújva, mivel hideg volt, s kezükkel, lábukkal egymásba akasz- kodva, százlábú rovarként nyüzsögtek a porban. A mormogás egyhangúan folyó áradatából olykor habosán kiugrott egy-egy vastag hortyo- gás, átcsapott, s újra eltűnt az áradatban. A pádon s a földön nyugvó emberek valamennyien hevesen vakaróztak.- Mi ez? - kérdezte Theokritosz, s megállt a tér szélén.-Mi ez - kérdezte mi ez az öreg nyáj itt, vén juhoknak ez a topogó gyülekezete, az aggság éji hadai miért vakaróznak itt a szabad ég alatt? S micsoda rongyokba bújtatták életük utolsó foszlányait, micsoda cafatok s lyukak ezek, micsoda vásznak, melyek megszürkültek, mert szűz áztatásuk óta nem láttak napot! S miért vakaróznak ezek a vén csontvázak olyan veszettül, mintha azt a hitet akarnák kelteni Istenben, hogy még élnek! Az egyik földön fekvő csoporthoz lépett, s udvariasan megemelte világosszürke Borsalino-kalapját.- Honnét jönnek maguk? - kérdezte.- A Népházból - felelte az egyik aggastyán, aki a legszélén feküdt, s megrezegtette lilaszín szakállát.- A Vág utcai Népházból.- S miért jöttek el a Vág utcai Népházból, ha szabad kérdeznem?- folytatta Theokritosz. - Miért tanyáznak itt összezsúfolva a szabadban, ijedt nyájként megtorpanva, mint hajdan a zsidók a Vörös-tenger partján?- Ciánoznak nálunk - felelte az aggastyán, s jobb kezével bal lapockája felé nyúlkálva mohón vakaró- dzott. - Vénségünkre két újabb éjszakára hajléktalanok lettünk. Theokritosz riadtan hátralépett.- Hányán? - kérdezte.-Négyszázan - felelte az agg, s ezúttal bal kezével végzett vad, gerelyvetésszerü mozdulatokat jobb lapockája irányában.- Négyszázan! - ismételte a kérdezősködő. - Négyszázan! Négyszáz embert látott maga előtt a külvárosi porban heverni, fehér hajú és szakállú aggokat és hölgyeket, kik bárányhangon sírdo- gálva halkan nyögtek az éjszakában, és aszott ujjaikkal vakarták utolsó viszketegségüket. Négyszáz óriáspoloskát látott lelki szeme előtt: mindegyik gazdája lábánál tartózkodott, s időnként szelíden beleeresztette csápjait és fullánkjait. Szemük vadul fénylett, s hátukon a rozsdavörös páncél olykor alattomosan megremegett. A közhiedelemmel ellentétben, mely azt tartja, hogy e hű barátok némák, Theokritosz világosan hallotta sűrűn felhangzó elégedett cincogásukat. Lassan elindult a földön fekvő csoportok között. Egy vén ember előtt megállt. Nem lehetett tudni, hogy a földön heverő test álomban ringatódzik-e: szeme csukva volt bár, de hosszú karjával, melynek csak könyökéig ért piros ingujja, gyors gereblyéző mozdulatokat végzett szüntelen combjai belső és külső felületén. Fogatlan szája nyitva volt, s néha kéjesen megrándult, egy-egy halk diadalkiáltást hallatva olykor, mint a jó lövészek, amikor a fárasztó lesállásból telitalálatot érnek el. A hidegvérű lövész mellett egy kole- rikus vénasszony ült felhúzott térdekkel, s lábujjait vakarta oly erély- lyel, mintha le akarná szaggatni s csokorba kötni őket... - Tisztelt uram - mondta dühtől kivörösödő homlokkal -, a talpon esett csípés a legsúlyosabb. Nincs a vakaródzás- nak semmilyen formája, amely a talpra enyhülést hozna. Amint tetszik tudni, a csípés nyomán keletkező daganatocska s a viszketegség igen különböző, aszerint, hogy milyen testrészen keletkezik, s milyen állatocska nyomán. Mert másképpen viszket, kérem, ha bolha, s másképpen, ha szúnyog, zöld légy, tetű, poloska, muslinca vagy házilégy csípi meg az embert, s ezeknek csípései is megint aszerint különböznek, hogy melyik testrészen, sima vagy ráncos bőrfelületen, lágy részeken vagy kemény bőrön, ér közelében vagy szőr között éri az embert. S ahány fajta viszketegség, annyiféle vakaródzás alkalmazható, kérem, de hát persze ehhez érteni kell, jó uram! A hűvös és sós vérű embereknek más vakaródzás dukál, mint az édes- és forróvérűeknek, s másképpen vakaródzik a nőfajta, mint a férfiember. Hogy egyebet ne mondjak, a közönséges vagy házibolha csípését csak az ordenáré és tudatlan emberek vakarják körömmel, amit fejvesztés terhe alatt meg kellene tiltani, jó uram, mivel ezen sérülés csak a nyállal benedvesített hüvelykujj hegyének enyhe dörzsölése révén gyógyítható. Van száraz vakaro- dzás, és van nedves; bár ez utóbbi a legtöbb esetben sikerrel alkalmazható azoknál, akik tudatlanok, s jobb híján ezzel is beérik. De vegyük csak a poloska csípéseit, tisztelt uram! Ha a hasi részekre vetette magát, az ember hanyatt fekszik, s hasát felfújva s a bőrt imigyen kifeszítve, ujjait gyöngéden végigvezeti a dagana- tocskákon, vigyázva arra, hogy körmeinek épp csak a hegye érje a bőrt, olyan könnyedén, mintha hajszálfi- nom párhuzamos vonalakat akarna húzni: oly megkönnyebbülést érez majd néhány perc múlva, jó uram, mint amikor szódabikarbónát vesz be az ember, s utána kimoshatja a száját. Elfelejtettem megmondani, hogy hason csak felülről lefelé szabad vakaródzani s világért se megfordítva vagy pláne két irányban. Ez persze, tetszik tudni, a legkönnyebb esetek egyike. Sokkal súlyosabb már, ha például hason alul esik a csípés, erre az esetre nem is térek ki. Ugyanide tartoznak a hónaljban szerzett sérülések, a könyox = a térd belső hajtásain, általában a ráncok közötti völgyekben... míg a lapockái csípések tulajdonképp könnyű természetűek, s inkább lélekben bosszantják az embert, elérhetetlenek lévén, mint a mennyország. Igen rosszak, tisztelt uram, a kézfejen keletkező daganatocskák is, az ujjak ízületein, belül vagy kívül s éppily rosszak, bár egész más ízűek, hogy úgy mondjam, a tenyér belső, kérges felén való viszketegségek, különösen, ha egész ifjú poloskáktól származnak, amelyek, mint tetszik tudni, vadak, mint a bakkecskék. Ez esetben legalkalmasabb finom szemcséjű, nedves homokot szómi a megtámadott helyre, s azzal enyhén, majd egyre hevesebben dörzsölni mindkét irányban. Itt megemlíthetem, jó uram, hogy némely csípésfajtának, nevezetesen a szőrmentieknek, legjobb ellenszere, ha az ember körömmel belevág és felvérezi. Vannak poloskák, jó uram, amelyek mérgesek, mint az éretlen citromok, s csak kicsiket szörpintenek, mert ennyitől is megvadul az ember; mások, mint disznók, annyit esznek, hogy egy-egy falatozás után böfögni hallja őket az ember. Vannak szelí- debbek is, s ezekkel jól meg lehetne férni, ha az ember kitanítaná őket arra, hogy mely részen egyék meg, s így megszabadulna sok fölösleges bosszúságtól. Mert úgy felidegeskedik néha az ember, jó uram, hogy megfeledkezik minden tudományáról, s mint Jób a szemétdomb tetején ülve, üvegcserepekkel hadakozik teste ellen. így például a talpon esett sérülések idejében, amikor nem segít sem az egyszerű köröm vakarás, sem a nyálas, sem a száraz homok, sem a két köröm között való csipkedés, sem a tenyérrel való paskolás, sem a nyelvvel való vakaródzás, ami különösen hathatós más esetekben, sem a fogakkal való harapdálás, sem a nyalás, sem a szívás, nem segít a kefével való vakaródzás sem, amit a férfiak azzal helyettesítenek, hogy szakállas állukkal dörzsölik a daga- natocskákat, nem segít sem a kő, sem a kés, sem a bádogfazék éle, nem segít más, csak az imádság! Theokritosz elgondokozva nézegette az öreg hölgy sárga varkocsát, amely nyaka fölött lógva, hevesen lobogott beszéd közben, mint egy zászló. Aztán szótlanul megemelte kalapját, és továbbment. Ahogy elsétált a bokrok sora között, amelyek tövében mindenfelé vakaródzó emberek feküdtek, egyre erősebb lett a szél, s pállott rongyszagot sodort orrlikai felé. Az ég sötét volt, de egy messzi ívlámpa beszivárgó fénye lehetővé tette, hogy kikerülje vagy átugorja a földön heverő testeket. A nagy teret betöltő izgatott suttogás mindjobban elhalkult, egy-egy pisszegés vattafoszlánya szálldogált már csak a kövezet fölött. Az egyik kialudt gázlámpának támaszkodva egy kopasz emberkét vett észre: a földön ült, s bosszús arckifejezéssel hangosan csámcsogott.- Kiszorítottak a helyemről - dünnyögte, s apró kezével oly hevesen kapott kopasz fejéhez, mintha egy legyet akarna rajt agyonütni. - Ez a koldus csürhe! - folytatta - engem, aki három éve alszom már itt, a legszélső pádon jobbra! Beszennyezték a fekhelyemet, hova költözzek most! Hát tessék szólni egy szót! Theokritosz meggyújtotta öngyújtóját, s lehajolva a kis emberke arcába világított. Aztán kiegyenesedett, s lassan továbbment. A tér sarkára érve megállt. Messziről autótülkölés hallatszott, felnézett az égre. A távolban, a felhők alsó síkján, mintha vörös köd terjengene, talán már a Berlini tér villanyreklámjainak visszfénye. Lassú csobogás hallatszott messziről, a Duna vize a szelíd partok között folydo- gálva, könyörületes verseket mormolt. Theokritosz kivette zsebéből ezüstsípját, s belefújt. A hang hallatára a négyszáz aggastyán testén a poloskák nyugtalanul fészkelödni kezdtek, majd lassan, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzaná őket, széles rajokban elindulta Theokritosz felé. Amikor az elöl haladók cipője közelébe értek, a költő megfordult, s hosszú léptekkel elindult. Ujjait ütemesen billegetve az ezüstsípon, tovább fújta az édes dallamot, olykor hátra-hátra nézve, a libasorban menetelő állatok nem marad- tak-e el? De azok fáradhatatlanul, egyre gyorsabban ügettek, s a türelmetlenebbek nemsokára beérték, s ráugrottak cipőjére. A gyéren világított járdán nem lehetetett megállapítani, meddig húzódik a menet, s Theokritosz egyre erősebben fújta sípját, buzdítani a hátul kullogókat. A Duna felől már hajnalodott, s a Váci útról hallani lehetett a tejeskocsik zörgését. Theokritosz kénytelen volt megállni, hogy a leghátsók is idejében beérjék, mielőtt az utcákon megindul a nappali forgalom. Egyre erősebben fújt a szél. Az egyik földszintes házban hirtelen felszaladt a redőny egy kivilágított ablak elől, mintha a ház kinézne az éjszakába. Később megeredt az eső. 1933 Anfalty István fordítása MÉRY GÁBOR FELVÉTELE
