Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
A Több mint ötven évig tartó rádiós és újságírói működésem során megismert neves emberek a szereplói annak a majd félezer oldalas, Pillantás a múltba című kéziratomnak, mely már három esztendeje csücsül a Madách kiadó egyik elfelejtett iratrekeszében. Ez persze nem akar sem epés, de türelmetlen megjegyzés sem lenni, csak egyszerű ténymegállapítás. A múltba pillantás fontos és hasznos. Tudatosítom ezt; nézetem szerint a múlt felelevenítése két szempontból is fontos: egyrészt a holnapok kialakításához nyújt tapasztalati segítséget; másrészt - és ez számomra még döntőbb - a visszatekintés megfiatalítja a már-már becsontosodó gondolkodásunkat. Ezenkívül a tegnapok megismerése az egyes generációk jövőképeit hozzák egymáshoz közelebb. Fiatal szerkesztő barátom talán éppen ezért szólított fel: „írj rövid bevezető-magyarázó szöveget írásod elé, mert én, vagy a nálam fiatalabbak közül ugyan hányán ismerhetik testközelből a 50,60,70 évvel ezelőtti kor jellegzetes egyéniségeit, szokásaikat, akkori életvitelüket?“ Nos, A hercegprímás keresztfia egyik fejezete a Négylevelű lóhere című három részre tagolódó egyik írásomnak. Jankó Alexy, Jankó Blaho, Jankó Smrek - azaz a festő, az operaénekes, a költó - a szlovák kulturális élet e három kimagasló és szinte egyidős művészeiről szól baráti vallomásom, mely egyben mély tisztelgés elhunyt barátaim előtt, akik életük végéig sugárzó szeretettel becsülték és tisztelték meg barátságukkal a Négylevelű lóhere negyedik, szürke levélkéjét, az én személyemet. Életem során sok-sok kimagasló, értékes emberrel kerültem kapcsolatba - a nevek most nem fontosak -, volt köztük világhírre szert tett magyar kiválóság, aztán francia, német, angol, orosz és amerikai, és természetesen cseh, szlovák tudós, művész, jóakaratú politikus. Barátként viselkedtek, nyíltan, őszintén beszéltek velem, mindenkor tisztelték identitástudatomat. Jó és hasznos lenne, ha ezt a fontosnak tartott kapcsolatkeresést hazai magyar fiatalságunk a jövőben következetesebben szorgalmazná. Mert végül is „az egy hazában élőknek“ - nemzetiségre való tekintet nélkül - egymás iránt meg kell nyílniuk, hogy végre szebb legyen a Föld. Elemi követelménye ez EMBERSÉG- VÁGYUNKAK.- Úgy látom, nagy vallatásra készülsz!-Az asztalon se gyertya, se feszület! Aztán meg nem is inkvizíto- rok pókhálós helyiségében csücsülünk, hanem egy rendes kocsmában, valódi szakolcai vöröset szopogatunk, ha már annyira zsugori vagy, hogy a saját termésedet még a barátaidtól is sajnálod.-Te hívtál vendégségbe, vagy én?-Jó, jó, csak viccelek. Arra kérlek, mutatkozz be olvasóinknak.- Jankó Blaho vagyok!-Javítok: dr. Ján Blaho, kiváló művész, a pozsonyi operaház soksok sikert megérő,,mesterdalnoka". Születtél hol és mikor?-Szakolcán. 1901. szeptember 11-én.- Mikor kezdtél énekelni?- Gyerekkoromban. Apám, anyám és nagyszülőim is híresek voltak arról, hogy szerettek énekelni. Apám orvos volt, egy időben a magyar országgyűlés ellenzéki - nemzetiségi - küldötte, szlovák hazafi. Sok csodált tulajdonsága mellett bortermelő is volt, a híres szakolcai vörösbort iszogatta, a sajátját nagyra becsülte. S ha már a zsugoriságomat emlegetted, ezt is tőle örököltem, nem pródálom el a boromat.- Szép örökség...- Állj! Apámtól és a városka lakóitól mást is örököltem: csak összeszorított fogakkal tudtam elviselni akkori megalázottságunkat, másod- harmadrendűségünket, hogy a hatalmon levők - kevés kivétellel - lenézték az őslakosságot. Felháborítottak, egész fiatal koromban már, az úrhatnám magyar közigazgatásiak, fullajtárjaik „kivagyisága“!- Szóval, szlovák nacionalista voltál?- Nem! Csak helyemet követeltem, illetve követeltük! Kemény, szókimondó legénykének nevelt apám, de sosem voltam rossz értelemben vett nacionalista.- Kicsit markánsabban nem tudnál fogalmazni?- Ha kívánod, de ennek megértéséhez egy fontos kitérőt kell tennem. Az ötvenes évek végén megvettem az 1959-ben Budapesten kiadott Juhász Gyula összes verseit. A könyv utószavában megdöbbenéssel olvastam, hogy ebből a gyűjteményes kiadásból kihagyták, idézem: „a költő irredenta célzatú verseit, melyek sérthették a szomszéd népek nemzeti érzéseit“. Hát én ezt a szerkesztői megállapítást nehezen tudtam megemészteni, s még ma sem tudom. Azt kérdezted, nacionalista vagyok-e. Engem a szülői elbocsátás mellett éppen Juhász Gyula tanított meg szeretni, tisztelni, megvalla- ni szlovákságomat, éspedig még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ott, ahol nemzetiségek élnek, abban az időben, és sajnos, még ma is, egyes analfabéta kiskirályok arra törekedtek, hogy megmásítsák, legalábbis papíron, az igazságot. Ebben hasznosan segítették őket a „hitehagyot- tak", azok, akik nemzeti hovatartozásukat felcserélték egy másikkal. Akkortájt az a nóta járta: „Szebb a magyar, mint a tót, válasszad a szebbik szót". Az anyanyelv feltüntetéséért folyó vitában agitált így mifelénk a tanfelügyelöség, s bizony sok gyerek hajlott volna arra, akár egy beígért jobb kalkulusért, hogy megtagadja igazi voltát, csakhogy Juhász Gyula tanár úr nem támogatta a felsöbbség céljait. Ö elővett bennünket és megvilágította előttünk, mit kell értenünk az anyanyelv igazi fogalma alatt. „Anyanyelvetek az, melyre édesanyátok tanított, amely nyelven esti imátokat mondjátok.“ A költő magatartásának eredménye pedig az lett, hogy osztályunk ötvenhárom növendéke közül majd’ ötvenen vallottuk meg szlovákságunkat. Sok mindenre megtanított bennünket Juhász Gyula, és én mindig is többre fogom becsülni azt az embertársamat, aki nem tagadja meg önnönmagát, sem a bölcsöt, ahonnan elindult. Persze, nem minden tanáromra emlékszem visz- sza ily nagy szeretettel és elismeréssel, voltak amolyanok is, mint például a Margittay, azelőtt Mráz Aladár tanár úr, aki ha bejött az osztályba, mint valami dühödt bika, úgy prüszkölt. Akár eredeti neve is- Mráz - bizonyítja: minden csepp vérünk megfagyott ereinkben, ha rá- kezdte: „szóval csak néhány becsületes gyerek akad ebben az osztályban - mi?“ Ja som piény, te som Slovák - így kezdődik egy sokat szavalt költeményünk. Igen, én büszke vagyok arra, hogy szlovák vagyok, és büszke vagyok rád, hogy magyarnak vallód magad, hogy Byron angolnak mondta magát, Chopin lengyelnek. Mindig bántott, felháborodtam, amikor embereket aszerint ítéltek meg, hogy más nyelven mondták mindennapi imájukat, mint mondjuk én.- Megértettelek, de...- Várj még, valami fontos jutott eszembe. Jozef Országh, a nagy Hviezdoslav Országh család tagja.- Az első köztársaságban ő volt Szlovenszkó országos elnöke. Csak azért említem ezt, hogy a fiatalabb generáció tudja, kire hivatkozol.- Nos, egy ízben megkérte szülőfalujának a jegyzőjét, hogy küldje el neki születési anyakönyvi kivonatát. A jó bürokrata, hogy nagy főnökének kedvébe járjon, megreformálta az elnök nevét, megszlovákosította, imigyen: Orság, azaz elhagyta nevéből a „z" és „h“ betűket. Nos, Jozef Országh azon nyomban felfüggesztette a forrófejű bürokrata tevékenységét. Ez a rosszakaratú nacionalizmus, de én a jó értelemben vett nacionalizmusomat vállalom.-Az effajta névváltoztatásokkal kapcsolatosan jegyzem meg, távolról sem azonosítom magamat a módszerrel, de valahogy nem tudok hangos pereatot sem mondani, és lenne egy idevágó példám. Mesém főszereplője közös barátunk, a ,.kiváló művész“ elmet viselő festő, Alexy, Bazovsky, Palugyay társa, aki egy baráti ölelkezésünk során egyik alkotásával kívánt megajándékozni. Mielőtt dedikálta volna a festményt, rám nézett és feladta a furcsa kérdést magának is, nekem is: ,,Most mekcsennyei vagy céessel Írjam oda a nevemet?“ Aztán gyorsan, nagyon is olvashatóan odajegyezte: Csemiczky László. Úgy éreztem, és ma is úgy vélem, irántam való barátságból tette ezt a gesztust, ugyanakkor egy jottányival sem lett kisebb szlovák, nem lett hitehagyott. No, de hagyjuk a név- használatokat, nem voltam én sem boldog, amikor egy magasrangú hazai funkcionárius hivatali szobájának ajtaján Kálmán nevű gyerekkori ismerősöm nevét Nacf-ként láttam viszont... Kedves Jankó Blaho, volt gimnáziumi osztályfőnököd versei közül melyik él még ma is benned, hisz, aki annyi tisztelettel és szeretettel beszél Juhász Gyuláról, mint te, annak bizonyára vannak még ma is kedvenc költeményei.- Hát persze hogy van! Nem is egy, de ha már Juhász Gyula kapcsán a nacionalizmusról esett szó, akkor a sok közül most a Szakolcai emléket mondanám el: Pösze cseléd, kis tót leányzó- Mint ódon morva oltárképeken - Loholva ment ki a végállomáshoz, Hogy estére otthon legyen. De a vonat-ó, sorsunk gyorsasága - Már vígan füttyent és eloldalog, Emlékeim Jankó Blahóra • Baráti eszmecsere a szlovák-magyar együttélésről Ancsa tótul kérdezte: Moravába Lekéstem már a vonatot? Belenéztem nedves kökényszemébe, Mely tágranyílt, és kérőn rám meredt, És láttam benne nagy, bús messzeséget, Magát a mély, kék végtelent! Látod, balga emberek esetleg a „tót“ szó hallatán most felhorkannak. Én, mikor először, majd tucat- szodszor olvastam el ezt a verset, ugyanazt éreztem, amit most elmondtam neked: őszinte, mély sze- retetet érzek kisugározni a gyönyörű vallomásból, sőt, nemcsak Ancsához szóló üzenetet érzek ki e költeményből, de a „tótok“ felé is üzent: ..... És láttam benne nagy, bús mess zeséget, magát a mély, kék véqtelent!- összegezzük hát, Juhász Gyula mit jelentett nekedrés mennyire él benned ma?- Nagy szerencsém volt, persze szakolcai diáktársaimnak is, hogy nagyszerű, haladó szellemű magyar költő lett osztályfőnökünk a sötét Apponyi-féle időkben. Büntetésből helyezték Szakolcára, ám a diákok és az egész városka hasznára volt. Ó tudta, megérezte, a nemzetiség, ma mifelénk úgy mondanák, a kisebbség nagyon érzékeny valami, úgy is kell vele bánni, óvatosan, szelíden, maradandó barátsággal. E tekintetben Juhász Gyula csodálatos ember volt, az egész osztály rajongott érte. Apám sokszor hangoztatta: „A te Juhász tanár urad, az egy egész ember, s ami még tiszteletreméltóbb, minden sovén érzelemtől mentes. Nemrégen jött ide s a mi népünk máris a szívébe zárta ...“ Egyik nap belépett az osztályba, bejegyezte, amit kellett, az osztálykönyvbe, felállt, meghajolt s elkezdett szavalni. Nagy tapsot kapott. A versmondás után komoly hangon szólt hozzánk: „Ha majd nagyobbak lesztek, gondoljatok erre a napra és az elmondott versemre. A vers címe Harmóniák - ezt még jegyezzétek fel.“ Kenyerem javát már megettem, az évek hosszú során sokszor vissza-visszajárt bennem a tanár úr kérése. Megtanultam és megértettem: „Szenvedni tudj, és túrni merj, / És várni, sírni érni, / A szirtek párnáján pihenj, /S ne félj a végtelen jövővel szembenézni! // És minden veszne, tömé bár, / Soha semmit el nem érne, / A lelked él még s vár rád / Titokkal teljes és vigasszal teljes éje. //“- Egy régebbi beszélgetésünk során keresztapádat emlegetted, aki, hogy szabatosan fejezzem ki magamat, nemcsak a Monarchiában, de később is, az 1920-as magyar alkotmány szerint a legmagasabb közéleti funkciót töltötte be. Bocsáss meg, kérdésem semmi esetre sem akar provokatív lenni, de ha már említetted, és nem is kedvező összefüggésben Margittay (Mráz) nevű tanárodat, én visszahívnám egyik múltbéli témánkat, megkérdezve, hogy is lett a szlovák Ján Cernochból Csernoch János, magyar bíboros-hercegprímás?- Először talán arról, hogyan lett Jankó Blaho a magyar hercegprímás keresztfia. Nos, az úgy volt, hogy dédapámat, Juro Blahot, megkövette a szakolcai községi pásztor, lenne újszülött fiának keresztapja, aki aztán a keresztségben a János nevet kapta. így komaságba kerültek Blahoék a Cernochokkal. Később azután, de ez már János szédületes pályafutása során történt, hogy a komaság teljes legyen, Csernoch az én keresztapám lett. Ám, hogy kérdésed „ördögi“ vonatkozású részére is megfeleljek, nálunk otthon úgy mondták, keresztapám a magas katolikus klérus noszogatására, felszentelt papként, az egyházi ügyek mellett, a politikával kezdett foglalkozni. Lovat adtak alá, ő a nyeregben jól érezte magát, sőt köny- nyen vette az akadályokat is. Itt jött rá - legalábbis, ahogy apám emlegette - a politikában úgy lehet sikeres, ha a püspöki kar helyett kapcsolatot teremt a kormányban nagy befolyást gyakorló, erdélyi származású kálvinista arisztokráciával. Kéz kezet mos alapon ezek majd megtolják az ó szekerét. Ez volt karrierjének rugója, így lett - családunk véleménye szerint - a magyar szent korona legfőbb papja. Persze adok-veszek is volt, ha neki adtak egy magassá- gos hivatalt, hát ő a magyarság soraiba való jelentkezését tette le az asztalra.- Most én szándékosan nem Szakolcát mondok, hanem Skalicát, mert végeredményben számára ez a város csak Skalica lehetett. Hogyan fogadta a városka népe és maga a család fiának ezt a politikai megalkuvását?- ötezer aranyat küldött szülővárosa kultúrházának megépítésére. Sőt, pár esztendő múlva, ezt további ezer arannyal toldotta meg - igaz - morogva. Az ezer arany ügyében anyám járt nála. Keresztapám meglehetősen „pikierten“ búcsúzott anyámtól. „Üdvözlöm az otthoniakat, de magától, komaasszony, megkérdeném, ugyan meddig ajná- rozza még a maguk pánszláv kultúr- házát a magyar hercegprímás?" Hát ez a válaszom feltett kérdésedre, s még egy nem kevésbé érdektelen megjegyzésem lenne: haláláig nem volt képes rendesen megtanulni magyarul. Hogy volt falvaitokban, ahol többség, az egyszerű ember aligha tudta az államhatalom nyelvét.- Ha egymás közt beszéltünk, vagy az általad említett írásainkban, sőt az általunk kiadott - mondjuk- kulturális plakátjainkon Skalicát, nem pedig Szakolcát írtunk és mondtunk. Sőt, emlékszem apám szlovák társaságban tudatosan Sto- liény Belehradot vagy Petikostolt emlegetett. Igaz, voltak, kik hamarjában nem kapcsoltak, így nem tudták, hogy Székesfehérvárról vagy Pécsről esett szó. Vagy sosem mondtuk vagy írtuk, hogy Pozsonyba megyünk, hanem: ideme do Preápurku. Árvában, Liptóban, Túróéban, ha az egyszerű ember nagy ritkán vonatra ült, úgy 2ilinába, Martinba, Mikulásba kórt és kapott jegyet, hisz a kisebb falusi állomásokon a kisebb tisztségúek jobbára a mi embereinkből verbuválódtak. A magasabb hivatalnokok közt jócskán voltak „Mráz“-féle Margittayak, de végső soron nem tagadhatták le, hogy tudnak „tótul“, hisz ha hazalátogattak, szüleikkel csak megtagadott anyanyelvükön társaloghattak. De hagyjuk ezeket a dolgokat, nem voltak azok az idők olyanok, melyekre a magamfajta szívesen gondol vissza. Nagy volt a magyarosítás- ez tagadhatatlan!- Ma ezt sokfelé, fordított viszonylatban, „ természetes asszimilációs folyamatnak" becézik. Mindenesetre enyhébb a megfogalmazás, ám az sem valamiféle dicséretes folyamat. Nem jelent sok jót a mai kisebbségnek sem! Utolsó, befejező kérdésem. Emlékszel-e, hogy ismerkedtünk meg?- Hogyne! A helyszín Komárom, Jókai szülővárosa. Igen, igen, pontosan emlékszem még az évre is. Kerek harmincéves voltam, tehát 1931-ben Hana Bartoáovával, első feleségemmel kaptunk meghívást egy dalestre. Mindkettőnk számára nagy megtiszteltetés volt, hisz a komáromi Jókai Egyesület akkoriban igen nívós esteket rendezett. Előttünk járt itt a neves orgonamúvész, Schmidhauser, Farkas Márta hege- dúmüvésznő Budapestről, és hogy ki ne hagyjam, Jean Marie Darre, az európai hírű francia zongoraművésznő. Az ő szereplését követte a mi dalestünk. Te a mi koncertünkön szerepeltél, szavaltál, mi Haná- val operaáriákat énekeltünk, én meg még vagy féltucatnyi Reinitz-Ady dalt.- Hetedikes gimnáziumi diák voltam és az volt életem első nyilvános szereplése. Emlékszem, anyám ott ült a második széksor közepén és szemmel láthatóan rettenetesen izgult. Músorszámaitok közt mondtam kedvenc Ady-verseimet. Ó, istenem, gyermekfejjel mondtam a halálosan nagy, komoly, lelket rázó verseket. Magyar tanárom, dr. Borka Géza, bár a bencés urak nehezményezték, Adyt tűzte az irodalom ormára. Akkortájt ez még nagy dolog volt, a visszahúzó erők nem lelkesedtek az új magyar titánért, sőt igyekeztek elnyomni az ilyen irányú törekvéseket.- Mindennek ellenére a közönség alaposan megtapsolta a bemutatott verseket és a fiatal előadót is. Hogy úgy mondjam, bizonyos előnyöd volt velünk szemben, a hazai közönség neked drukkolt, számukra te voltál a befutó, hisz a fiatalokra nem vonatkoztatható az ősmondás, hogy „nemo propheta in patria sua“. Persze nem panaszkodhattunk mi sem, pláne az Ady-dalokkal arattam kirobbanó sikert. Szóval Nagy Jenővel első találkozásom Komáromban volt, s azóta zavartalan a barátság köztünk.- Megtisztelnek szavaid és köszönöm a beszélgetést... Nagy Jenő
