Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
Négyszemközt Tiszai Nagy Menyhért református lelkésszel A hetvenes évek közepén figyeltem fel rá. Királyhelmecen, az irodalmi színpad próbáján láttam őt először. Okos érvelései, drámaszerkesztési érzékenysége, zenei műveltsége, tanácsai keltették fel az érdeklődésemet. Mikor megsúgták, hogy pap, nem akartam elhinni. Azok ilyen helyeken nemigen mutatkoztak - legalábbis akkoriban. Később aztán a Bodrogközi Népi Együttes egyik-másik fellépésén is láttam; hallgattam szép hangú éneklését Borsiban, a Raköczi-unnepségeken, a koszorúzásokon, de végűi is mégsem ezek, hanem a képzőművészet szeretete hozott össze minket. 1988 októberében, amikor festményeiből Nagykaposon rendeztek egy nagyobb kiállítást, megtiszteltetésnek vettem, hogy felkért a megnyitó beszéd megtartására. Akkor csak azokról az élményekről beszéltem, amelyeket alkotásai váltottak ki belőlem, jóllehet már akkor is biztos voltam benne, hogy Tiszai Nagy Menyhért igen sokat tépelódö-vívódó ember, mélyen érző egyéniség, olyan valaki, aki a maga módján a lehető legtöbbet próbálja tenni a bodrogközi kultúra gazdagításáért, a környezetében élő emberekben lévő tehetség kibontakoztatásáért. Minderről nyilvánosan beszélni és írni akkor persze még nem lehetett. Meglehetősen merész dolog volt már az a tény is, hogy a kommunista párt napilapjának munkatársa nyitotta meg a református lelkész kiállítását. BUEHQMQ Találkozásainkra, beszélgetéseinkre eddig többnyire spontán módon került sor. Mint riporter most jöttem hozzá először. Egész eddigi életéről, küzdelmeiről, tapasztalatairól akarok átfogó képet nyerni. Kisgéresen, a parókia műteremnek berendezett részében ülünk. Körülöttünk tele képek, könyvek, lemezek. Vendéglátóm minekután háromszor is mélyet szív a parázsló cigarettából, rám néz és tekintetembe fogódzva megszólal:- Mivel is kezdhetném? Csakis azzal a bizonyára gyönyörű hajnallal, amire én magam nem emlékszem, amelyiken megszülettem 1944. május 3-án, Zemplénagárdon. Édesanyám odavalósi volt, s mivel apám a fronton harcolt, a háborús évek bizonyos részét a szüleimnél töltötte. így esett, hogy én Magyarországon születtem. Nagy, poros, esőben sáros falu volt Agárd, mint általában a parasztfalvak. Anyai nagyapám kitűnő gazda volt (aranykalászos!) és, ha nem is tanult ember, de olvasott. Apró gyerekként sokszor ágaskodtam féltve őrzött könyvszekrénye előtt, melynek kulcsát, mint valami trezorét, mindig magánál hordta. Halványan ma is emlékszem nagyanyám morgolódására, ha az esti lámpagyújtáskor,, persze hogy megint üres (!) volt a lámpa, ugyanis nagyapám addig olvasott, amig a petró tartott. Gyűjtött mindenféle „hasznavehetetlen ócskaságot“, amelyek megtöltöttek egy egész helyiséget. Ezek között időzött néha, forgatta, osztályozta őket. 1953 nyarán halt meg, megfázott a börtönben, ahova megint csak „furcsa nézetei" miatt került. Temetésén nem lehettünk ott, mert akkor már Csehszlovákiában laktunk, apám ugyanis 1948-ban hazakerült a fogságból és Kistárkányban, az ó szülőfalujában éltünk. Anyám és a húgom állhatták meg háromnapos sírjánál, sok könyörgés, kilincselés után kaptak kétnapos határátlépőt. Kellett erről ennyit mondanom, mert a későbbiekben meghatározói voltak az értelemhez, a szülőföldhöz, emberi viszonyokhoz, emberi igazságokhoz való viszonyulásomnak, hiszen a határok lezárásáig biciklin, lovas szekéren, gyalog mehettünk Agárdra - mint egyik kertből a másikba.- Gyermeki világra eszmélésed akkor mégis Tárkányhoz kötődik?- Tárkányban apai nagyanyám foglalkozott vetem a legtöbbet - legalábbis azokban az években, amelyekben meghatározódik az ember fejlődési iránya. Misztikus, mélyen vallásos természete, a természetet Istenben feloldó, de az Istent egy bogárban is feloldani tudó lelkülete, orvosságokat készítő és gyógyítani tudó adottsága, két - fogságban levő fiáért való - sokszor egész környezetét bántó aggódása - ugyancsak meghagyták a maguk nem minden esetben pozitív hatását. Az ágya felett egy Petöfi-portré lógott. Nem tudom, miért állt olyan tiszteletben a forradalmár költő, hiszen többször említette később, hogy szülei nemigen szerették Kossuthot, mert elvette azokat a jogokat, amelyeket őseinek még Károly Róbert adott. A birtok nélküli levelet még ő is őrizgette. Már iskolába jártam. amikor megnézhettem. Emlékszem, hogy előtte kezet kellett mosnom. Volt benne valami nemesi büszkeség, hiszen nemzetes asszonynak hívatta magát. Tőlem is megkövetelt valami homályos „másfajta" viselkedést. Valószínűleg ö sem volt tisztában ezzel a ,,más“-sal, de valamit belém lopott vele, ami éppenséggel nem szolgált az előnyömre. Bizonyos helyzetekben töprengővé, határozatlanná tett. Mindezek ellenére igen szerettem. Negyedikes voltam, amikor meghalt. Egy éjjel elmentem, hogy kikaparjam a földből...- A szüleid?- Akkortájt költöztem hozzájuk, Alighanem ezért is volt számomra kissé idegen a ház, a felvég, meg azért, mert négyéves múltam, amikor apám az orosz fogságból hazatért, és nem tudott megnyerni magának. Kemény természetű ember volt, és úgy látszik, sok volt az a négy-öt esztendönyi szakadék, ami a nemzéstól az első találkozásig bennünket elválasztott. Pedig hányszor raktam sorba a székeket - vonat lett belőlük, és hányszor „utaztam" Oroszországba - apámhoz, hogy hazahozzam! Bizony sokat számítanak az első benyomások, az első élmények - és kimondhatatlanul sokat a gyermeki lélek világának. Szinte szent félelemmel és magamat gyermekké, nemegyszer bohóccá téve közelítettem saját gyermekeimhez - éppen az előbbiekre gondolva. Nem tudom, hol, s miben - mert biznyára és is követtem el hibákat -, de gyermekeimet sikerült barátaimmá tennem. Amikor apám 1976-ban, születésnapja előtt egy nappal meghalt, az elveszett lehetőségek fájdalma tört fel belőlem. Előtte kezdtük megismerni, amennyire lehetett - megérteni egymást. Otthagyott félbe sok munkát, drótjait, lapátját, szerszámait. Infarktus vitte el, húsz perc alatt. Halála idejét ma is egyik legszomo- rúságosabb napomnak tartom.-A gyermeki környezet sokáig a világot jelenti az embernek. Te hogy voltál ezzel?- Bennem is egy kicsit annak maradt meg a Csaphoz, Záhonyhoz közeli Tárkánynak a ligetes, gödrös, kertes, zegzugos világa. A tavaszi, nyári vasárnap délelőtti sétákkal, az áradások után egész éven át megmaradó kisebb-nagyobb tavacskákkal, pocsolyákkal és rengeteg vadrózsabokraival fűz- és nyárfaival. A kedvemre barangolhattam, amikor és ahova csak akartam. Éltem is a szabadságommal, csapatot szerveztem a velem egy- ívású haverokból, és megpróbáltam álmaim valamelyikét valóra váltani.- Milyen álmok voltak ezek?- Szépek és természetesen naivak; vagy elmenni Palesztinába, vagy megkeresni az ösmagyarokat. Csatangoltunk, cigarettáztunk. A szovjet határig (6 km) el is jutottunk. Hogy miért pont az ösmagyarokat keresni? Ez egy kis magyarázatra szorul: úgy tudom, a kistárkányi református templom az egyetlen az egész magyar nyelvterületen, ahol a bekivonuló keresztény hívekre a pogány magyar vezér, Árpád tekint le. Nem tudom, hogy az Árpád-fej ültette-e a tárkányiakba valamikor a honfoglaláskori legendák hézagos tárkányi- ismeretét, vagy ez a speciális ismeret rakatta a templomra Árpádot, de tény, hogy ez Tárkányban létezett. Valahol aztán olvastam valamit a honfoglalásról, meg az Ázsiában maradt ósmagyarokról - el kellett hát indulni. Az irány jó volt, de hát Ázsia azért nem a kertek alatt volt...- Az, hogy pap leszel, már gyerekkorodban is megfordult a fejedben?- Különösebben soha nem gondoltam arra, hogy pap legyek, gyerekkoromban mégis mindig papot játszottam. Nagyanyám fekete ' sálkendójét magamra terítve szószéket kreáltam, kidíszítettem - egészen templomi hangulatot varázsoltam. Prédikáltam is. A nagyanyám ezt látva, igen boldog volt.- Emlékszel arra is, hogy a korabeli események hogyan hatottak rád?- Hogyne! Sztálin halálakor én is valamiféle gyászszentélyt kreáltam, és hosszan elmerengtem, milyen gyönyörűséges lehet a nagy embereknek meghalni, milyen jó lehet nekik, amikor őket ilyen nagy pompával temetik. A család tagjai egészen megrémültek, amikor aztán én is - mint egy Sztálin - megrendeztem a magam pompás temetését. Buján termő fantáziámban helyet kaptak az angyalok, a bibliai események (mert a Bibliát olvasgattam), Jézus egész földi életrajza szerepelt a repertoáromon, különösen a virágvasárnapi-húsvéti ünnepkör. Nagypénteken megrendültem és őszinte haraggal ítéltem el a zsidókat. Érdekes azonban - s ez néha még ma is előjön - valami szent nosztalgiát éreztem Palesztina iránt. Ez a szó, hogy Palesztin valami örökös virágvasárnapot, valami örökös tavaszt, régi falusi vasárnap délelőttöt jelentett.- Gimnáziumba Királyhelmecen kezdtél járni?- Igen, de inkább bárhova mentem volna, csak oda ne. Útáltam azt az iskolát, nagyké- pú, majomkodó tanárait, katonás, rideg rendjét, környezetét. A matematikához tökkelütött voltam. Ott pedig, aki nem volt jó matekos, az hülyének számított. Nem segített, hogy az egész görög-római történelmet tudtam, a magyar irodalom szinte a hobbym volt, nem számított, hogy az ósmagyar dolgokról többet tudtam, mint némely tanárom, hogy verseket írtam. A harmadikban aztán betelt a pohár. Fizikából felmérőt írtunk, és megírtam hibátlanul. Mégsem egyest, négyest kaptam rá! Kiborultam. Az ellenőrző könyvet odavágtam a tanárhoz, a hónom alá kaptam a táskát, és elhagytam az osztályt, el az iskolát. Az első vonattal Pozsonyba utaztam, hogy miként Petőfi, én is költő leszek, vagy színész.- Milyen volt az út Pozsonyig?- Hosszú! Útközben Szalatnai Petőfi Pozsonyban című könyvét olvastam. Ma már nem tudom, véletlen volt-e, hogy pont ezt, de aligha. Nem részletezem közel egyhetes világjárásomat, csak annyit, hogy huszonnégy koronával a zsebemben megjártam Galántát, Komáromot. Az utóbbiban elszegődtem két napra egy hajóvendéglőre a kikötőben, amolyan konyhamalacnak. De nem lettem se színész, se költő. Petőfi még úgyse.- És hogyan lettél lelkész?- Végül is a nagykaposi gimnáziumban érettségiztem, majd Pozsonyba, a képzőművészeti főiskolára mentem felvételizni. Értetlenül hallgattam a felvételiző társak kérdéseit: ki készített fel, melyik professzort ismered? Hát senki, és nem ismertem egyet se. Mosolyogtak. Mégis valami csodaféle történt, a 169 jelentkező közül 10-et vettek fel és 5-nek pedig azt mondták, hogy járhatnak gyakorlatra és előadásokra. Az öt között voltam, de nem tudtam élni a lehetőséggel. Nem értettem akkor ennek a jelentőségét. Túlságosan buta és falusi voltam. Hazamentem, s örültem, hogy ezután felvettek Nyitrára orosz-rajz szakra. Nyitrán viszont valami „csúsztatás" történt. Azt mondták, hogy sokan vannak ezen a szakon, járjak addig általánosra, míg üresedés lesz. Hát, megint nem éreztem a bőrömben magamat. Amikor a barátaim levélben értesítettek, hogy Prágában a teológián pótfelvételi lesz, habozás nélkül jelentkeztem. Tanulmányaimat ugyan egyhónapos késéssel kezdtem, de mivel ne- kiduráltam magam, a második szemeszterben már arra is volt időm, hogy festegessek, sót, hogy vendégdiákként Blaskovics profesz- szorhoz a Károly Egyetemre török nyelvre járjak. Prága nekem rendkívül sokat adott. Pavol Reicherttel, egy autodidakta festővel laktam egy szobában, aki szintén beiratkozott a teológiára. A neves cseh festő, Miroslav Rada közeli ismerőse volt. Gyakran meglátogattuk a mestert, s az egyszerű látogatásokból aztán valamiféle magántanulás lett. Ott kerültem először testközelbe az igazi festő- művészettel, annak komolyabb alapjaival, technikai, mesterségbeli fogásaival. Később így hármasban rengeteget vitatkoztunk a művészetről. Reichert közben Nyugat-Európát is bebarangolta, nyugatnémet lapokban jelentek meg színes reprodukciói. Ö is elvégezte a teológiát, parókiát is kapott. A 77-es Charta aláírói közé tartozott. Rég nem hallottam róla. Színekben tobzódó képei viszont ma is kísértenek.- Hogyan kezdted el lelkészi szolgálatodat, milyen érzés volt először kiállni a gyülekezet elé?-1967 novemberében kerültem a csallóközi Lakszakállasra segédlelkésznek. Prédikációimat mindig tudományosan kidolgoztam, nagyon ügyeltem arra, hogy minden doloq teológiailag-filozófiailag is üljön, jóllehet, talán mégis természetes, hogy izgulva álltam ki a gyülekezet elé. Sajnos, kevés emberre tudtam hatni, mert ebben a faluban nem jártak templomba. Négy év elmúltával a fél falu még nem tudta, hogy már van pap a faluban. Úgy tapasztaltam, hogy a csallóköziekből valahogy még az a természetes kíváncsiság is hiányzik, ami a keleti emberekben megvan. 1972. márciusában jöttem el Kisgéresbe. Tele volt a templom. A későbbiekben is kétszázháromszáz emberhez szólhattam.- Mi az, amire mindig is törekedtél?-Mindazon túl, hogy az ember ki akarja magát fejezni, más mozgatója is van a lelkészi és ha úgy tetszik, akkor a művészi tevékenységnek is. Valamiféle útkeresés ez, lé- lektől lélekig. Szerettem mindig egy kívülálló arcán meglesni azokat az érzéseket, hatásokat, amiket akár egy táj, személy vagy esemény keltett bennem. Meglesni azt, mennyire lelkesít mást az, ami engem, mennyi az én örömömből, bánatomból, vagy csalódásomból az övé, mennyit ér meg abból, amit én értéknek tartok. Mindezen túl én soha sem szerettem azt, ami elválaszt, hanem inkább ami összeköt. A felekezeti „usion-iusion" szintű vitákat mindig is nevetségesnek tartottam, mégpedig azért, mert elfelejtik, hogy maga az Isten az az Erő, ami összetartja a világmindenséget, benne az embert. Hit és értelem - sem az egyiket, sem a másikat nem mi gyártjuk magunknak. Ha pedig hisszük, hogy az Ő adománya, akkor úgy is bánjunk velük, úgy becsüljük őket. Ne csináljunk bohócot se belőle, se magunkból.- Kegyetlen, nyomorult és megfásult világ ez, amely nem lát, nem hall és még kifejezni sem tudja magát. Te, akit a messzeség, a sejtelem és a fény megérintettek, eljutottál a szóhoz, a zenéhez, a színekhez - látsz-e ebben valami különöset?- Semmi különös nincs ebben. Kell a szó, hogy kibeszéljük magunkat, kell a zene, mert lelkünk néha áradásnak indul, és kellenek a színek, formák szemünknek, amelyen át az első információkat kapja ébredező elménk a világból.- Értem, de valahogy már nem találkozunk a verseiddel, holott régebben az Új Ifjúság, a Napjaink, az Alföld is közötte őket.- Az a lelkűiét, ami az én verseimben testet öltött, idegen volt, idegen ettől a világtól. A Madách Kiadóból a benyújtott kötetemre ugyan azt válaszolták, hogy számítanak vele, de végül is „agyonhallgatták“, amin természetesen nem is csodálkoztam. Persze a mai napig is hiányolom, hogy a hazai magyar kultúránknak nincs vallásfilozófiai költészete. Félreértés ne essék, nem a vallásos költészetre gondolok, tehát nem az olyan sorokra, amikben azt írják, hogy: „Gyere, Jézusom, váltsál meg, a te szivedbe lököm maaam.“ Nem! Nem erről van szó. Sokkal többről, Isten mélységéről az emberben! Érted? A baj az, hogy nekünk nincs istenkultu- ránk - ha egyáltalán használhatok ilyen kifejezést. Ha pedig nincs istenkultúránk, akkor mélységkultúránk sincs, e nélkül meg nem igazi a líra, nincs a költészetben eléggé láttatva a kifejezhetetlenség. Talán-talán most már ennek is eljön az ideje... Szaszák György 1990. VII. 2 uBUJpSEfl
