Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
•án történt. A falu hálózott a forróságtól, onyok csípős füstjétől, reggeltől estig ez hallat- ényes csillagunk“. A bü- esdeden aludt a község :re - Szimaha Bucsilo. ge lepte el. zza szívünk, Sztálin, té- rdítja a hangszóró, s alat- >én a szokásos komédia ;ek a bolond Parányát íya, ki a vőlegényed? motyogta Paránya, és togó gyermekek alkotta sik, csipkedik, ahol érik. gatja a felnőtteket is. Paránya, ne titkolózz el... ;d? cék korbácsnyéllel piszízád sem érhetünk? ár el vagyok jegyezve, lenék neked? dárfejű öregasszony, há- nem bírta hallgatni, és juk szólt: ok, egy mákszemnyi jóér- :?! Mit vétett nektek ez :ze meg tőle maga, ki megmondja, békében irdögök! Nem félitek az an zokog, és sovány kis az arcán a nyálat és majd bepanaszollak tite- ak, ő majd leszúr titeket elletti ház ablakában ül, Íja a komédiát. A szemei lémi szomorúságról árul- ik, megölt két embert, de 1, s csupán egy évig ült. iá, és odakiálthatná: gyen! lógna. Zorkával nem le;ovány, piszkos teste resztből készült ruha alatt. gyaboly, csilingel a gye- őttek vihogása alig haliíve tűnt fel a településen, s, hogy ki a vőlegénye, laszolta: „Hát ki lenne? Tudhatod!“ hez hasonló hajával, bo- tő szemöldökével, télen- m a település tarkaságá- an színfoltjává vált. Min- azonban valakire, aki majd elmondom Anna így Gubina anyónak! egasszonyok sem tudták yát a gyerekektől, és ktől. Paránya tehát újabb sett. dom Ványa Dusnojnak! i rendőr volt, akit még ztelt. Ványa a rend ked- íegpróbálta védeni Pará- alni kezdték: 1 vetette a szemét! Az- volt az övé, most téged jóképű férfi vagy, s még íz. ;zekután rögtön eltűnt, :nt az utcán, smertebb embere Diba- járási tisztségviselő, aki hanem a járás egyetlen án közlekedett. Paránya lógatta: Dibakovnál, ő majd hűcet! gy a vörös tollazat alatt ött. Parányának őt is ki lmezői névsorából, ak, az majd a bicskájával ndogatta ismét Paránya. r Sztálinról zengem éne- hangszóró. londom Sztálinnak.., az :p ellenségeit... tálin a vőlegénye! - sipí- y hangon, mire az egyik font adott neki. lágy volt itt a vigasság, gyermekzsivaj... Most lángszóróból hallatszik: irködik felettünk, fényes t éjszakákon, ő letörölte ggá tett mindkét“... anya dülledt szemekkel loöbra, másikkal balra .. megmondom... Sztá- ik... A szeretettnek... A szoros embergyűrű szétszakadt, az emberek tisztelettel távolodnak a bolond elől. Paránya futásnak eredt, de megbotlott, leesett. Zsákból készült ruhája felcsúszott, s látni engedte sovány, foltokkal teli combjait. összehúzta magát, várta, hogy kitör a hangos nevetés, de nem ez történt. Senki nem nevetett... félkelt, és sántítva továbbment ... „A bölcs Sztálinról zeng az ének“. Másnap Paránya egészen másképpen viselkedett.-ő mindent lát... Mindent tud... Már menyasszonyi koszorút is adott nekem... Majd ő titeket... Várjatok csak... A szavak a torkából jönnek, rekedtek, és elcsuklanak.- Eltűntetek?... Várjatok csak... Ö mindent lát! A körülötte álló döbbent emberek féltek bandzsa szemébe nézni, vagy levenni a tekintetüket róla. Már sok mindent hallottak Sztálinról, de ilyen szavakat még nem, s ilyen ember szájából!. A hideg futkosott a hátukon, amikor a legnagyobbat, a népek vezérét a bandzsa bolond mellé képzelték. Sztálin és Paránya! Nevetséges?! Nem, szörnyű! Az emberek csak hallgatták. Senki sem mert kiejteni egyetlen szót sem, még sóhajtani sem, vagy a szemével inteni. Fogd be a szád és hallgass, arcod legyen merev, mint a kő, nem szabad elárulnia semmit. Semmit!- Látom... látom! Angyali fény! Tündöklő csillag!... A vezér és tanító... Várjatok csak! Ványa Dusnoj, kezét a revolvertáskáján tartva, taszigálva az összegyűlt embereket, megállt Paránya előtt.- Tűnj el, te bolond, ne kelljen a kezemet bepiszkítanom veled! Ti meg mit bámultok? Takarodjatok haza, amíg szépen mondom. Valaki megszólalt:- Csak ne legénykedj, Ványka, nehogy megüsd a bokád! Hiszen Paránya Sztálin elvtársat dicsőíti, te pedig be akarod fogni a száját. Ványa meghökkent, topogott csizmás lábaival, majd elszaladt utasítást kérni Knisov elvtárstól. A rendőrparancsnok, aki úri betegségben, migrénben szenvedett, szeretett szerénykedni. Kisemberek vagyunk mi, a nagy ügyeket a feletteseink intézik. A Dibakov-típusú járási tisztségviselők már rég fát vágnak valahol Szibériában, Knisov azonban nyugodtan ül a helyén, melyet nem szándékozik elveszíteni. Amikor megtudta, hogy valamilyen esztelen nő Sztálin menyassznyának adja ki magát, fájós fejéhez kapott. Nyomban telefonálni kezdett mindenfelé, s amikor letette a kagylót, energikusan megparancsolta Ványának:- Bebörtönözni! S Ványa Dusnoj már viszi is a nagy vezér sóhajtozó menyasszonyát. Paránya nem az első. A településről több embert vittek el tavaly is, idén is, ezért senkinek eszébe sem jutott felháborodni. Sót, amikor letartóztatták Dibakovot, Szimaha Bucsilo három napig szitkozódott:- Szemüveget viselt! Meg nyakkendőt! Csakhogy most a népnek kell uralkodnia! Azoknak, akik nem viselnek nyakkendőt! Én helyeslem! Az agyonlövésre szavazok! S mindjárt szavazott is, két kézzel. Szimaha Bucsilo' még mást is elmondott volna Dibakovról, de Ványa Dusnoj elhallgattatta. A biztonság kedvéért bevitte őt a rendőrségre, nehogy még valamit elkövessen. A falusiak azonban nem értették, miért tartóztatták le Parányát. Hiszen Sztálin elvtársat dicsőítette, nem Trockijt!- Mondj, amit akarsz, de az mégiscsak szégyen, hogy azt kiabálja: Sztálin elvtárs a vőlegénye!- Miért szégyen? Valamikor minden bolond lány Krisztus menyasszonyának tartotta magát.- Mit beszélsz, komámasszony? Krisztus Isten volt, tehát még nagyobb rangja volt.- Bárhogy is van, tévedés történt. Azért csukták be őt, mert imádta Sztálint.- Tévedés? Nem hiszem. Ezt valaki így akarta. De olyanok is voltak, akik kételkedtek Parányában:- Ébereknek kell lennünk, az ellenség ott van mindenütt, ma már a saját fivérednek sem hihetsz!- És mi van akkor, ha Anglia titkos ügynöke? Beszervezhették őt: Tettesd magad bolondnak, és titkos adatokat szolgáltass nekünk.- Nem. Paránya tiszta, mint a liliom. Az egész falu fel volt háborodva.- Miért sanyargatják őt? Hiszen ő is ember! A letartóztatottak közül eddig senki iránt nem voltak ennyi részvéttel.- írni kell magának a...- Az nagyon nagy úr. Jobb lenne másutt szólni egy-két szót. Szóltak is, méghozzá a megfelelő helyen. Néhány nap elteltével telefonáltak a rendőrparancsnoknak:- Ide hallgass, te szerencsétlen, megbolondultál?- Igen, bűnös vagyok.- Mit képzelsz, hogy mi is úgy fogunk énekeni, mint te? Nem, te csak énekelj egyedül, te pacsirta, mi majd hallgatjuk.- Bűnös vagyok, de engedje, hogy megkérdezzem, miről van szó?- Nem úszód meg! Jelezték nekünk, te provokátor, hogy bebörtönzöl olyan embereket, akik őszinte szeretetiiket és odaadásukat fejezték ki Joszif Visszarionovics iránt! Knisov erős szíve elviselte a hallottakat, és megértette, hogy le kell leplezni és ártalmatlanná tenni a kötekedőt, különben őt magát teszik ártalmatlanná. Hívatta Ványa Dusnojt. A nagydarab, faarcú, vastag ajkú, mindenre kész Ványa megállt az ajtóban.- Kit kell, parancsnok elvtárs?- Add ide ellenőrzésre a fegyvered! Hogyan adod, te gyüge! A parancsnoknak a fegyvert szíjjal és tokkal együtt kell átadni! így!... Nézzük csak... A fegyvered nincs rendben. Eltesszük. Knisov a szíjat és a tokot begyömöszölte az íróasztal fiókjába. Aztán, mint aki teljesen megváltozott, félelmetes hangon felordított:- Melyik ügynökségnek dolgozol, te disznó?- Tessék?- Rágalmazod a becsületes szovjet embereket. Ok tiszteletüket és odaadásukat fejezik ki vezérünk iránt, te pedig, te provokátor, galléron ragadod és hűvösre teszed őket!- Hová? De hiszen ön...- Én? Mit képzelsz, hogy én azt fogom énekelni, amit te? Nem, te csak énekelj magad, te pacsirta! Knisov a letartóztatott Ványa Dusnojt átadta Szilinnek, a szolgálatos rendőrnek, s leült megírni a parancsot: „Csalással kikényszerítette a letartóztatási parancsot... terrorizálta az egyszerű szovjet embereket ... Parányát kiengedték, ám a haját rövidre nyírták, és valószínűleg ki is hallgatták őt. összefüggéstelen beszédében újabb kifejezések hangzottak el: Megdöntés, összeesküvés! Fenik a késeket... A drága, a szeretett emberre... Kegyelmes Isten, mentsd meg atyánkat és tanítónkat... S a falu lakosai ismét Paránya köré sereglettek. Hallgatták őt, és szörnyen féltek. A kimerült Paránya továbbra is a menyasszonyi koszorúról, a bicskákról, a megdöntésről és az összeesküvésről karattyolt. Ám hirtelen elhallgatott, bandzsa szemeivel kétfelé nézett, nyálas ajka legörbült. Felemelte vékony, csirkecsontnyi piszkos ujját, a tömeg felé mutatott, és ezt sipította:-Látom! Ő az!... A drága, szeretett ember ellen... Összeesküvés! A tömeg megmozdult, s a vékony ujj Genya Pesztyerev tornatanárt vette célba, aki a helybeli labdarúgó csapat kapitánya és a kultúrház balalajkása volt. A vállas, magas férfi mozdulatlanul állt Paránya ujjával szemben, és elsápadt.- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte erőltetett mosollyal. Mindenki félrehúzódott tőle. A faluban folytak a találgatások:- Talán Paránya sejt valamit?- Ne jártassátok a szátokat, nem hiszem, hogy Genyka éppen a vezér ellen...- Ejnye, valahogy védelmezed!- Miért védeném, hisz nem rokonom.- Mégis véded! Mintha éberségről, a pártfeladatról sosem hallottál volna!- Én nem vagyok párttag, nekem szabad tévednem.- Ó, szegényke, csak ne tettesd magad ilyen ártatlannak! Én sem vagyok a pártban, mégis kommunista vagyok. Vigyázok az éberségre. A település forrongott. Genykát elítélték, Parányáról elgondolkodtak.- Csak úgy beszél a világba a hülyesége miatt, vagy tényleg olyan éleslátású? Inkább nem is mutatkoztak Paránya előtt - ki tudja, kivel kapcsolatban mit leplez le. Az anyák bezárták a gyerekeiket, becsukták az ablakokat. Bezárták a boltokat.- Jön Paránya! A nagyobb üzleteket azonban nem zárhatták be miatta. Egyszer odavánszorgott a fogyasztási szövetkezet elé. A kölesért sorban állók egymás után surrantak ki az üzletből. Amikor az elárusítónők észrevették Parányát, megütköztek. Egyikük a polcokhoz rohant, maroknyi mézeskalácsot és cukorkát szedett össze.- Fogjad, vedd el, Parányuska. Paránya enni kezdte a száraz mézeskalácsot, s csak úgy, az orra alatt motyogta:-Menyasszonyi koszorú... Ajándék tőle... A vőlegényemtől... A drágától, a kedvestől ... Ragyogó csillagom... Reszketve kifelé indult, de akkor észrevette a kővé meredt fiatal elárusítónő, Tosz- ja Filimonova kezében a nagy kenyérvágó kést. Paránya felordított:- Ké-é-és! Kés! Jaj! Megdöntés, jaj, jaj, összeesküvés! Fél óra múlva már az egész település tudta, hogy az ujj Toszja Filimonovára mutatott. Másnap reggel Toszja Filimonovnát letartóztatták. Kicsoda ez a Paránya? Ki áll mögötte? Miért engedelmeskednek az ujjának még azok is, akiktől Knisov elvtárs, a rendőrparancsnok is úgy fél, mint a haláltól? Egyesek találgatni kezdték:- Paránya nagyon tehetséges, és jól megfizetik. Egyszer még meglátjuk öt katonazubbonyban, szíjjal a derekán. Paránya a nagy rejtély, az érthetetlen csoda! Knisov, a rendőrparancsnok azonban ismerte a titkot. A letartóztatott nem Paránya, hanem Ványa Dusnoj volt, aki most a börtönben ül. A vád, hogy az imperializmus ügynöke, aki belopakodott a szovjet rendőrség soraiba. És melyik ügynök dolgozik egyedül? Neki is biztosan vannak társai. Ványát azonban mindenki ismeri, és mindenkit letartóztatni mégsem lehet. De valakit le kell tartóztatni, mert a tétovázás is bűncselekmény. Ki a leggyanúsabb? Ha nem tudod, hallgasd meg a tömeg hangját. A nép nem téved. Ki merészelne valami mást gondolni? ... Jön Paránya. Az üzletek leltározás, vagy betegség miatt zárva tartanak.- Jön Paránya, bújj el! És mégis akadt valaki, aki nem bújt el Paránya elől, hanem elébe ment. Paránya ott ment az utca közepén, mint Krisztus a pusztában a negyvennapos böjt idején.- Parányuska! - mondta vidáman Szimaha Bucsilo, és kitárta a kezét. - Parányuska, lelkecském! S bár hol jobbra, hol balra tántorodott, mégis bátran haladt a cél felé. Megfogta Paránya kezét, a bezárt faházak felé fordult, és elkiáltotta magát:- Éljen Paránya, a hűséges és odaadó harcostárs! A házak vakon pislogtak bezárt ablakaikkal.- Éljen a nagy és bölcs Sztálin! Szimaha magával vonszolta Parányát a kihalt, csendes utcán, s időről időre felemelte Paránya kezét, mint a játékvezető a győztes bokszolóét.- Éljen Paránya! Éljen a nagy Sztálin! A büfé előtti téren találkoztak Szilinnel, j mogorva rendőrrel, az ártalmatlanná tett Ványa Dusnoj utódjával.- Éljen Paránya! Éljen... Szilin galléron ragadta Szimahát, és alaposan megrázta.- Gyerünk!- Éljen Sztálin!- Mozogj, te részeg disznó! Szilin szétválasztotta Szimahát Parányától.- Éljen Paránya! A hűséges és odaadó... Szilin fejbe vágta.- Éljen a nagy Sztálin! Szilin felemelte az öklét, ám meggondolta, és nem ütött.- Éljen Paránya! Ütlegelés.- Éljen Sztálin! Latolgatás.- Éljen Paránya! Újabb ütlegelés! így a váltakozó ütlegek és hazafias jelszavak közepette távozott az életből a település legvidámabb embere, Szimaha Bucsilo. Néhányszor már bevitték őt a rendőrségre, de mindig visszatért. Ezúttal nem tért visz- sza, bizonyára Ványa Dusnoj barátai közé keveredett, ami lényegében igaz is, mivel Szimaha Bucsilo és Ványa Dusnoj gyakran találkoztak. Bucsilo volt Paránya utolsó áldozata. M inden váratlanul és szomorúan végződött. A szüntelenül harsogó hangszóró tartóoszlopa alatt, tehát ismét a büfé előtt Paránya Zorka Koszojjal találkozott. Zorkától mindenki félt a településen, de ő is befordult a sarkon, amikor meglátta Parányát. És ekkor történt... Parányának eszébe jutott, hogy azelőtt így fenyegetőzött: Megmondom Zorkának, az majd megöl titeket a bicskájával... Eszébe jutott a kés, és piszkos, reszkető ujjával Zorkára mutatott:- Ahá! Ahá! Lá-tom! Lá... Többet nem mondott. Zorka ráhúzott a fejére az ólomgombos ostorával. Paránya fel sem kiáltott, csak forogni kezdett, sérült lábaira tekeredett a zsákanyagból készült szoknyája. Fejével a letaposott földön fekve riadt, merev tekintettel az oszlopot és a hangszórót nézte... Mintha a földből nőttek volna ki, az utcasarkok mögül és az udvarokból özönle- ni kezdtek az emberek. A hallgatástól megkínzott emberek szinte beteges kíváncsisággal vették körül Parányát. Paránya ott feküdt széttárt karokkal, és szinte légies halott volt kislányos és egyben öregasszonyos arccal. Zorka Koszoj észhez tért, feltépte mellkasán az ingét.- Polgártársak, miért tette ezt velem? Mi rosszat tett neki Zorka Koszoj? Polgártársak! A tanúim vagytok... Ám az emberek hallgattak, nem néztek Koszojra, hanem Paránya lábait nézték, melyek nem ismertek lábbelit sem télen, sem nyáron. Ezek egy óriás lábai voltak, melyek egy koldusasszonyt hordoztak ezen a bűnös földön. Zorka az ingét szaggatta a mellén, s a hangszóró túlkiabálta vinnyogó hangját: „így halad a meg nem alkuvó Ember előre, át a lét titkainak fenyegető fellegén - fel és mindig feljebb, előre és egyre feljebb“. Zorka Koszoj a bíróságra került, A kérdésre, hogy mi késztette a gyilkosságra, így felelt:-Tisztelt esküdtszék! Paránya szellemi elmaradottságában olyat mondott volna, hogy engem most az ötvennyolcas paragrafus értelmében ítélnének el. Zorka Koszoj a nép ellenségei közé kerülne. Ezt nem engedhettem meg. Akkor inkább ítélkezzenek felettem gyilkosságért - a 136 paragrafus szerint. Az őszinte beismerést enyhítő körülménynek tekintették, s a 136. paragrafus értelmében mint gyilkost, s nem mint a nép megvetésre méltó, aljas ellenségét ítélték el őt. Tényközlő megjegyzés: Annak idején közismert volt az a fénykép, amely Sztálint és egy matrózruhás kislányt ábrázolt. Alatta a szöveg: Köszönet Sztálin elvtársnak, boldog gyermekkorunkért. A kislányt Geljának hívták, és A. A. Markizovnak, a Burját-Mongol Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság mezőgazda- sági népbiztosának a lánya volt. 1936. január 27-én a párt és a kormány képviselői fogadták a Burját-Mongol ASZSZK dolgozóinak hatvanhét tagú küldöttségét, melyet M. N. Jerbanov, a párt járási bizottságának titkára, D. D. Dorzsi- jev, a Burját-mongol ASZSZK népbiztosi tanácsának elnöke és I. D. Dampilov, a központi végrehajtó bizottság elnöke vezetett. Jelen volt, természetesen. Gelja apja is. Az ünnepélyes találkozón a hatéves Gelja virágcsokrot adott át Sztálinnak, aki a karjára vette a kislányt.- Milyen ajándékot szeretnél? Órát vagy gramofont? - kérdezte Sztálin.- Órát is, meg gramofont is - felelte Gelja. Másnap valóban kapott egy arany karórát és egy gramofont, lemezekkel. Mindkét ajándékba bele volt vésve: Gelja Markizo- vának, J. V. Sztálintól, a népek vezérétől. Gelja apjának a Vörös Zászló érdemrendet adományozták. Nem sokkal ezután elfogták őt, és Jerba- novval, Dorzsijevvel és másokkal együtt agyonlőtték. Gelja anyja röviddel ezután tisztázatlan körülmények között meghalt - éjszakai ügyelete alatt a kórházban, ahol orvosként dolgozott. Gelja árva maradt. Sokáig élt, nyomorban, elfeledve, és őrizte a Sztálintól kapott ajándékokat. Sági Tóth Tibor fordítása
