Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
MIT ER AZ EMBER, HA MAGYAR? —!■ Wm M m 1 llll ! Az elmúlt hónapok eseményei gyakran hoztak bennünket olyan helyzetbe, amikor potenciális veszélyként jelentkezett az a ..demokrácia“, mely elutasítóan, nemzeti in- toleranciával kezelte az itt élő magyarság ügyét. ..Kivételezettségről“ beszélnek egyes pártok képviselői, miközben szűkíteni szeretnék a szúkmarkúan adagolt kisebbségi jogokat, s egyenlőséget emlegetnek, miközben szeretnék száműzni a kétnyelvűséget a mindennapi életből, mellyel a pártállam is kénytelen volt megbékülni. Az Egyesült Államok gyakorlatát emlegetik (ahol úgymond: nincs nemzetiségi kérdés), megfeledkezve arról, hogy tájainkon a ,,nemzeti kohót“ akkor sem fűtötték fel, amikor (a század- forduló idején) a magyar uralkodó osztály nyíltan hirdette a maga asz- szimilációs politikáját. Ennek köszönhető az is, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségei megmenekültek az ,.amerikai" gyakorlattól. Arról persze nem is szólva, hogy az itt élő magyarok őslakosok, akiket képtelenség az emigránsokhoz hasonlítani, ahogy képtelenség azokat a szlovákokat is, akik ma Magyarországon élnek, hisz egy ország keretében változtatták (annak idején!) a lakhelyüket. Ebben az újfajta ,,nemzeti“ színezetű demokráciában talán az a legmegfelelőbb, hogy negyvenöt évvel a második világégés után történik. Mégpedig az emberi jogok érvényesítésének olyan időszakában, amikor a kategorikus imperatívusz erejével jelentkezik a jogállam igénye és a szabadságjogok általánossá tétele. A kizárólagosságok mai „bajnokai“ között, sajnos, ott találjuk az értelmiségieket is (köztük Írókat és művészeket), akik alaposabb történelemismerettel kevesebb szélsőségre ragadtatnák magukat. Kezdetben az oktatásügy jelentette a viszály almáját (és ebbe jócskán „besegített“ az oktatásügyi minisztérium elfogult szemlélete is!), ké-. söbb a szlovák nyelv törvényesítése (azaz: hegemonisztikus helyzetének biztosítása) ajzotta fel a kedélyeket. Kevés ma az olyan párt vagy politikai mozgalom Szlovákiában, melyet ne kísértene az a tömény nacionalizmus, melynek fő ismertetőjele az az identitászavar, mely a nemzeti tudatot uralja. Olyannyira, hogy ma már a Nagy-Morva Birodalom a közvetlen történelmi előzmények közé sorolódik, miközben az ezeréves együttélés Közép-Európá- ban történelmi nonszenszként, képtelenségként jelentkezik. Márpedig példákért nem is kellene messzire mennünk. Persze, nem a szlovák állambeli reciprocitás elvére gondolunk, mely a legszívesebben a viszonyosság szempontjaihoz (a magyarországi szlovákok helyzetéhez!) kötné a magyar kisebbség helyzetét Csehszlovákiában. Ez az elgondolás lényegében ,.túszként" kezelné a nemzeti kisebbséget, s a nemzeti szuverenitást éppen az ó esetükben csorbítaná. Nincs okunk arra, hogy idealizáljuk a két világháború közötti nemzetiségi politikát Csehszlovákiában, azok azonban, akik a nemzetiségi kérdés „avatott" ismerőiéként lépnek fel, sajnos, a félévszázaddal korábbi (hazai!) állapotokat sem ismerik, nem is beszélve a világon végbement változásokról. A „csehszlovák nemzet“ fikciója Köztudott, hogy az 1920 júniusában aláírt párizsi békeszerződések során az utódállamok képviselői- a nemzeti kisebbségek esetében- kötelezték magukat a demokratikus szabadságjogok biztosítására. S bár ezeket a kötelezettségeket később túlságosan is a ,.saját belátásuk" szerint kezelték, nem árt utalni arra, hogy a nemzetiségi kérdés megoldatlansága a hitleri terjeszkedés idején súlyos helyzetbe hozta az országot. A ,.sajátosan“ értelmezett nemzetiségi politikához tartozott egyébként a ,.csehszlovák nemzet“ fikciója is, mely az államalkotó szlovák népet fosztotta meg a szuverenitástól. A ,.csehszlovák nemzet“ fikciójára azért volt szükség, hogy az új államban az ,,államalkotó“ nemzet a népesség többségét (65,5 százalék) alkossa. Az első népszámlálás adatai szerint (1921) 8 760 937 személy vallotta magát csehszlováknak (ebből mintegy 6 800 000 volt a cseh), 3 123 568 vallotta magát németnek (ez egy millióval volt több, mint a szlovákok száma), 745 431 magyarnak, 461 849 ruszinnak, 180 855 zsidónak és 101 724 egyéb nemzetiségűnek. A köztársaság összlakossága 13 374 364 volt. A „csehszlovák nemzet" fogalmát egyébként először a cseh Írók nyilatkozata tartalmazta (1917 május), melyben az önálló állam létrehozását szorgalmazták, s javasolták, hogy Szlovákiát csatolják a cseh országrészhez. A kérdést Masaryk 1915 májusában vetette fel az önálló Csehország című memorandumában (melyet a brit külügyminiszternek terjesztettek be). A csehszlovák nemzeti fikciója Szlovákiában nem vert mély gyökeret, kül- és belpolitikai vonatkozásban egyaránt káros volt. Lényegében a csehszlovák államiság alapjait ásta alá, tápot adva az autonomista törekvéseknek, melyek Andrej Hlin- ka vezetésével már 1919-ben jelentkeztek. A csehszlovák államiság ilyenfajta értelmezése az első évtizedben még elviselhető volt (hisz új ország szerveződött, s ennek új rendezési elveit kellett volna kialakítani), 1922 után azonban már anakronisztikussá vált, nem szolgálta a köztársaság egységének, erősítésének a gondolatát. A szlovák nemzet számára történelmi jelentőségű volt Csehszlovákia megalakulása, lehetőséget teremtett kultúrája, közélete új körülmények közötti szervezésére, a korszerű nemzetté formálódás ügyét azonban nem a cseh- szlovakizmus eszmeisége jelentette számára. A szlovák burzsoáziát 1918 októberében a Szlovák Nemzeti Párt képviselte. Ettől szervezetileg csak az önálló politikai pártban tömörült szociáldemokraták különültek el. A csehszlovák államhoz való viszonyukban azonban a két párt képviselői egységesek voltak. Később jelent meg a porondon a szlovák burzsoázia legszámottevőbb politikai pártja, az agrárpárt (dr. Milan Ho- dia vezetésével 1919 szeptemberében szerveződött párttá), illetve egy évvel korábban, 1918 decemberében, Zsolnán alakult meg Andrej Hlinka Szlovák Néppártja, mely a Szlovák Nemzeti Párt jobbszárnyából vált ki. Hlinka kezdetben támogatta a Csehszlovák Köztársaság martini deklarációját, 1919 nyarán azonban már fellépett Szlovákia autonómiájának a programjával. Hlinka eljárását a kormányzat annak idején úgy minősítette, mint olyan törekvést, mely a magyar irredenták malmára hajtja a vizet. Vavra Sro- bár, szlovákiai teljhatalmú miniszter szerint „Szlovákia autonómiáját gyilkosaink: a magyarok és kormányaik követelik: ..." s erre csak a nemzet árulója gondolhat. Az 1919-es kisebbségvédelmi szerződés A csehszlovákiai nemzeti kisebbségek jogait szabályozó szerződést Csehszlovákia és az antanthatalmak 1919. szeptember 10-én írták alá Saint-Germain-en-Laye-ben. A kisebbségvédelmi szerződésekkel próbálták a versailles-i békerendszer megalkotói ellensúlyozni azokat az ellentmondásokat, melyeket az önrendelkezés elvének megszegésével, az etnikai szempontok mellőzésével ezek a szerződések tartalmaztak. Csehszlovákia az említett szerződésben kötelezte magát, hogy a nemzeti kisebbségek jogait figyelembe véve nem hoz olyan törvényt, rendeletet vagy intézkedést, mely ezeket az alapelveket sértené. A kisebbségi kérdés ily módon nemcsak belpolitikai kérdéssé vált, hanem külpolitikaivá, mivel rendelkezéseit a Népszövetség ellenőrizhette. Ez utóbbi révén módot adtak arra is, hogy a kisebbségek védelme ürügyén Németország és Magyarország beavatkozhasson Csehszlovákia belügyeibe. Melyek voltak azok az alapelvek, melyekre Csehszlovákia kötelezte magát? Először is, hogy Csehszlovákia „az ország minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbségek nélkül az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja" (2. cikkely). Ez a személyes szabadság nemcsak a csehszlovák állampolgárokra, hanem az ország minden lakosára vonatkozott. A saint-germain-i szerződés Kárpátalja esetében biztosította a kisebbség kollektiv jogait is, megadva a területi autonómiát. Ez utóbbit azonban a kormány minden lehetőséggel elszabotálta. A kisebbségek számára sem az önrendelkezési jogot, sem a nyelvi egyenjogúságot nem biztosították. A csehszlovákiai magyarok számára az egyéni szabadságjogok keretében részben a kollektív jogokat is biztosították. Az alapvető dokumentumok közé az alkotmány és a nyelvtörvény tartozott. Az 1920. február 29-ón elfogadott alkotmány a környező országok viszonylatában is (Romániát és Jugoszláviát is beleértve) kedvezőbb felvételeket teremtett. Minden hatalom forrásának a népet tartotta. Az alkotmány a kisebbségek esetében is biztosította az egyéni és polgári szabadságjogokat. A nyelvtörvény kivételével azonban minden külön szabályozás elmaradt. Az egyéni (személyi) szabadság- jogok biztosították a törvény előtti egyenlőséget. Ez azt jelentette, hogy munkajogi kérdésekben (állások, tisztségek betöltésében, iparvállalásban) nem lehetett a kisebbségieket diszkriminálni. Jelentette ugyanakkor a széles körű nyelvhasználati jogot és az anyanyelvi oktatás biztosítását is. Olyan kérdéseket is felölelt melyek a kollektív jogok körébe tartoznak. A 8. és 9. cikkely leszögezte: „Azok a csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi csehszlovák állampolgár." (8. cikkely) A rendelkezés szerint azokban a városokban, kerületekben, ahol jelentős számú kisebbség él, ott a kisebbségeknek „méltányos részt kell biztosítani" a közvagyon terhére „ nevelési, vallási vagy jótékony célra“. (9. cikkely., 1. Baranyai Zoltán: A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Berlin. 1925. 28-29.1.) Az említett cikkely a kollektív jogok korlátozását is kifejezte, mivel nem kompakt területekről, hanem a városokban és a kerületekben lakó állampolgárokról szólt. Hol használhatták a magyarok anyanyelvűket az első köztársaságban? A csehszlovák kormányzat a kisebbségi jogok érvényesítésében a 20 százalékos küszöböt ismert el. Lényegében az 1869. XLIV. te. és az 1907. XXVIII. te. - papíron létező, de a valóságban végre nem hajtott - szabályzatához igazodtak a csehszlovák hatóságok a nyelvhasználat és az iskoláztatás kérdésében. A nyelvhasználatot az alkotmánytörvény 129. paragrafusa szabályozta, a hozzátartozó végrehajtási kormányrendeletekkel. Az 1920. februárjában elfogadott 121/1920 számú törvény a magánéletben, a kereskedelemben, a vallásgyakorlatban, valamint a sajtó esetében és minden más kiadványra, nyilvános gyűlésre vonatkoztatva biztosította bármely nyelv szabad használatát. A megánjellegű feliratok (a 20 százalékos körletben) kizárólag a nemzeti kisebbség nyelvén is alkalmazhatók voltak. Kivételt a fürdők és a turisták által látogatott helyek képezték, ahol az államnyelv alkalmazását az első helyen követelték meg. A csehszlovák parlament sajátosságai közé tartozott az is, hogy a házszabályok lehetővé tették a kisebbségi nyelv használatát. Az összes európai államban (kivéve Csehszlovákiát, Finnországot és Lettországot) a parlamentben csak az államnyelvet használhatták. A házszabályok 49 paragrafusa alapján a német, rutén, magyar vagy lengyel nemzetiségű képviselők anyanyelvükön szólalhattak fel, interpellálhattak, stb. A fordításokat a képviselőházi iroda (hivatalból) végezte. Az esküt is anyanyelven tették le, és a köztársaság törvényeit, rendeletéit magyar nyelven is közzé tették. A középületeken való feliratok, hirdetmények, a felekkel való érintkezés stb. esetében (az 1922. február 29-i 122. sz. törvény értelmében), abban a körzetben, melyben a hivatal tevékenykedett, a döntő a 20 százalékos arány volt. Ezekben az esetekben a kétnyelvűség volt a szabály, a beavadványokat viszont a hatóságok kötelesek voltak a kisebbség nyelvén is elfogadni. Azokban a járásokban, ahol a kisebbség lélekszáma nem érte el a 20 százalékot, a hatóságok az élőszóval való érintkezésben megengedték a kisebbségi nyelv használatát. A hivatalok előzékenyek voltak azokkal szemben, akik az államnyelvet nem beszélték. A városok, községek és tanyák elnevezését illetően (az 1921. augusztus 25-i 324. sz. törvény, illetve az 1920. április 14-i 266 sz. törvény értelmében) a 20 százalékos határ megállapításakor az utolsó nép- számlálás adatait vették alapul. Ennek alapján a belügyminiszter a hivatalos elnevezés mellett a kisebbségi elnevezést is engedélyezhette. Az utcák elnevezésében (az említett törvény szellemében) a képviselő- testületek döntöttek. Kétnyelvű utcamegjelölést írtak elő, ha a kisebbség vagy a ,,csehszlovák nemzetiségű" lakosság számaránya elérte A magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában a két világháború között a 20 százalékot. Ahol a „csehszlovák" alkosság nem érte el a 20 százalékot, az utcákat kizárólag a nemzetiség nyelvén is jelölhették, feltéve, hogy a helység hatásköre nem terjedt ki olyan közigazgatási területekre, ahol a lakosság legalább 20 százaléka „csehszlovák" nemzetiségű. A postán és a vastúon is hasonló elvek alapján érvényesítették a nyelvhasználatot. A községi önkormányzatok működése is hasonló szabályokhoz igazodott. Az önkormányzati testületek szabadon állapíthatták meg hivatalos nyelvüket. Kötelesek voltak azonban a hozzájuk érkező cseh és szlovák nyelvű beadványokat is megválaszolni. A gyűléseken viszont mindenkinek joga volt az államnyelven felszólalni, javaslatot tenni. A tisztán nemzetiségi nyelvű községekben a kisebbség nyelvét a tárgyalás és az ügykezelés nyelveként fogadták el. Hivatalos iratok és magyar iskolák A népszámlálás szempontjai változtak, ennek ellenére 22 olyan járás volt, ahol a magyar kisebbség lélek- száma meghaladta a 20 százalékot. Ez a számarány 1930 után némileg csökkent, s ez a nemzetiségi jogok korlátozását is jelentette. A nyelvtörvényt végrehajtó rendeletek közül az 1928. évi 229. sz. dekrétumot kell említeni, mely a járások esetében 50 százalékban határozta meg azt a „küszöböt“, amikor a különböző iratokat a kisebbség nyelvén is ki kellett adni. Ha az arány több volt, mint 75 százalékos, csak akkor kellett államnyelven az iratokat kiadni, ha ezt valaki kérte. A harmincas évek végén a helységnevek használatában is az 50 százalékos arányt írták elő. A nyelvtörvény (5. §) az iskolák tanítási nyelvével is foglalkozott. Leszögezte, hogy a kisebbségek által szervezett iskolákban a kisebbség nyelvén tanítanak. Ez a szabály érvényes a kisebbségek kulturális intézményeire is. Az elemi és polgári iskolákra, valamint a magániskolák szervezésére az 1919. április 3-i törvény irányelvei érvényesültek. Az elemi iskoláknál ez (három évi átlagban) legalább 40 iskolakötelest írt elő, a polgári iskolák szervezésénél pedig 400-at. Az oktatás nyelvét az intézménybe jelentkezők anyanyelve szerint határozták meg. Az 1921-es népszámláláshoz viszonyítva az 1930-as népszámlálás 7,8 százalékos csökkenést mutatott. Ebben szerepet játszott, hogy előbb a zsidókat, majd a cigányokat ismerték el nemzetiségnek. A lakosság csökkenéséhez hozzájárult az is, hogy az államfordulat után mintegy 100-120 ezer személy hagyta el az országot, akik megtagadták a hú- ségeskü letételét. Megemlíthetjük, hogy 1920-ban 818 helységet tekintettek magyar jellegűnek, 1930-ban (a népszámlálás alapján) 740 olyan községet találtak, amelyben a lakosság többsége magyar volt, illetve húsz olyan helységet, amelyben a lélekszám elérte a 20 százalékot. A legtöbb magyar nemzetiségű személy (az akkori közigazgatási beosztás szerint) a Galántai (91,97), a Dunaszerdahelyi (88,20), a Tornaijai (83,12), a Komáromi (82,93), a Párkányi (81,55), a Zselízi (79,94) és a Somorjai járásban (76,93 százalék) élt. Emberként, magyarként és kisebbségként mi a többségtől várjuk, hogy európai mértékkel és igénnyel oldja meg közös dolgainkat. A félő azonban, hogy az „erős nemzeti" köztársaságok elképzelése esetében nem az erősre, hanem a ,, nemzetire“ teszik a hangsúlyot. Márpedig ez aligha teszi erőssé az,,autentikus“ köztársaságokat, még kevésbé szilárdítja az ország egységét. Vajon van-e, lehet-e távlata annak a szabadságnak, mely fél évvel ezelőtt még oly fontos volt mindnyájunknak? Vajon a pártok érdekei átjutnak-e a „tű fokán", a demokrácia mindennapos gyakorlatává válnak-e az elvek, vagy az érdekek tovább szabdalják a jövőt, melyben a szabadság (és a demokrácia) nem „közszükségleti cikk" lesz, hanem „nemzeti" kiváltság? A válasz ezekre a kérdésekre most születik... Főnöd Zoltán Kétnyelvű hivatalos nyomtatvány 1923-ból