Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-07 / 49. szám
Kedves Lukács Fiam! Elszörnyült szívvel s megkeseredett szájízzel írok Neked együttérzőim tisztes beleegyezésével, csempészett ceruzával, nyikorgó vaságyamon hánykolódva, éjszaka meg a gyertyafény gyér világánál araszol- gatva a csöppnyi papírlapra, s gondolatban leginkább Rád gondolok, a karrieredre, amely remélem, nem törik derékba, örökké becsvágyó szellemedre, amit tőlem örököltél, vágyaidra, amelyeknek, merem remélni, nem szab gátat az én felettébb szomorú botlásom. De hát valójában milyen törvényellenes cselekedetet is követtem el? Ezen gondolkodom napokon és éjszakán át a vizsgálati fogság zártságában, a cella priccsén, ebben az őrjítően fehér helyiségben, ahol még kép sem lóg a falon. Ide, az alagsorba sem fény, sem hang nem hatol el, csak a gyér villanykörte halálsápadt, szikár világossága, ahol még a felügyelők (?), felvigyázók (?) is nesztelenül lépkednek, mindössze a zár zörög, ha feltépik, és belép az ügyész. Akkor is mesterkélten, fojtott hangon beszélnek, legtöbbször csak intenek, vagy vágnak felém a fejükkel, mindössze egy-egy mozdulat, de a kérdezést sohasem erőltetik, s mereven, üveges szemmel bámulnak — mint taglózás után az összeesni készülő ökör —, vajon érett vagyok-e a sajtolásra. Újságokat sem olvashatok, s ezzel is gondolkodásra, önvizsgálatra késztetnek, pompásan egyforma cikornyás mondatokat őrölnek a foguk közt, a legtöbbször a „Szállj már végre magadba, barom!“ vagy „Itt rothadsz meg a priccsén, a svábbogarak közt“ semlegessé fakult mondatot szajkózzák, s várják a hatást, de hát nekem, töredelmesen megvallom, gyermekem, nincs mit megbánnom, hisz én igazán véletlenül kerültem ebbe a slamasztikába, miközben a „nagyágyúk“ vidáman hancúroznak, röhögnek a gyötrelmeimen. Kínlódom és lassan-lassan a kétségbeesés kerít hatalmába. Megfojt ez az átkozott egyedüllét, a kisemmizettség érzése. Olykor-olykor elfog a félelem, talán sohasem szabadulok, s ez a három hónap egy egész örökkévalóságnak tűnik. Ne hidd el a valótlan híreszteléseket, zagyva sugdolózásokat, mert könnyebb az embert befeketíteni, kígyót-békát kiabálni rá, mint megvédeni és tisztességét bizonyítani. Én határozottan biztos vagyok benne, hogy te megértesz engem, s erősebb hatalmak összejátszásának könyveled el ezt a mind hosszabbra nyúló értelmetlen és felháborító fogságot. Talán magam is hibáztam, amikor hálapénzeket fogadtam el, tízezernél többet azonban sohasem, de hát én egyáltalán nem kértem, sőt kimondottan visszautasítottam és undorodtam tőle, ugye ismered az emberi természetet: minél inkább tiltakozol, annál inkább rád tukmálják az „ajándékokat“, sőt helybe is hozzák, s nincs az az erő, amely gátat szabna ennek az egyre szövevényesebb ajándékozási hullámnak, merthogy a cél: túltenni a másikon. Tudd meg, az ember aljas szemétláda: lekenyerező mosolyával elaltat, kikezdi óvatosságodat, hogy annál könnyebben és állati kéjjel támadjon hátba, igaztalan vádak pergőtüzébe állítson, lerombolja tekintélyed, s ugyanakkor megsemmisít, elsorvaszt, őrületbe kerget. S mindezt csalafinta ravaszsággal; amikor adakozásra nyújtja a kezét, egyúttal gyilok is van a markában. Eddig százkilencvenezer koronával vádolnak, de bizonyítékuk nincs, semmiféle elismervényt, csekket vagy igazolást nem találtak, bár házkutatást is tartottak. Ingóságaimat mindenesetre lefoglalták: a két szőlőskertet, a Hegyhátat meg a Horhost, a pincét ugyancsak lepecsételték, de négyzet- méterre felmérték még a házat is, valamint zárolták az autókat meg a traktort pótkocsistul. Elvették fejem felöl a tetőt, már semmi sem az enyém, eddigi verejtékes munkám ebek harmincadjára jutott, de reménykedem, hogy legalább valamicske igazság kiderül, s akkor elégtételt kaphatok, én, szerencsétlen vén kapzsi, átok őszülő fejemre. Miért kellett nekem „jótékony célú“ ajándékokkal bemocskolnom magam, amikor ügyosztály-vezető voltam, jól kereső, havi ötezret, öt és felet mindig hazavittem, ráadásul negyedévenkénti prémiumot is, közben hétvégeken zenekarommal mulatságokba meg lakodalmakba jártam, egyszóval nem panaszkodhattam, fényűzően berendeztem a lakást. Anyádat is busásan elégítettem ki, egyáltalán nem vádolhat szűkmarkúsággal, niajdnem annyit kapott, amiből legalább egy közepes nagyságú családi házra futja. Hallom, sikerült neki a megegyezés az egyik tulajdonossal, itt a városban, éljen boldogan és háborgatás nélkül, kívánom neki, még ha ellenem ilyen botorul kikelt a Sors, mert én senkitől sem irigylem Fortuna „hozományát“. Tagadhatatlan, hogy benne voltam mindenféle tegnapi züllésekben, kártyapartikban, amikhez rengeteg pénz kellett, pénzhalmok, de hát, istenem, egyszer él az ember, és miután a szerencse is forgandó, egyszer kifosztva mentem haza, máskor meg diadalmámorban, s elárulhatom neked, egyre kedvetlenebbül és mogorvábban. Most miért magyarázkodom? Tudod, jó így kibeszélnie magát a társtalannak, meggyónni a bűnöket, végképp lemondva a drága semmittevésekről, a délutáni csodálatos sziesztákról, kikandikálva a félig lehúzott redőnyök mögül, aztán megint és újra belemerülni a temérdek munkába... Bizony, ez már a múlté, olyan messzire tűnt, hogy csak ábránd maradt belőle, beteg, halódó varjúcsapat a nyár kellős közepén. (Hasonlataim szépsége továbbra sem kopott meg.) Naponta zaklatnak jelentéktelen semmiségekkel, állandó idegfeszültségbe kényszerítve, kitéve a véletlen kérdések özönének, látszólag összefüggés nélkül, s már magam sem tudom, mit feleljek, egyáltalán válaszoljak-e a banalitásokra. Azt hiszem azonban, hogy alázatosnak kell lennem, kerülni az összeütközést, folytonosan gyakorolni az alázatosságot és türelmet, amely itt gondolatból természetes tárggyá lép elő, s benne van a lélegzésben, járkálásban, gyertyavilágban, a falon mozgó lassú és döbbent árnyékokban, a vaságy csikorgásában, a darócruha érdes simításában meg a dohszagot lehelő telefirkált falakban, s ezek az írások- vésések silabizálása, szerencsére, teljesen elvonja a figyelmemet. Az ólomlábakon mozgó percmutatók megvadulnak, s észre sem veszem, hogy már itt az ebéd, az uzsonna vagy a vacsora ideje. A kosztra semmi panaszom, még csak egyoldalúnak sem mondanám, pikáns főztjük módfelett ízlik, csak ne lennék eny- nyire légmentesen elzárva a külvilágtól. Z. úr és T. elvtárs gyakran látogatnak, az előbbi kihallgat, mikor milyen módszer szükséges, az utóbbi meg unottan jegyzetel egy kockás füzetbe, s ez idáig a hangját sem hallottam. Olyan mereven és peckesen ül, mintha hozzánött volna a székhez, amaz viszont annál inkább érti a módját a beszédnek, kérdez, tűnődik, kérdez, tűnődik, családi viszonyokat hámoz, álmosan pillogat, oda sem figyel. Mindazonáltal a kollégák rendesek hozzám, hallom, szurkolnak, hogy mihamarabb kikerüljek az egérfogóból, s teljesen tisztázzam magam a vád alól. Egy- egy elejtett szóból sejtem a foglárok együttérzését, akik jóformán csak a hangulatukra hagyatkoznak a velem való érintkezéskor, szólnak vagy hallgatnak, egyébiránt számukra én mindössze a huszonhatos vizsgálati fogoly vagyok. Hallottam, hogy B. elvtárs, a helyettesem, érdeklődött a lelkiállapotom iránt, a piszok disznó, ha rajta állna, bizonyosan elvitetne az elmegyógyintézetbe, vagy rokkantsági nyugdíjba tuszkolna, aztán itt van ez a J. úr, természetesen ismered, de nem akarok róla portrét festeni, mert még valaki felismerné, szóval üzent az ismerős foglárral, nem kell túlfeszíteni a húrokat, egyszer minden tisztázódik, s visszakerülhetek az ügyosztályra, de aljkor szigorúnak kell lenni, a kétes elemeket és az ellenséget elűzni, s helyettük hűséges munkatársakat „toborozni“. Hanem, édes fiam, mindez csekélység ahhoz képest, amivel még ezen kívül vádolnak. Majdnem háromnegyed éven keresztül te fiktív osztályvezető voltál, a kulturális ügyeket intézted, amiért havonta megkaptad, úgymond, a béred, adómentesen há- romezerötven koronát, a hivatali irodád ellenben állandóan zárva volt, kérdezősködtek is eleget, milyen halaszthatatlan feladatokat intézel, elvégre az apának tudnia kell a fia ténykedéséről, s én újabbnál újabb üdülőközpontokat, szakszervezeti tanácstermeket eszeltem ki, sőt azt is, miről folyt a tanácskozás. Végül már hányhatnékom támadt, folyton rettegtem, mikor leplezik le a kezdetben buta tréfának indult hazugságot. A nevedre érkező kötelezettségeket kielégítően megoldottam, csodálkóztak is, de én azt mondtam, az anyagokra adandó válaszokat te otthon tanulmányozod és feleled meg. Kalligrafikus aláírásom mindenkit megtévesztett; gondolom, sokan próbálták megfejteni, vajon tényleg a te aláírásod-e? Jól kifun- dáltam, és nem fogtak gyanút. A fizetésed - előleget nem Írattam számodra - hazaküldettem, anyád akkor már végképp eltűnt az életemből, így hát semmiféle leleplezéstől nem kellett tartani... Nos, a fizetésed alkalmi hölgyismerőseimre költöttem, volt belőlük elég, úgy látszik, elégedettek voltak velem, de nem kívánlak a részletekkel untatni. Őszintén szólva, nehéz volt havonként beosztani ezt a második fizetést, annyi kliensem gyűlt össze, alig bírtam fogadni őket, de elutasítani egyiket sem volt szívem. Néhányan ingyen is elfogadtak, hátha közben meggondolom magam, csakhogy én az anyádon kívül sohasem szerettem mást, becsületszavamra mondom. - Mégis elhagytam őt filléres kéjekért, női skalpokért, csalfa-bájos tüneményekért, s íme, itt állok öregedőn, emberi mivoltomban megcsúfolva, bizalmatlanságban, és személyemben meggyalázva. Ocsmány história ez, végzetem beteljesedett, és kedvvel sajnálnám magam, de már erre sincs erőm... Amennyire azonban képes leszek rá, védekezni fogok, bár sokszor álmatlanság gyötör, máskor viszont fejfájással ébredek, a fásultság nálam állandó vendég, egyszerűen nem tudom továbbgondolni az életem a vizsgálati fogság után, mintha legalábbis ez lenne a pokolba vezető út utolsó állomása. Miért is bújócskáztam a Sorssal, tolvajként eloroztam jótéteményeit, ahelyett, hogy megbecsültem volna bőkezűségét. Mindörökre vége az irgalmatlanul izgalmas kártyacsatának; lelki szemeim előtt nemegyszer megjelenik a Bögre csárda, s játékszobájában a halomban púpozódó, sokszínű pénz, megannyi komor éjjelilámpa fényét idézik most elém ezek a lenti, bizonytalan színek. Emlékszem a feszült csendre, amelyben a kurta szavak is gyilkos parancsnak tűntek, s az asztalnál ülők gözmozdonyként ziháltak, istenem, hol van már mindez. Vállaltam mindent: alkalmi zenekarban szaxofonos voltam, kinevezett főbizalmi a Citera utcai szakközépiskolában, irodalmi előadásokat kezdeményeztem és tartottam, hetente egyszer négy óra hosszat a külvárosban illegálisan könyvtárat vezettem, s minden sikerült, amibe belefogtam. Most, hogy töredelmesen megvallom neked bűneimet, egyúttal fÄtldo- zást is kérek, amiért nevedet kölcsönöztem ehhez az ocsmány ügyködéshez, s visszatekintve az elmúlt évekre, az idők mélységéből szólok hozzád, akihez szinte alig van közöm, ne légy szigorú bírám! A felgyorsult élettempóban a gyónás kortévesztés, merő "szentencia, nincs semmiféle alapja, mert nem futja rá az időnkből, hamisan cseng a könnyebbítő megbocsátás, hangulat ez, tovatűnő zavaros iszap, elomló, akár a halál, hiszen naponta újra meg újra meghalunk és újjászületünk, s mit sem törődünk a malaszttal és a föltámadás gyönyörűséges igézetével. Mindezt csak azért mondtam el, mert engem az ilyen ceremónia hidegen hagy, teljesen biztos vagyok magamban, ismerem a gyöngéimet, csalásaimat, s mástól sem sajnálatot, sem együttérzést nem fogadok el. De most már prózaibb dolgokról! Csempészett ceruzával írok, pontosabban araszolgatok, csempészett papírra- csakhogy ennek ára van. A harmadnaponként ügyeletes H. úr ugyan segít nyomorult helyzetemen, de közben elejtett szavaiból arra következtetek, ha nem fizetek, megvonja tőlem adományait, és akkor mehetek Kukutyinba zabot hegyezni. Mivelhogy megtakarított pénzem nincs, kérlek, küldjél szorult helyzetben levő apádnak legalább négyezer koronát, mert akkor pár hónapig még bizton tengődhetek, kétszázat nyomok H. úr zsebébe, ezerötszázzal alkalmasint befogom az ügyvéd száját, vagyis időt nyerek, és az idő- saját tapasztalatból mondom- megenyhíthet embert és viszonyokat egyaránt. Feltételessel is megúsz- hatom, ha az isten is úgy akarja. Kérlek tehát, kedves fiam, küldd mihamarabb a megváltó összeget, a sorsom további alakulása függhet tőle, s mihelyt kiszabadulok, mindent visszaadok - akár kamatostul is -, sőt adósságaimat is rendezem. Lehet, hogy javamra válik a többi ügyosztály vesztegetési mesterkedéseinek pontos ismerete, mert én bizony nem riadok vissza a vallomástól, ha így kieszközölhetem felmentésemet. És ha a hangom mégsem ér fel a tárgyalóterem magasába, mert belém fojtják a szót, hisz bűnbakot könnyű találni, s én már úgyis a lejtő legalján vagyok, nem kell értem törniük magukat. Szeretném, ha fenntartanánk a kapcsolatot, merthogy nekem - elsősorban nekem - nagy szükségem lesz rád. Tudod, ez a pénzösszeg csupán ideig-óráig elég. Remélem, nem fogod megtagadni, s hamarosan jelentkezel. Becslésem szerint harmincezerrel kiegyeznének, de próbálom lesrófolni az összeget. H. úr megbízható fickó, a paragrafusok embere, szigorú aszkéta, bátran küldd el tőle a borítékot, nem kételkedem megbízhatóságában. Jó erőt, egészséget kíván Nekdö és becses családodnak, s minden erényével és bűnével marad alázatos tisztelettel és mély főhajtással a Te APÁD N Sí s Z fi F. & M P. a n. aTüntettünl báliunk, és 1 kel a fejünk „Vigyék e veket! Le a \ Mellettünl fodrász üvöl ki, ő maga a tömegek t szóvivője sz Paska felállt szorított kezt gálta a vár> gyűlt tömegt- Vi-gyék mű-ve-ket! - s a szótago mint egy-eg3- Ilyen gy ta levegő kt Kellemes akarunk! Amikor e lett, megkér dómtól:- Milyen szó? Lőrincz Zsuzsa: Teregető (Lőrincz János fotoreprodukciója)
