Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
h Kinek a vétkeiért vezekelt? Zrifá&tádiát 4. Felvidéki magyar sors S onkoly János közel évtizedes odisszea után végre hazatért. Nemsokára viszontláthatta szeretett feleségét is, akitől a vol- hovkai táborban szakították el, amikor őt hadifogolytáborba vezényelték át. Felesége csak néhány héttel férje hazatérése után érkezett meg a felszabadítók rabságából. Itt e szomorú történetet be is fejezhetnénk. Bár számára soha nem lesz vége, mert a rabság következményeit élete végéig viseli. De hát az élet ment tovább. Folyamatosan magyar nemzeti kisebbségünk is visszanyerte jogait, legalábbis részben. Ö is élvezhette a társadalom gondoskodását. Sokáig állandó orvosi ellenőrzés alatt állt, hosszabb időn át a Tátrában is kezelték. Társadalmunk gondoskodott arról a fiatalról is, aki a távoli lágerben született, mert édesanyját terhes állapotban vitték kényszer- munkára. A még élő, a szovjet táborok poklát megjártak máig is csodálkoznak, hogyan élhette át a szörnyűségeket egy újszülött csecsemő ott, ahol az életerős emberek is halomra pusztultak el végkimerülésben. Igaz, e láger-gyermek fiatalon, harminchat éves korában távozott az élők sorából, s ma már csak feltételezhetjük, hogy korai halála összefügg világrajöttének mostoha körülményeivel. Sonkoly János megtört egészséggel is beilleszkedett az életbe. Volt gépkocsivezető, erdőőr és újra kovács is. Úgy tűnhet, végtére minden rendbe jött. Ám fiatalságának közel egy évtizede akaratlanul is számos kérdést vet fel. Mindenekelőtt is válaszra vár, hogy ártatlanul kinek a vétkeiért kellett vezekelnie? Mikor és ki vonja le ebből a még lehetséges következtetéseket? Próbáljuk az akkori eseményekbe beilleszteni Sonkoly János nemzedéki és nemzetiségi sorsát. Az első halálos ítélet Megállapítás vagy csupán feltevés? Nézzük a tényeket! Kit küldött a Horthy-rendszer a keleti frontra? Talán a legjobb hazafiakat, akiknek a Don-kanyar- ban kellett volna az ország érdekeit védeniük? Korántsem. Hívjuk tanúságtételre a magyarországi forrásokat. Elsősorban is Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért című tanulmányából egy idézet, amelyben a szerző így teszi fel a kérdést:- „Kiket küldtek meghalni az orosz frontra 1942-ben?“ Tehát nem a hazát védeni, hanem meghalni? íme, a válasz: „A behivottak zöme a nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege...“ (Vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, hadseregvezérkari főnök) „Feltűnő, hogy milyen sok a 2. hadseregben a nemzetiségi: a románok, ruténok, szlovákok, akiknek életét Horthy Miklós állama a magyarokénál csekélyebb értékűnek ítélte.“ Horthy Magyarországában a felvidéki magyarok sorsa aligha különbözött a megbízhatatlannak tekintett más nemzetiségiekétől. Tudvalevő, hogy a királyhelmeci, kassai, losonci, füleki, ipolysági, komáromi, galántai lakosság az „anyaországhoz“ 1938-ban történt visszacsatolása után is csak „felvidéki magyar“, sőt Benes-iva- dék maradt. Ha magyarnak is, de azért nem olyan igazinak tekintettek és a fasiszta Magyarország urai demokráciától megmételyezett veszélyes elemnek könyveltek el bennünket. Csoda-e hát, ha a halálra ítélt 2. magyar hadseregbe is sok „felvidéki magyart“ soroltak be? Hogy miért? Álljon itt tanulságul egy idézet a már említett könyvből: „A 2. hadsereg katonái tudták vagy sejtették, hogy miért éppen ők kerültek ki a frontra. A III. hadtest egyik tisztje jelenti: mintha leforrázták volna, úgy érintette őket az a hadseregparancs, mely tudtul adta, hogy itt leváltásra és hazamenetelre senki se számíthat. A 2. hadsereg katonái úgy érezték magukat ezek után, hogy ők áldozatul vannak odadobva.“ Sonkoly János is az odadobott áldozatok egyike volt, akinek hazamenetelre nem lehetett számítania... Ez volt az ő első halálos ítélete. Csupán a sorsnak vagy éppen szerencséjének köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Történelmi közjáték A háború befejeződött. Az egyik oldalon a győztesek, a másikon a vesztesek. Ki tudja, a győztesek vagy a vesztesek fizettek-e nagyobb árat? Ám mindenképp jaj a legyőzőiteknek! Vajon ki volt győztes és ki vesztes? Hívjuk tanúként Miroslav Kusy professzort (akit 1968 után a normalizálás időszakában úgyszintén félreállítottak). A Fragment K idei 3. számában közölt Neslovensky fenomén című írásában a következőket állapítja meg: „Az 1945. év ennek az éremnek a másik oldala, amikor Szlovákia - ez alkalommal a Szlovák Állam ismét vesztes ország... Hisz a Szlovák Állam hadat üzent mind a három szövetséges hatalomnak és a velük való hadiál- lapotot soha nem szüntette meg. Tehát harcban vereséget szenvedett ország volt - ennek ellenére is a második világháború győztes országai közé került és másoktól eltérően soha nem volt kitéve a veszleseknek kijáró megszállásnak, jo- vátételi kötelezettségnek stb. Ez nem éppen saját érdeme volt, inkább annak köszönhette, hogy a Csehszlovák Köztársaság felújítására'diplomáciai úton került sor. A Csehszlovák Köztársaságot a szövetségesek ilyen értelemben formálisan már a szlovák nemzeti felkelés előtt elismerték, az sznf tehát nem szolgált egy ilyen háború utáni elrendezés alapjául, legfeljebb a vele való egyetértés kifejezése volt. Ez oknál fogva nem is tűnt véletlenszerűnek, hogy a Szlovák Állam jogi helyzetét és jogi hagyatékát különösebben nem firtatták. A csehszlovák képviselet számára előnyösebb volt egyszerűen feledésbe veszejteni, via facti- ként elkönyvelni. Ez az állam azonban létrejött, teljesen legálisan létezett és több ország, köztük a Szovjetunió is elismerte, s rendes diplomáciai kapcsolatot tartott vele..." Ám későbbi jogi értelmezésben lényegében „az a Szlovák Állam nem is létezett, ezért nem is lehetett vesztes, ezért nem kapitulálhatott és nem is diktálhatták neki a kapituláció feltételeit; különben tudomást kellett volna szerezni róla és a felújított Csehszlovák Köztársaság egy része a vesztes és megszállt ország helyzetébe került volna." íme, így történt, hogy az újjászületett Csehszlovákia háborúban vesztes országrésze a győztesek közé sorolt köztársaság keretében egy diplomáciai sakkhúzás folytán maga is a győztesek között tetszeleghetett. Vesztes mivoltát az egész köztársaság jó hírneve végett senkinek se volt érdeke bolygatni, így inkább bölcsen hallgattak róla. A második halálos ítélet Ezt a té iyt a szovjetek is tudomásul vették, hisz Csehszlovákiát és München előtti határait már korábban elismerték. Egy kérdés azonban így is megválaszolásra vár. A Szovjetunió a Szlovák Államot a magyarokkal együtt ellenségnek tekintette. Másnak nem is minősíthette, hisz hadiállapotban volt vele és a szovjet fronton szlovák katonai egységeket is bevetettek. Ezt támasztja alá a Belügyi Népbiztosság 1941. június 25-én (a Szovjetunió elleni német támadás után) kiadott rendelete, mely szerint „internálni kellett minden olasz, finn, román, magyar, szlovák állampolgárt. Amíg nem érkezik külön rendelkezés, valamennyi internáltat őrízet alatt kell tartani." A háború utolsó heteiben a győztes köztársaság vesztes országrészéből a lakosok ezreit hurcolták szovjetunióbeli kényszer- munkára, valamiféle jóvátételként a szovjet országnak okozott károkért. Köztük volt Sonkoly János és felesége is. Tény, hogy kényszermunkára Dél-Szlovákiából indították a szerelvényeket és szinte kizárólag magyar nemzetiségűekkel. Itt vetődik fel a kérdés, vajon a szovjet katonai szervek e személyeket mint csehszlovák lakosokat vagy pedig mint a háború idején Magyarországhoz tartozó országrész polgárait szállították-e kényszer- munkára. Ha az első eset állt fenn, akkor a köztársaság a magyar nemzetiségűek rovására rendezte számláját a szovjetekkel szemben. A másik esetben viszont egy más ország vezetőinek bűneiért jóvátételként a győztesek közé sorolt köztársaság területéről vitték el az embereket. így is, úgy is elgondolkodtató... Á szovjet munka- és hadifogoly- táborok semmiben se különböztek a hírhedt büntetőtáboroktól. Itt is, ott is ezrével pusztultak az emberek. Szovjet források szerint ezekben a háború végén mintegy két- -millió hadifogoly raboskodott. Ki tudná megmondani, hányán nem tértek közülük haza... Hogy miként lett a Szovjetunióban előbb munkaszolgálatos, majd hadifogoly Sonkoly János és sok ezer Dél-Szlovákiából elhurcolt társa, egyelőre felfedetlen rejtély. Mindenesetre tény, hogy e táborokban a sztálini érában milliók pusztultak el. (Medvegyev szovjet történész szerint 40 millió, más becslések szerint „csak“ 12 millió). így nem alaptalan az a feltételezés, hogy Sonkoly János fölött már be- vagonírozásakor másodszor is ki- • mondták a halálos ítéletet... Zárszó helyett írásomnak nem célja a tetemre- hívás. Azért különbség van a győztesek, hóhérok és áldozatok között. Egyénekre, csoportokra, nemzetekre a történelem is róhat küldetést, de a hóhérok maguk választják szerepüket. E szerepek tisztázása a történelem feladata... Sonkoly János hetvenötéves. Nem vár különösebb elégtételt. Ki is pótolhatná a fiatalságából elrabolt évtizedet? Azért így is joggal megilletné, hogy kínszenvedésének okozói vagy jogutódaik, legalább utólag erkölcsileg rehabilitálnák, tisztázva azt, hogy ártatlanul, mások bűneiért vezekelt. Ez a legkevesebb, amit ember annyi szenvedés után élete alkonyán megkaphat... 990. VII. 20 ÍGY ÉL MA FÜLEKI OTTHONÁBAN SONKOLY JÁNOS
