Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
ÚBUJBSBfl 5 1990. XI. 30. Bizony immár hetven esztendővel ezelőtt szüléink halálukig tartó őszinte és komoly barátságban voltak. Apám rendszeresen nagy sétákra járt Hugó bácsival, a volt császári és királyi ezredorvossal, aki az első világháború végén telepedett le Komáromban orvosként, és a régi Deák Ferenc utca egyik legszebb, patinás, emeletes épületében rendezte be lakását és privát szanatóriumát. Jó érzéssel emlékszem rá vissza, mert nagyon finom cukorkákat rejtegettek zsebei, s találkozásaink során egy-egy „barack“ kíséretében néhány szem mentholos vagy köhögés elleni mézcukorkával örvendeztetett meg. Hugó bácsit ezért mézes bácsinak tituláltuk. A két szülőpár barátkozott, Hansi- val egy és ugyanazon iskolába, a komáromi bencés gimnáziumba jártunk, egymást látogattuk, sőt ezt felnőtt korunkban is természetesnek tartottuk. Milyen volt Hansi, azaz Selye János? Mindig és mindenütt olyan volt, mint akit abban a szent pillanatban csomagoltak ki óvatos kezek a skatulyából. Felsős korában, a tízpercekben sosem láttam a gimnázium udvarán, hogy társaihoz hasonlóan, kergette volna a „lasztit“. Mezey Jancsival, a diófák árnyékába húzódva figyelte, miként „hőbölög“ komolytalanul a fiatalság. Emlékezetemben a gimnazista Selye Jancsira a csokor-nyakkendő volt a legjellemzőbb, senki sem hordott ilyesmit, csak ő. Aztán nem tudom, mondjam-e. Inkább csak suttogvar nem volt eminens. A rossz nyelvek, vagy helyesebben, a gyermekeiket félreismerő, elfogult szülők így mondogatták: „Az édesapa a bencés urak háziorvosa, az ilyesmi pedig sokat nyom a latban“. Mások már kegyetlenebből fogalmaztak: „A Selye- gyereknél persze, már a papa miatt sem állítják tilosra a magasabb osztályba vezető utat“. Persze a város tudta, nem igaz a beszéd, ez a sus- mogás. Végül is maga János hallgattatta el az ilyenfajta regéket. A Károly Egyetem Orvosi Karán minden kollokviumát, vizsgáját kitüntetéssel abszolválta. Kitüntetéssel avatták az orvostudományok doktorává, s míg az addig aggályoskodók hangja elelült, mikor híre ment, hogy elnyerte a Rockefeller Alapítvány díját, s rövidesen áthajózik az Egyesült Államokba, hogy a Rockefeller Institut kutatóintézetének reménydús tudományos munkatársa legyen. Több mint ötven éve távozott hazulról, s ugyancsak sok évtizeddel ezelőtt lett a montreali egyetem professzora és klinikájának főorvosa. Szülei 1938 körül Pestre költöztek, magam utoljára 1936-ban találkoztam vele személyesen. 1936 augusztusában, mint a prágai rádió szerT udom, lesz aki azt mondja, ugyan mit is tudhat egy nyugdíjas pozsonyi rádiós, újságíró a világhírű montreali professzorról, dr. Hans Selyéről. Hát csak annyit, hogy Jókai szülővárosában együtt gyerekeskedtünk. Igaz, valamivel idősebb volt nálam, de hát megmagyarázom, miképpen is kezdődött ez az ismeretség. Emlékeim Selye Jánosról, a stresszelmélet atyjáról kesztője néhány heti szabadságomat az apai házban töltöttem, ugyanebben az időben volt Selye János is szülői látogatáson Komáromban. Még ma is megvan nálunk tett látogatásáról a fénykép. Aztán közbejött a pokol, a háború. Selye doktor európai útjai is minimálisra korlátozódtak. Utoljára 1960-ban járt Komáromban. Erről édesapám így számolt be nekem:- János szüleinek sírját jött meglátogatni Pestre. Selye bácsi még 1948-ban halt meg, édesanyja Felisz néni 1956 őszén. Az Erzsébet híddal szemben, a pesti hídfőn lakott. Az akkori csatározásokban egy eltévedt golyó, átcsapva az ablakon, pontosan a szíve közepén állt meg. Hetekig nem tudták neki megadni a végtisztességet. Apám nyolcvannyolc évet élt meg anyám haláláig szellemileg friss, állandóan jegyzetelő, széles tudású, túl komoly dolgokra is odafigyelő, de mivel az élet sokszor és nagyon megbántotta, hát keserű ember volt. Csak olyankor engedett fel, akkor lazított, ha a maga érdekelte dolgokról szólhatott, ha sűrűn teleírt füzetjegyzeteiből felolvasva, meghallgatásra talált. Nála jártamban, egy ízben majd éjfélig beszélt nekem Selye az „Életünk a stressz“ című könyvéről, melyet nemcsak átlapozott, de valósággal magába szívta ifjú professzor barátjának tudományos megállapításait, sőt, szokásához híven, aprólékosan ki is preparálta. Ezen az estén közlékenységé- nek jó társa lettem.- Milyen benyomást tett rád Selye Hanzi? - kérdeztem apámat.- Ö olyan embertípus, aki nem változik. Még ma is karcsú, csendes, inkább hallgatagnak mondanám. Világhíre semmi ballaszttal nem terhelte meg mai emberi profilját. Szerény, megfigyelő ember maradt. Anyádnak is, nekem is nagyon jólesett, hogy hozzánk is eljött. Azt mondta, eljött búcsút venni régi szép otthonától, a régi utcától, a volt bencés gimnáziumtól és tőlünk, szüleinek még életben levő barátaitól és a maga ifjúkori társaitól. A visszajáró lélek lehangoltságával búcsúzott. „Minden olyan elkopottá vált - mondta csendesen, szomorúan -, a régi otthon és az iskola - kívülről - belülről egyaránt. “ Aztán mosolyogva ránk tekintett: „Csak a régi barátok maradtak változatlanok“. S tudod, fiam, ezt az őszintén szerény ember természetességével mondta. Ez a hang jellemzi „Életünk és a stressz“ című könyvét is.- Ha összefoglalót kellene adnod, hogy határoznád meg, mi a stressz szónak a fogalma?- Hát először is e szót mérnöki nyelven olyan erők jelölésére használják, melyek valamely ellenállásra hatnak. A stressz az ember önszabályozó élettani szerve. Idézném most magamat, ahogy jegyzetemben megpróbáltam a könyvre vonatkozó feleletemet összefoglalni. Ez a könyv azokhoz szól, akik a létért folyó küzdelemben a maguk sajátos szervezetének folyamatos alkalmazkodását, a külső és belső ártalmak elleni védekezését és ellenállását akarják minél hathatósabbá tenni. Selye professzor a lelki élet működésének, a betegségek kialakulásának, gyógyításának egy újszerű szemléletét és ennek kapcsán az egészséges életmód hasznos bölcseletét építette fel. Szóval, így is magyaráznám: ismerd meg önmagadat!- Selye szerint önmagunk megismerésének már gyógyító következménye van?- Az „Életünk és a stressz“ írója szerint e kérdésre határozott igennel kell válaszolnom, mert ha az ember önismerete fokához mérten él és fejezi ki önmagát, akkor közelebb jut a nyugalmához és boldogulásához. Az orvosnak, az embernek, betegnek tudnia kell „E világon minden a megismerés és felismerés: minden a bölcsesség felé törekszik. Az a végső cél, hogy helyesen ítéljünk az élettel és magatartásunkkal szemben is. Az biztos, hogy a világban minden a kopásra, elhasználódásra van ítélve, így maga a stressz is. Az sem csodalámpa, csak egy általános beilleszkedő ellenállás az elernyedéssel szemben. A betegséget legyőzhetjük, ha felerősítjük a szervezet védelmét. Ne felejtsük el, hogy már maga az egészség látszata is hozzásegít ahhoz, hogy valóban egészségesek legyünk. Vannak kedvtelen, szomorú napjaink is, néha túlérzékenységünkből, hiúságból is. Ne mutassuk ki, erőltessünk mosolyt magunkra, s egyszerre csak egész lényünk visszamosolyog ránk.'... Ha egy pilóta ott repül fennen a magasban, a gép motorját ő irányítja. Világos tehát, hogy életünket a természeti törvényekkel összhangban, harmonikusan rendezzük be. “- Eddigi mondanivalód, vagy Selye dr. gondolatait tolmácsolni kívánt szavaid nyomán két goethei idézet jár az eszemben: „Csak aki változni képes, az marad fiatal“. És a másik: „ Mítoszban az élet és költészet összeölelkezik“. A halandó ember általában nem éli a maga igazi életét. A tudós mindig az ismeretlen és az új felé tekint. A művész, a festő, tudós mindig megőrzi gyermeki lelkületűt és képességét, hogy élvezni tudja eszméit, élete motívumait. Ez a gyermeki lelkűiét, tudat adja fiatalságukat és alkotásra kész életüket?- Életünk folytonos önvizsgálatot igényel. Mindegyikünknek a magunk életét kell élnie és kézben tartania. Az ember végső célja, hogy életével kifejezze önmagát. Kanttal együtt mondja Selye, s én mindkettőjüket idézem: az életnek nincs receptje. Különbözők vagyunk. Csak abban vagyunk egyformák, hogy mindnyájan engedelmeskedni tartozunk azoknak a fundamentális biológiai törvényeknek, melyek életünket kormányozzák. Selye is hangoztatja: az emberi szellem, jellem és akarat idealizmusa a „zum ewigen Frieden“ érdekében az emberi életkort is egyre tovább tolja. Az előbb Geothét idézted, a nagy költő-fejedelem az embert tekintette a mindenség legátfogóbb, legkozmikusabb organizmusának. Az ember nemcsak elszenvedi a különböző természeti behatásokat és alkalmazkodik hozzájuk, hanem értelménél és munkájánál fogva szolgálatába állíthatja, vagy elhárítja a neki alkalmatlan természeti tényezőket olvassa rendületlenül jegyzetfüzetének idevágó sorait válaszként kérdéseimre lelkesen és fáradhatatlanul apám. Felemeli hangját s lassan, szótagolva olvassa: „Minél magasabb fokon áll az ember műveltsége, annál inkább urává lesz a maga sorsa és élete fölött“ - így Goethe, és ennek felismerése késztette annak kimondására, hogy a tudósokban, feltalálókban, írókban és művészekben emberségünk magasabb összegezését, szintézisét lássuk, akiktől s amitől életünk, sorsunk és jövőnk egyre kulturáltabb világa függ. Micsoda elérhetetlen álom! - tett pontot a maga szavával a goethei megállapításra.- És mi a végkövetkeztetés? Teljesen belsődből fakadó választ szeretnék hallani, összegezzed véleményedet - az Értől az óceánig.- Megpróbálom... Selye profesz- szor könyve a lelki összhang jelentősége. Olyan összhang az, amit csak a Bach-zene egyszerű bája, szépsége, igazi zeneisége tud a lelkekben teremteni. Csak az ilyen motívumok, átélések ébreszthetnek az emberben meggyőző, meghitt melegségeket. Ez nem az ész, de a lélek hangja. Ez az énem hangja, amit nem kívülről hallok, magamból jajong felém és érzem, hogy átformál és adja azt a valóságot, melynek arculata benne van és lesz a további nemzedékek fejlődésében is. így válunk gyermekeinken át Jákob lajtorjájának lépcsőfokaivá. Ahhoz, hogy egy ilyen nagyméretű élettani problémával szakszerűen foglalkozhatnék, nincs meg a megfelelő képzettségem, tudásom, de nincs meg a lehetőségem sem. Amit mondani akartam e témáról, csak egy kultúrkérdés iránti érdeklődés határáig terjed, s mert ezt szívesen teszem, szívesen is beszélgetek e témáról, minden fontoskodás nélkül. Magam is, néhai testi-lelki jóbarátom, dr. Selye Hugó tudós-orvos fiának nézetét vallom: „Ne az évek száma, hanem az élettel telített évek legyen emberségünk mottója“. Az elmúlt napok egyikén, kései éjjeli órákban, félálomban iémlettek fel apámmal dr. Selye Jánosról folytatott beszélgetéseimnek mondatai Azonmód felkeltem s régi, megőrzött „kincseim“ közt megtaláltam apámnak ide vonatkozó naplójegyzetét. Hozzáláttam az emlékek írásbeli rögzítéséhez. Mi legyen a befejező gondolat? S akkor Mécs Lászlónak egyik verse jutott az eszembe, amelyet ifjú koromban gyakran szavaltam. Ilyen parafrázissal, átírással alkalmazható végmondatként: ... én a szenvedések szűrőjén szűrtem a vérem aranymosónak álltam be életem folyójába meríteni próbáltam a jóságból és a szerétéiből egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből, egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből... És most jön - bocsássa meg nékem, haló poraiban, a költő - a parafrázis: én ember vagyok s csak ennyit tudtam meríteni egy tudós ember, meg egy derék apa gondolataiból. Nagy Jenő A konummi >Wi
