Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-30 / 48. szám
3 1990. XI. 30. (Folytatás az 1. oldalról) ez a függőségi viszony a mi szempontunkból lazább lenne, azaz részben önállósodnánk. Pontosabban: azt szeretnénk, ha módszertanilag és gazdaságilag is egy ágazathoz tartoznánk, azaz vagy az ipari, vagy pedig az oktatásügyi tárcához. Egyébként különösebb ellentét nem volt közöttünk, s a konkrét szakmunkásképzést illetően ma sincs. Most például a nálunk tanuló 320 fiatalból 250-re a szerződés szerint a Modus tart igényt. Egy időben 550 tanulónk is volt a múltban, s nem kizárt, hogy a jövőben újból népesedhetünk ... Persze, az esetleges létszámemelést és az újabb szakmák oktatásának bevezetését önálló intézetként könnyebben megvalósíthatjuk, mint abban az esetben, ha a döntés még másokon, így például az üzemeltetőn is múlik. Attól tartunk, hogy üzemeltetőnk jelenlegi terveinek elfogadásával a mi önállóságunk kútba esne. Ugyanis a Modus vállalat a városban lévő otthonunkat, objektumunkat el akarja adni és magához, azaz a vállalat területén üresen álló épületrészekbe szeretne minket költöztetni. Ezzel mi nem értünk egyet, s ragaszkodunk a jelenlegi iskolaépületünkhöz. Egyebek között azért is, mert itt tornatermünk, klubhelyiségünk is van, viszont az „újban“ nem lenne. Ugyanakkor nekünk több szempontból is megfelelőbb a mai iskolánk. Meg aztán kérdés, mi lenne velünk, ha elfogadnánk az üzemeltető tervét, odaköltöznénk, s a vállalat egy bizonyos idő után azt mondaná, nincs ránk szüksége... mert ez is előfordulhat. Ha viszont önállóak vagyunk, akkor az igényekhez alkalmazkodva bármikor változtathatunk a szakképzésen, új szakokat vezethetünk be. Mi tehát önállósulni szeretnénk, de a Modus-szal továbbra is szorosan együtt akarnánk működni. JÁN GRINVALDSKY mérnök, a Modus igazgatója A szakmunkásképző sorsa a mi ügyünk is, hiszen nagy mértékben függünk’*egymástól. A vállalat vezetése és a szakJÁN KRTÍK, igazgató A Lévai Építőipari (közismertebb nevén kőfaragói) Szakmunkásképző Intézet testvériskoláink sorában a kisebbek közé szervezet megtárgyalta a teljes önállóságra törekedő tanintézetünk kérelmét. Kijelenthetem, nincs közöttünk, mármint a vállalat és az iskola között harc, annak nem lenne értelme. Tény, hogy a szakmunkásképzőt szeretnénk a termelő részlegeinkkel és az irodahelyiségeinkkel egy fedél alá hozni. Gazdasági szempontból mindenképpen jobb lenne úgy, ugyanis a tanintézet műszaki üzemeltetése évente ötmillió koronánkba kerül, holott a gyárban sok az üresen, kihasználatlanul álló terem, helyiség. S olyan helyiségekről van szó, amelyek némi átalakítással iskolának is megfelelnének. Az ipari minisztériummal november elején írásban közöltük elképzelésünket. Ennek értelmében mi a gazdaságilag rövidesen önelszámoló üzemekre osztódó és részvénytársasággá alakuló vállalatunkban a szakmunkásképzőnek is garantálnánk a gazdasági és szakmai önállóságot. Ez azt jelenti, hogy az iskola a vállalat költségvetéséből megkapná az üzemeltetéshez szükséges pénzösszeget, s a többivel már maga törődne. Például a szakmunkástanulók készítette próbatermékeket árusíthatná, s más vállalkozásba is kezdhetne. Attól pedig szerintem nem kell tartania, hogy a vállalat esetleg bármikor lemond róla. Nem teheti, hiszen textilgyár vagyunk, s nálunk mindig szükség lesz a jó, megbízható munkaerőre. Jelenleg például 1150 dolgozónk van, ám a rövidesen bekövetkező termékszerkezet-váltáshoz újabb 280 varrónőre lesz szükség, távlatilag pedig 1700 emberrel számolunk. Ahol ennyien dolgoznak, s zömében nők, ott a fluktuáció sem kicsi, tehát állandóan kell az utánpótlás. A korszerű gépekhez persze nem állíthatunk akárkit. Oda csakis szakképzettek kellenek. Van tehát és később is lesz létjogosultsága a textilipari szakmunkásképzőnek. Mi akkor is számítunk majd a segítségére, illetve az együttműködésre, ha az üzemeltetését illetően netán nem a mi elképzelésünk valósul meg. tartozik. Nyolc osztályunkban a kőfaragó, villanyszerelő és gépjavító szakmával 215 fiatal ismerkedik. Az utóbbi kettőnek a Szlovákiában egyedül itt tanított kőfaragó szakmához semmi köze, a választék mégis figyelmet érdemel. Az iskola már a korábbi „egzisztenciabiztos“ években is igyekezett több lábon állni. Olyan szakmát oktattunk, amelyek révén különböző gazdasági ágazatokkal álltunk kapcsolatban. Napjaink társadalmi, gazdasági változásai mindezek ellenére a „kőfaragók“ alatt is meginogtatták a talajt. Az első figyelmeztető jelzés Krskanyból érkezett. Az ottani gép- és traktorállomás felmondta három tanuló oktatási költségeinek térítését. Ez a probléma időközben rendeződött. Az ide vonatkozó törvények értelmében az elsős tanulónál átvállaljuk a költségeket, a második, illetve a harmadik osztályba járó tanuló taníttatását továbbra is az üzem fizeti. Nagyobb probléma, hogy eddigi fenntartónk, a kőipari vállalat januártól részvény- társasággá alakul, erre hivatkozva megszünteti a szakmunkásképző finanszírozását, az elméleti oktatókat, pedagógusokat alkalmazó kerületi nemzeti bizottság pedig megszűnik. Természetesen nem ülünk ölbe tett kézzel, s kilincseléseinkre illetékes helyen ígéretet kaptunk, hogy iskolánkat az elméleti oktatókkal, mesterekkel és nevelőkkel együtt átveszi az építőipari minisztérium. Ezzel, persze," csak az alapproblémák, a fennmaradást feltételező pénzügyi gondok oldódnak meg. Egyéb vészjelzések is vannak, s ha ezeket figyelmen kívül hagynánk, önmagunk ellen vétenénk. Egy iskola létezéséhez nemcsak pénzre, tanulókra is OLGA HARGAŐOVÁ mérnök, igazgató Intézetünk az alapítótól azt a feladatot kapta, hogy szakácsokat, pincéreket és vegyes- áru-eladókat képezzen a Jedno- ta Fogyasztási Szövetkezete nyugat-szlovákiai üzemei részére. A direktívák korában a Jed- nota vállalatai más járásokból is kötelesek voltak hozzánk küldeni a tanulóikat, tekintet nélkül arra, hogy az utazás és elszállásolás feleslegesen megdrágította számukra a szakmunkásképzést. A piacgazdaságra való áttérés megváltoztatta a helyzetet. szükség van, ugyanakkor a munkaerő-felesleggel rendelkező üzemek aligha kötnek új szerződéseket szakmunkástanulók oktatására, vagy ha igen, az eddiginél lényegesen kevesebb fiatal képzését fedezik majd. És ezzel a problémánkkal már magunkra maradunk, a nehéz éveken önmagunkat kell átjuttatnunk. Kidolgoztunk egy önmegmentő munkatervet, hogy a szeptemberben várható leépülés a lehető legkisebb legyen. Elkészült az iskolánkat népszerűsítő tetszetős, képekkel illusztrált röplap, amit a napokban Szlovákia érdekelt iskoláiba, vállalataiba, sőt az egyéni vállalkozókat tömörítő érdekvédelmi szervezeteknek is megküldünk. Jelenleg három tanulónk van, akik az egyéni vállalkozó szülő költségén tanulják a papa szakmáját. Ugyancsak saját kezdeményezésből két új szak oktatását kezdjük meg. A kőkitermelő, a követ építészeti célokra megmunkáló, valamint falazat-padlózat burkoló szakmunkások mellett szeptembertől a restaurátori célú kőfaragó (szökőkutak, lépcsőházak, épülethomlokzatok stb. felújítása) és a kövező (területek, úttestek kövezetkövei .való kirakása) szakmára felkészítő osztályokat is nyitunk. Felmérjük, hogy az érdekelt vállalatok milyen szakmaátképző tanfolyamok iránt érdeklődnek. Még megemlítem, hogy rendszeresen szervezünk tanulmányutakat, hogy lássuk, testvériskoláink mit s miként csinálnak fennmaradásukért. A távolabbi járásokban a Jedno- ták inkább állami intézményekben helyezik el a növendékeiket, csakhogy olcsóbb legyen a taníttatásuk. Ezzel csökkent diákjaink száma, s megoldást kellett keresnünk a tökéletesen felszerelt tanintézet és a szakképzett tanerő kihasználására. A problémát úgy oldottuk meg, hogy kísérleti jelleggel gondozóképző osztályt nyitottunk. Sajnos, a helyzetünk ma sem mondható stabilnak. Ennek legfőbb oka, hogy még mindig megoldatlanok a szakmunkás- képzés alapvető kérdései, a vállalatoknak most egyáltalán nem előnyös szakmunkásképzésre gondolni. Ugyan minek vállaljon pluszköltséget egy vállalat, amely privatizálás előtt áll és amelynek a saját dolgozói elhelyezésével is gondjai vannak? A legtöbb vállalat még azoktól a szakmunkás-tanulóktól is igyekszik megszabadulni, akiket korábban tanulni küldött. Rövid időn belül kiéleződik a helyzet, ha nem kerül sor a hónapok óta sürgetett intézkedésekre. Nagy gondunk, hogy miből fizessük a tanerőt. Az iskolatörvény ugyan kimondja, hogy ezt az összeget az iskolaügy alapjaiból kell kihasítani, csakhogy egyelőre nincs rá pénzt. Szeptember elseje óta önálló vállalat vagyunk, tehát saját bevételeinkből kellene megélnünk. Viszont az említett bérekre négy hónapja egy fillért sem kaptunk az iskolaügytől, s még az is kérdéses, év végéig megkapjuk-e a hátralékot. Még szerencse, hogy az alapító szövetség megerősítette, továbbra is fenn akarja tartani intézetünket, s pillanatnyi anyagi gondjaink áthidalására év végéig kölcsönt folyósított számunkra. Egyelőre megmenekültünk, de mi lesz holnap? Optimisták vagyunk, mert igyekszünk a kor igényeihez igazodni. Olyan szolgáltatások nyújtására rendezkedünk be, főleg a Dunaszerdahe- lyi járást illetően, amilyenekre a szervezetek igényt fognak tartani. Vagyis nem ragaszkodunk az eddigi szakosításhoz, s átképzési tanfolyamok szervezésére is vállalkozunk. Van saját vállalkozási programunk. Például szeretnénk kapcsolatba lépni hasonló külföldi intézményekkel, amelyekkel főleg a nyelvtanulást is segítő szakmai gyakorlat szervezésében szeretnénk együttműködni. Azonkívül a városban különféle szolgáltatások végzésére is vállalkoznánk. Hiába, a piaci mechanizmus feltételei között intézetünk másként aligha képes megélni. A működés alapelveit azonban, melyekre mindeddig hiába vártunk, le- giszlatív úton kell rögzíteni. LAPZÁRTAKOR ÉRKEZETT A HÍR, HOGY A SZÖVETSÉGI KORMÁNY IS FOGLALKOZOTT AZ ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKBAN TÁRGYALT ÉGETŐ PROBLÉMÁVAL. JAVASLATA SZERI FT A SZAKMUNKÁSKÉPZŐK ÁLLAMI TULAJDONBA KERÜLNEK, S EZ A MEGOLDÁS LESZ ÉRVÉNYBEN MINDADDIG, AMÍG GAZDASÁGUNK STABILLÁ NEM VÁLIK. AZ OLDAL ANYAGÁT ÍRTA: EGRI FERENC, GAZDAG JÓZSEF, KÁDEK GÁBOR és POLGÁRI LÁSZLÓ Új szakok, „maszek“ tanulók ,,Van saját vállalkozási programunk“ Méry Gábor felvételei
