Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
H Uasárnap AG ÓCS FERENC CÍTERAKÉSZÍTŐ MESTER BÁNATA Ezek a szebbnél szebb darabok a mester műhelyéből kerültek ki Hajában már fehéren csillan az idő, látni rajta, az élet súlya egyre jobban nehezedik a vállára. Nem csoda, hisz ebben az évben már a nyolcadik X-et tapossa. Az indián nyár beszűrődő napsugarai azonban még mindig biztos kezű mozdulatokra vetődnek. Újból készül egy citera, a sokadik. Agócs Ferenc házi műhelyében. Hol is találhattam volna előre be nem jelentett látogatásom napján a citerakészítés utolsó gömöri mesterét, mint a munkapadnál. A ház mellett megbúvó kis műhely kikapcsolódást nyújt az élet gondterhelt hétköznapjai elől ide menekülő alkotó embernek. A környéken mindenki tud-, ja, ez a műhely életének egy darabja, kedvenc kedvtelésének mindenkori fészke, nyugdíjas napjainak becses tanyája. Feri bácsi ma is oly lelkesedéssel és kedvvel beszél a citerakészítés műhelytitkairól, remélve, bízva abban, hogy akadnak, akik kedvet kapnak hozzá, és újra a népszerűség régióiba kerül ez az ősi magyar hangszer. A hangszerrel való első találkozásának felidézéséhez alaposan visszaforgatta az idő kerekét.- Hároméves voltam, amikor Ajnácskőre költöztünk. Szegények voltunk, ezért én is fiatalon munkába álltam, a kőbányában kezdtem dolgozni. A jobb kereset reményében egész Szlo- venszkót és Ruszinszkót bejártam, és bizony mindent csináltam, ami a kenyérrevalót biztosította. Voltam én kérem részes arató, kőfejtő, kőbányai kovács, építőmunkás, nyugdíjba pedig a meliorációs üzemtől vonultam. Emlékszem, gyermekkoromban az egyik falubeli Reményitől, a híres citerakészítőtől hozott egy hangszert, amelynek mindannyian csodájára jártunk. Abban az időben ez népi hangszer volt, akárcsak a romáknak á hegedű. Aztán később apám is vett nekem, de idővel elkallódott. Ekkor határoztuk el a komámmal, hogy mi is csinálunk egyet s úgy-ahogy sikerült is. Ezt egy lengyel hadnagy könyörögte el tőlünk, merthogy civilben tanító volt, s náluk még nem látott ilyet. Később, valahogy a negyvenes évek elején készült el az első önálló hangszerem, ami most a Gömöri Múzeumban található. Aztán újból nyakamba vettem a világot, keveset voltam odahaza, így a citerával sem foglalkozhattam. Tulajdonképpen ezelőtt húsz évvel, amikor nyugdíjba vonultam, akkor kezdtem el úgy istenigazából barkácsolni. Citeramuzsikán felnőtt nemzedékeket hívhatnánk tanúként a környékről, a járásból, az országból, akik a mai napig ismerik, tisztelik és becsülik a mestert. Vannak, akik vissza-vissza- térő emlékként őrzik a 32 tagú ajnácskői citerazenekar feledhetetlen fellépéseit a hetvenes évek elejéről, s lelki szemeik előtt még mindig látják azt a korát meghazudtolóan friss, mindig vidám, beszédes Feri bácsit, aki egy személyben tanítójuk, vezetőjük, köcsögdudásuk és citera- készítőjük is volt. A nyolcvanas években a vár- gedei ifjak 16 tagú csapatával nőtt össze a feledhetetlen citerás neve. Miközben járták Medvesalja fajvait, számtalan sikert arattak a Csemadok különböző fesztiváljain, rendezvényein, de szlovákok körében Likavkán, Klenócon, Detván, Besztercebányán és másutt is sikert, elismerést vívtak ki a citeramuzsiká- nak és a hazai magyarságnak. Feri bácsi személyében egy ügyes kezekkel megáldott, páratlan zenei érzékkel rendelkező egyszerű falusi embert tisztelt az ország. A televízió munkatársai többször is felkeresték a kis portát, melynek takaros háza mellett, abban a minden pompától és különleges felszereléstől mentes kis műhelyben egymás után készültek a szebbnél szebb hangszerek. A hangszerkészítést is és a fellépéseket mára több tekercs dokumentumfilm őrzi a szlovák filmarchívumokban. Sajnos, ennek töredéke van csak a kisebbségi magyar dokumentumtárakban! A hangszerekből Prágába, Pozsonyba és az ország számos városába is jutott, gyűjtőknek, múzeumoknak, zenekaroknak, rokonoknak Is barátoknak. Gyűjteményeket gazdagít, vagy csak egyszerűen emlékeztet Ajnácskőre és Feri bácsira. A mester házi emléktárában oklevelek, köszönőlevelek, ém- lékplakettek, emlékérmék és egyebek őrzik a múlt emlékeit. A múló idő azonban könyörtelen. Agócs Ferenc, a népszerű Feri bácsi is megöregedett. A citerakészítés utolsó hazai mohikánja - bár ez a mindene - egyre ritkábban nyúl már a szerszámokhoz. Amikor újból előveszi a citerát, mint azon a szeptember végi napon is, hogy szavaival élve „még egyszer hadd cite- rázzak“, mindig felötlik benne az örömfakasztó múlt mellett a szomorú jelen is. — Eveken keresztül igyekeztem mindent megtenni az utánpótlás neveléséért, mégsem lehetek elégedett. Bár mind a három lányomnak volt citerája és szépen is játszottak rajta, belőlük nem lett citerás. Az unokámnak, sőt a dédunokámnak is készítettem már, de félő, ezen a környéken velem kihal ez az ősi hangszer. A környékről is sokan jártak hozzám, sok gyerkőcöt megtanítottam játszani, sok embernek elmagyaráztam már a citerakészítés fogásait, mégis valahogy mind a mai napig nem látok egy igazi utódot. Ez bánattal tölti el a szívemet és mindig a hibákat, az okokat keresem. Sajnos, szülők és gyerekek körében egyaránt nagy az érdektelenség, a közömbösség. A mai szülők ugyan lelkendeznek, tapsolnak, ha meghallják a citeramuzsikát, de azért szinte semmit sem tesznek, hogy gyermekeikből citerás legyen. Sohasem felejtem el azt a jó pár évvel ezelőtti balogfalai fellépésünket, amikor egy nálam is idősebb néni odajött hozzám: „Jaj, Feri bácsi, az Isten áldja meg, de szépen megtanította ezeket a gyerekeket játszani!“ Tudja, az ilyen élmény végigkíséri az embert egész életén. Alaptermészetemnél fogva mindenkinek segítek, aki a citerát, ezt a szívemhez nőtt hangszert kézbe venné. Elérzékenyülését palástolva egy gyönyörű népdalra zendített rá az ősi hangszeren. Polgári László (A szerző felvételei) Egy apokrif József Attila-vers Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. E népdal a mottója annak a József Attila összes verseit és írásait tartalmazó kötetnek, amelyet Németh Andor rendezett sajtó alá és Cserépfalvi adott ki 1938-ban. Az ország különböző részeiben előforduló, közismert népdal ez. Részben azonos, részben eltérő változatai közül talán Lajtha László Dunántúli táncok és dallamok címűi kötetében található változat hasonlít a leginkább e négysoros mottó szövegéhez. Az eltérés a két szöveg között jelentéktelen, mindösz- sze egy szócsere és egy igekötő a népdalban. Mivel általában ismert népdalról van szó, annál meglepőbb, hogy Emil B. Lukác, a kitűnő szlovák költő e mottóként használt szöveget József Attila szellemi termékének tekintette és még a Németh Andor szerkesztette kötet megjelenése évében lefordította, a Slovenské smery című folyóiratban megjelentette. Nyilvánvaló tévedését sem az irodalomtörténészek, sem a kritikusok nem vették észre sem 1938- ban, sem néhány évtizeddel később, amikor Lukác a Spovecf Dunaja (A Duna vallomása) című, csaknem az egész magyar lírát felvillantó szlovák nyelvű antológiában e népdalt József Attila verseként közzétette. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ugyanebbe a hibába esett Ján Smrek, az élvonalbeli szlovák költő is, aki 1952-ben, majd 1964-ben és végül 1978-ban megjelent versfordításai kötetében szintén József Attilának tulajdonította ezt a népdalt. Hogy e téves közlés hogy kerül hiteles adatként forgalomba, arra jellemző példaként szolgál, hogy Sándor László egyik irodalomtörténészünk - e négy sort ugyancsak József Attila verseként elfogadva - egyik tanulmányában azt a következtetést vonta le, hogy ez az első szlovák nyelvű József Attila-fordítás. Németh László Illés Endréről A hatvanas évek derekán a Kiadói Főigazgatóság kezdeményezésére a Corvina Könyvkiadó és a svájci Diogenes Verlag kortárs magyar elbeszélők német nyelvű antológiájának kiadásáról folytatott tárgyalásokat. A kötet előszavának megírására Simó Jenő, a Kiadói Főigazgatóság akkori vezetője Németh Lászlót kérte fel. Néhány hét alatt összeállt az antológia, kiválasztották az elbeszéléseket s elkészült az előszó is. Ez utóbbi elkészültéről úgy szereztem tudomást, hogy bejött hozzám Simó (a kiadói osztályt vezettem), és kezembe nyomta az előszó kéziratát.- Olvasd - mondta, érdeklődéssel várva, mit szólok hozzá. / Olvasni kezdtem a szöveget, de Simó be sem várva, míg a végére érek, ujjával rábökött az egyik bekezdésre, amelyben Németh párhuzamot vonva Kodolányi és Illés Endre között, erre a következtetésre jutott: „Másféle diadal, a mesterségbeli fegyelemé, az életen át tartó lélekjelenlété Illés Endre pályája, aki jó íróból most, 60 év körül, a többiek fáradásával s hibáik elhatalmasodásával nyomult az első sorba.“- Mi a véleményed erről? - kérdezte Simó.- Kétségtelen, hogy Illés Endre ezt a mondatot magára nézve sértőnek fogja találni - válaszoltam némi tűnődés után. - Talán azt kellene javasolnunk Német Lászlónak, hogy törölje a mondat második felét.- És te vállalkoznál erre? Mert én nem. Egy cseppet sem lepődtem meg Simó kijelentésén. Németh Lászlónak oly nagy volt már akkoriban a tekintélye, hogy ítéletei megfellebbezésére nemigen vállalkozott senki. Az antológia ügye így zátonyra futott. A kötet kiadásától a Corvina visszalépett. 1990. XI. 9.
