Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-02 / 44. szám

Vasárnap 5 19 90. XI. 2. Miként élnek a békés­csabai szlovákok? Meny­nyire szlovákok még? Mi nem adatik meg nekik ab­ból, amit magukénak sze­retnének tudni? Ezekre és a hasonló kérdésekre akartam választ találni a helyszínen, mert itt, ná­lunk, szerintem célzatosan elferdítik a tényeket. Hát majd meglátjuk... És ne­kivágtam a több mint tíz­órás útnak... Városkép — polgármester Ritkaság, hogy egy állomás jó be­nyomást tegyen az emberre. Leg­alábbis nálunk. Békéscsaba mintha mindjárt a „kapuba“ akarná letenni névjegyét - takarosak és tiszták va­gyunk, szeretjük a szépet és a ren­det. Mert így lehet jellemezni a het­venezer lakosú várost. A nyílegye­nes sétálót takaros üzletek, elegáns irodaházak, presszók, falatozók sze­gélyezik, és a sétáló végén, mely széles, forgalmas útba, majd terekbe torkollik, áll a nemrég felújított Jó­kai Színház és vele szemben az új bankház. A Kossuth tér egyik sarká­ban az evangélikus nagytemplom, melynek tornya, állítólag az egyház Európában levő templomai közül a legmagasabb, a másik sarkában a gótikus katolikus templom. Békés­csabán minden tenyérnyi szabad te­ret parkká varázsoltak, és alig akad ház, melyet ne díszítene erkély és az erkélyt számtalan pompázó virág. Szinte megszámlálhatatlannak tűnik a rengeteg fa, bokor, cserje, vi­rágágy, füvesített és gondozott ház­köz, ahonnan a padok sokasága sem hiányzik. Ha abból indulok ki, hogy: „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet“, bátran vágok neki az utcáknak, és gátlástalanul szólítom meg a járókelőket, kopogtatok be az intézményekbe és a háztartásokba. A tanácsháza műemlék - olyan is a becsülete, karbantartják kívül-be- lül. Romantikus stílusban épült, homlokzatát a híres építész, Ybl Miklós tervezte. Most a ház és a vá­ros „ura“ Mázán Mátyás polgármes­ter, magyar-történelem szakos ta­nár, aki a beszélgetésünket azzal kezdi, hogy tősgyökeres békéscsa­bai, mindkét ágon szlovák szárma­zék. A mai napig beszéli ősei nyel­vét, bár, amint mondja és ahogy meggyőződtem, már nem irodalmi szinten, csupán „csabaiasan, itteni keverék nyelven“ - teszi hozzá.- Békéscsaba nemzetiségi sziget, őseink idevándorlásuk óta. amit 1711-hez kötnek, kereskedelmi és kulturális kapcsolatot teremtettek az itteni települések lakóival. Saját érdekükben tanulták meg a nyelvet Itt akartak maradni, itt érezték jól magukat, itt látták boldogulásuk zá­logát, ezért tanultak meg magyarul. A múlt század közepén ékes szlovák és magyar nyelven, vagyis mindkét nyelven készültek a mindennemű hivatali tárgyalások jegyzőkönyvei. Ez a város kettős identitású volt. Hogy ma már Békéscsabán nagyon kevesen beszélik a szlovák nyelvet, nem jelenti azt, hogy a szlovák ere­det elveszett, hiszen van Európában jó néhány példa, akár az Egyesült Királyságra, akár Spanyolországra gondolok, ahol már gyakorlatilag senki sem beszéli a nyelvet, de az ír, vagy a baszk tudat életveszélyes nacionalizmusként létezik. Békés­csabán ilyesmi sose volt, nyitott vá­rosként tartották és tartják számon, amely minden ideérkezőt szívesen fogadott és felvette vele az kapcsola­tot. Ez az első és második világhábo­rú előtti és utáni migrációra, be- es kivándorlásra, áttelepítésekre is vo­natkozik. Itt soha senki sem rökö- nyödött meg egy-egy ember nemze­tiségén, vallásán, nyelvén, kultú­ráján. Ami a mai helyzetet illeti, az itt élő szlovákok eleve más szituáció­ban vannak, mint a Csehszlovákiá­ban élő magyarok. Mi ide vándorol­tunk, önként vállaltuk új otthonun­kat, viszont a Dunán túli magyarok a térképen meghúzott határvonal miatt rekedtek odaát. Szerintem, ez a lényeg, ez a lényeges különbség. sorsot tragikusnak mondhatunk. Em­lékszem, Szlovákiából agitátorok ér­keztek és háról házra járva azt ma­gyarázták az embereknek, hogy hol a hazájuk, térjenek vissza, mert ott rájuk kánaán vár. Szemléltető esz­közöket hoztak, plakátokat, propa­gandaanyagokat. Sokan mégsem akartak visszamenni. Békéscsabán a mai napig közszájon forog az az anekdota, mely szerint Perza bácsi kőművest Nővé Zámkyba csalogat­ták. - Nem mehetek - felelte az öreg —, mert összecsinálnám magam. Az agitátorok értetlenül néztek egymás­ra és magyarázatot kértek. „Nézzék, amíg én Nővé Zámkyból a Körös partjára érek, összecsinálom magam. Nekem pedig ide kell jönnöm, mert én csak itt todom elvgezni a dol­gom, itt szoktam meg.“ Ez a megmo­solyogni való kis történet sok igaz­ságot tartalmaz: minden embernek joga van ott élni, ahol akar, ahol megszokta. Az erőszakos asszimilá­ció feltette a pontot az i-re. Akkor kezdődött a baj, amikor az emberek szégyenleni kezdték származásukat, hovatartozásukat. Ezért egyre több szlovák a családon belül is magyarul Milyen ma a békéscsabai nemzetiségi sziget? Ebből az alapállásból kell kiindulni. Nem szabad a lencsét a babbal összekeverni. A nyelv és hagyomány- őrzés nem abban nyilvánul meg, hogy két nyelven írjuk ki az intéz­mények, az üzletek nevét, ez formá­lis dolog. Hiszen annak ellenére, hogy ennek az épületnek a homlok­zatán az áll, hogy városháza, a csa­bai szlovák azt mondja: városszki dóm. Kit zavar ez? Azt is meg kell mondanom, hogy itt sok magyar is a köznyelvet használva sok szlovák szót épít be mondataiba, s ez nem sérti egyikük nemzeti öntudatát sem. Teljesen mindegy, hogy hány nyelvű felirat van az üzlet fölé biggyesztve, ha úgy érzem, hogy az országban, amelyben élek, nem használhatom szabadon anyanyelvemet. Az ötvenes években állt be a törés Azok az évek mondhatók generá- ciótöréses időszaknak. Valóban, ak­koriban szégyen volt „tótul“ beszél­ni és így a gyerekek, a fiatalok leginkább csak otthon, a zárt ajtók mögött használták anyanyelvűket. Nagyon sok olyan családot ismerek, ahol a nagyszülők, a szülök szlová­kul beszélnek gyermekeikkel, azok viszont magyarul válaszolnak. Ez számukra a könnyebb megoldás. Minket még a szlovákul jobban be­szélő nagyszülők tanítottak meg az aktív nyelvhasználatra, de magyar iskolába járván kétnyelvűekké vál­tunk és a mindennapi életben a ma­gyar nyelvet preferáljuk. Erre azon­ban bennünket senki sem kényszerít. Ha ma a városházára bárki bejön és szlovákul beszél, szlovákul írt kérvényt nyújt be, megtaláljuk a módját, hogy saját anyanyelvén tudjon értekezni. Itt a nyelvhaszná­lat lehetősége adott. Más dolog, ahogy én szoktam fogalmazni, hogy a szlovák hatszemű nyelvvé vált. Ezzel azt akarom mondani, hogy amint két szlovák anyanyelvén be­szélget és közéjük áll egy magyar, magyarra váltanak. Én ezt természe­tesnek tartom, ezzel még nem esett csorba nemzeti öntudatukon. A népszámlálási adat nem mond semmit. A város lakosságának a negyven százalékát tartom tősgyö­keres csabainak. vagyis a századfor­dulón itt letelepedetteknek, akiknek java részük akkoriban szlovák volt, ma viszont csak egy töredéke vallja magát szlováknak - tán két-három ezer. Ennek is megvan az oka. Itt a Monarchia összeomlásáig gyönyö­rűséges együttélésnek voltunk a ta­núi. Az itt élő zsidó nagykereskedők egyformán jól beszéltek magyarul, szlovákul és németül, némelyikük héberül is, mert ez volt az érdekük. Viszont ma azt az embert, aki már élete delén túl jutott, arra kötelezni, hogy megtanulja az állam nyelvét, embertelenség. A kétnyelvűség önérdek, ám kényszerítő eszközöket nem szabad használni. Őseink ezt egyszerűen, parasztésszel oldották meg. Divat volt a cseregyerek A szlovákok leginkább Orosházá­ra küldték gyermekeiket, mert azok­kal üzleteltek. Egy év múltán a ma­gyar gyerek szlovákul is, a szlovák pedig magyarul is beszélt, jobb eset­ben még németül, vagy románul is megtanult. A kölcsönösség vezetfe oda az embereket, hogy egymás nyelvét megtanulják. Idegesítő anak­ronizmus, ami ma Magyarországon és határainkon kívül tapasztalható, vagyis az erőszakos asszimilálásra való törekvés. Ezt az ötvenes évek­ben egyszer már átéltük, nem kell mondanom, milyen következmé­nyekkel. Itt hivatalt, házat csak az kaphatott, aki magyarosított és ha jól tudom, meguknál meg, aki szlo- vákosított. A kitelepítést az emberek nagyon nehezen viselték, nem egy beszélt. Most meg divattá vált a nemzeti öntudat táplálása, de ez már nem olyan egyszerű, mert a fia­talok mit sem tudnak őseik kultúrá­járól, nem beszélik, vagy csak törik a nyelvüket. Nincs utánpótlás- ezt mondja a Népújság igazgató főszerkesztője, dr. Serédi János, aki maga is szlovák származású.- Békéscsaba volt a legnépesebb szlovák nemzetiségű település. Lép­ten nyomom lehetett szlovák szót hallani. Legalábbis 40-50 évvel ez­előtt. Itt most is élnek szlovákok, de évről évre egyre kevesebben beszé­lik a nyelvet. A fiatalok, még ha el is végzik a szlovák tannyelvű iskolát, hamarosan elfelejtik a tanultakat. Pedig senki se tiltja, hogy szlovákul beszéljenek, és nem is tiltotta soha. Békéscsaba büszke volt szlovákságá­ra. Ondrej Lipták Áchim, a paraszt­király, szlovák zsoltárokat énekelt. A jogokkal sem volt baj. Ugyanazok a jogok illették meg a nemzetiséget, mint az anyaországbelieket, ám eb­ben a nagy jogegyenlőségben lassan, észrevétlenül „beolvadtak“ a ma­gyarságba és elfelejtették a nyelvet. Amennyiben a mai állapotok útján haladunk, hovatovább a szlovákok­kal is angol vagy német tolmács útján tudunk csak szót érteni. Pedig a hazai nemzetiségek nyelvének és kultúrájának ápolása a közeledés, az egymásratalálás és az európaiság egyik legfontosabb záloga. A nagytemplomban ma is naponta van szlovák nyelvű mise... Hányán és kik ülnek be a padokba, nem tudom, mert ottlétem alatt ugyan­csak szorgalmasan hegyeztem a fü­lem, hogy szlovák szót halljak, az utcán csak egyetlen esetben sikerült. Két idős néni totyogott a Szent Ist­ván téren:- Neznás kolko je óra? - kérdezi az egyik.- A jóisten tudja:.. - feleli a másik.- Ta némái óra?- Ördög vzal. Co zrobis na va- csoru? Hát ennyi... Aztán még hat-nyolc üzletben szlovákul próbáltam kérni az árut, nem értettünk szót. Annyit viszont ott is tudtak: „ne- rozumím“. Közömbösség Hogy Békéscsabán mégiscsak vannak szlovákok, arról leginkább a Hírmondó városi hetilap győzött meg, mely éppen akkor közölte az önkormányzati választások eredmé­nyeit. A 16 választókerület közül kilencben szlovák nemzetiségű jelölt is indult. Sőt, Medovarszki Andrásra a 16. kerületben a szavazók 28,06 százaléka adta le a voksát, viszont az 5. kerületben Duna Jánosnéra csak tizennyolcán szavaztak. Ottlétemkor találkoztam olyan szlovákokkal, akik törték a nyelvet, de szlovákoknak vallották magukat, olyan szlovák nemzetiségűekei is be­széltem, akik csak néhány szót tud­tak anyanyelvükön, olyan fiatalok­kal, akik szlovák gimnáziumba jár­nak és idegen nyelvként tanulják a szlovákot, meg olyan szlovákokkal is, akik számára a nemzetiségi kér­dés, probléma „nem ügy“, - így fogalmaztak, nem érdekli őket, lé­nyüket lekötik a szociális problé­mák, és szerintük csak néhány em­ber, leginkább Jakab Róbertnét a Magyarországi Szlovákok Demok­ratikus Szövetségének főtitkárát em­legették, proponálja az ottélő szlo­vákság önmagára találását. Egy idős szlovák bácsi, aki nem volt hajlandó elárulni a nevét, azt mondta:- Higgye el, engem sokkal inkább izgat a romániai és a csehszlovákiai magyarok helyzete. Mi itt már csak a gyökerekre hivatkozhatunk, de ők igazán magyarokként élnek ott. Nem ránk, hanem rájuk kellene oda­figyelni. Nekünk itt nincsenek prob­lémáink. Soha senki nem szólt rám, ha szlovákul beszéltem. Akár most is egy nagy táblával a mellemen sétál­gathatnék, melyre azt írnám: „Szlo­vák vagyok“. Legfeljebb azt monda­nák - na és? A nemzetiséggel, a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatosan leginkább közömbösséggel találkoztam. Bár van tájház, a Munkácsy múzeumnak szlovák múltat őrző osztálya, a szlo­vák iskolának és kollégiumnak 214 tanulója, nem éreztem magam Bé­késcsabán úgy, mint Dunaszerdahe- lyen, Galántán vagy másutt, persze, megfordítva a dolgokat. Mégis szíve­sen adom közzé István Anna, az ott élő szlovákság vezéregyéniségének néhány gondolatát.- Lévén magyarországi szlovák, \ „kettős tudatom“ és kettős kötődé­sem ellenére Szlovákiában szíveseb­ben vallottam magam magyarnak, s kevés élő szálat vélek felfedezni az anyanemzet és az itt élő kisebbség között. Sajnos, nincs módunkban re­agálni minden, a szlovákiai sajtóban megjelenő és téves információkat, tudatosan elferdített tényeket közlő írásra. Tapasztaljuk, hogy a hozzánk érkező újságírók egy része eleve azzal a szándékkal jön, hogy a „több százezres“ szlovákság erőszakos asszimilációjáról megalkotott elmé­let igazolásául tényeket keressen, s ilyen esetben nem mindig fontos ( az, hogy mi mit mondunk. István Annát becsülöm nyíltságá­ért, őszinteségéért, hiszen az ellen­kezőjét is mondhatta volna azzal a szándékkal, hogy olajat öntsön a tűzre, mint ezt manapság sokan szívesen teszik. Ozorai Katalin SZLOVÁK HÁZA KINIZSI UTCÁBAN ILYEN PLAKÁTOKKAL ÉRKEZTEK SZLOVÁKIÁBÓL AZ AGITÁ­TOROK (Foto: archív) A VÁROSI TANÁCS UDVARA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents