Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-02 / 44. szám

Ha a szabadságot semmi más nem követi, csak a szegénység

Németország még az ősszel egyesült, ám Európa továbbra is megosztott marad. A politikai falak helyébe gazdasági korlátok lépnek, az ideológiai elkülönülés átalakul szociális tagozódássá. Senki sem akarja ezt, mégis ez történik.

Azok a félelmek és nehézségek, amelyeket az NDK-ban megfigyelhettünk, teljesen elborítják a valaha kommunista Európát - s ez annál rosszabb. Ugyanaz a rendszer mindenütt ugyanazokat a problémákat szülte, és hasonló megoldási kísérleteket kényszeritett ki. Bár a különbségek országonként jelentősek, de a rendszerváltás nehézségei, a tervről a piacra és a diktatúráról a demokráciára való átmenet nehézségei valamennyi államban, a Balti-tenger, az Adria és a Csendes-óceán között, azonosak vagy legalábbis hasonlóak. Mindegyikükben közös a veszély is: a kommunizmus a mély gazdasági válság nélkül nem omlott volna össze, a válság a demokrácia szülőanyja, ám ez a válság tovább él, és félő, hogy felfalja gyermekét.

A kommunizmustól való megszabadulás, az 1989-es év csodája, még nem teremtett új viszonyokat, hanem csak azok előfeltételeit hozta létre. A tervgazdaságot lebontják, ám ezzel még nincs piacgazdaság. A törvények engedik vagy kedvezményezik a magánvállalatok alapítását, ám ettől még nincsenek egy csapásra vállalatok: tőkére, anyagra és rátermett emberekre van szükségük, mindez azonban negyven, illetve hetven évnyi állami irányítás után nincs, vagy túl kevés van belőle. Sok termék árát felszabadították, ám ettől még nincs áru, és áru nélkül piac sincs.

A diktatúrát is eltakarították, ám ezzel nem jön létre a demokrácia. Az alkotmányból törölték a kommunista párt „vezető szerepét“, ám sok pártember most is vezető állásban van.

Sok funkcionárius a hatalomváltást megkönnyebbülésnek érzi, sokan túlságos buzgalommal igyekeznek alkalmazkodni az új körülményekhez. De sokan tudják, hogy napjaik meg vannak számlálva, amióta már nem az engedelmesség, hanem a képesség a döntő a tekintetben, ki maradhat hivatalban. Egész .Kelet-Európábán betonfejek serege betonozza be magát, védelmezi javait és gátolja a haladást.

Új pártok alakultak - egyes országokban tömegesen -, ám ezzel még nincs szervezet, nincsenek programok és nincs olyan pártrendszer, amely a fő érdekeket és felfogásokat tükrözné. Keleten az új pártok mindenütt feltűnően hasonlítanak egymásra: amíg a kommunisták ellen ment ki a dolog (és egyes országokban még megy is), az egység volt és maradt a legfontosabb valamennyi nem kommunista erő számára. Emellett egyetértés uralkodott a célok felöl. Mindenki piacgazdaságot és demokráciát akar, a legtöbben nagyobb távolságtartást kívánnak Moszkvától, és a lehető legszorosabb közelséget a Nyugattal.

De már most felismerhetők a jövendő vitás kérdései. Radikális vagy szociális piacgazdaság valósuljon-e meg? A lehető leggyorsabb legyen-e az átállás, hogy a gyógyír, a „piac“ mihamarabb hasson, vagy lassúbb, hogy enyhüljenek a szociális terhek? Milyen elképzelések vannak egyáltalán a jövőt illetően: minden úgy legyen, mint Nyugat-Euró- pában? Vagy maradjon valami a szocializmusból, amelyhez a nagy többség hozzászokott habár, mint politikai rendszert elutasítja?

A liberális és a szociális álláspontok közti ellentét egyelőre áthatja a legtöbb pártot. Jobboldal és baloldal egyelőre sehol sem fogalmazta meg önmagát tisztán és világosan: a politikusok inkább a hatalomért, semmint programokért harcolnak, amennyiben nem vonják el őket a napi gondok: a választók nehezen kiszámíthatók, több mint a felük megtagadja részvételét a szavazásokon. A parlamenti demokrácia létezik, de még nincs megalapozva, itt-ott mintha csak lefojtva hatna az államra és a társadalomra.

Az állami funkcionáriusok a népet hivatottak szolgálni, de amióta világ a világ, megfordítva volt. Mennyi időre volt szükség ahhoz, hogy egy felsőbbségi állam polgári állammá alakuljon át? Mennyi idő kellett nekünk?

Az ideológiai sulykolás az iskolákban megszűnt, de elveszítik-e ezzel a tanárok is az ideológiai szemellenzőjüket? A bírók, immár nincsenek a párt utasításaihoz kötve, ám ezzel máris függetlenek? A régi szakszervezetek elveszítették

A Die Zeitben olvastuk

hitelüket, ám ezzel még nem jöttek létre újak. Ha a különleges esetnek mondható Lengyelországtól eltekintünk, ahol a Szolidaritás és a volt állami szakszervezet versenytársai egymásnak, még sehol sem rajzolódik ki a munkavállalók erőteljes képviselete.

Az élet minden területén hiánycikk a hozzáértés és a személyiség és az új politikából hiányoznak a politikusok. A szükséglet óriási, a falusi polgármestertől a miniszterelnökig, a helyi tanácstól a parlamentig terjed.

Honnan lesznek jelöltek, és hol képezzék magukat a tehetségek, miután négy, sőt hét évtizeden át egyetlen párt és annak csatlósai monopolizálták az egész közéletet? Hitler uralma csak 12 évig tartott, a német pártok 1945 után visszanyúlhattak a weimari korszak politikusaihoz és tapasztalataihoz. A keleti új demokráciáknak viszont emberi vonatkozásban szinte a nullánál kell kezdeniük, el kell fogadniuk a dilettantizmust, a középszerűséget, sőt az alkalmatlanságot, és még

a legnagyobb fáradozások ellenére sem tudnak eleget tenni azoknak a nagy elvárásoknak, amelyek belföldön és külföldön feléjük irányulnak.

Nem szabad elfeledni azt sem: Európa kommunistává vált valamennyi országa a demokratikus hagyomány hiányától szenved. Az egyetlen kivétel Csehszlovákia, egyedül ő élte át demokráciaként a világháborúk közötti időszakot. A németek Hitler, a magyarok Horthy, a lengyelek Pilsudski alatt lehanyatlottak. Oroszországban mindössze fél évet élt a parlamenti demokrácia, Kerenszkijtöl Leninig a Balkánon pedig nemigen volt egyéb, mint formalitás.

A Keleten belül is megint csak különbséget kell tennünk. Nem lehet véletlen, hogy a közép-európaiak jutottak a legmesszebbre a piacgazdasággal és a demokráciával: a lengyelek, a magyarok, a csehek és a szlovákok, valamint a németek, hasonlóképpen a szlovénok és a horvátok, s ugyanígy a litvánok, a lettek és az észtek. A régi vallási és kulturális határ túloldalán elhelyezkedő országok, amelyek nem Rómához, hanem Bizánchoz tartoztak, érezhetően lemaradnak: Oroszország, Belorusszia és Ukrajna, továbbá Szibéria, Bulgária és Románia: ezekben az országokban a kommunistáknak még nagy hatalmuk van, sőt kormányoznak.

Tekintetbe kell venni végezetül a kommunizmus által okozott politikai és lelki elsivárosodást. A kommunizmus nemcsak a saját ideáljait rombolta le és a szavakat fosztotta meg tartalmuktól, a „szocializmustól“ egészen a „békéig". Megfojtotta az egyén felelősségérzetét az egészért - noha egyfolytában arról beszélt. Hasonló félelmet keltett mindenfajta politikától, mint amilyen Németországban volt 1945 után: a párt tönkretette általában a pártok iránti bizalmat. A rezsim kényszerű tekintélye aláásta a hitet minden tekintély iránt, csupán csak az egyházak kerülték el az általános hanyatlást.

Még egyes erkölcsi mércék is felbomlottak. Ahol már a gyermekeknek is meg kell tanulniuk a kétféle gondolkodást, és a szavak és a valóság közti ellentmondás az élet minden területét áthatotta, ott a hazugság létszükségletté vált, és virágzott a cinizmus. Ahol a jog alá volt rendelve a politikának, súlyos károkat szenvedett a jogba vetett hit: meglapulunk, ha érezzük a hatalmat, de nem ismerünk többé törvényt, ha nem fenyeget büntetés.

Végül ott a mindennapok szűkössége, amit újabban felfokoz a munCsehszlovákiai prognózis

ZDENÉK BÁRT*

Dikobraz

kanélküliség. A politika mindegy lesz, egyedül a gazdaság válik fontossá. Az új kormányok esküsznek a piacgazdaságra, ám az az átlagpolgárnak eddig többnyire csak magasabb árakat, egyes országokban pedig kevesebb árut hozott. Amíg a reformok nem hoznak jobb életet, keserű, ínséges éveket kell kiállni; csak a nép körében nagy bizalmat élvező kormányok tudják leküzdeni a sanyarú útszakaszt. Katolikus miniszterelnök nélkül, az egyház nélkül, a karizmatikus egyéniség, Walesa nélkül és a pápa mint utolsó mentőöv nélkül Lengyelország régen megint elsüllyedne egy sztrájkhullámban. A magyarok is meglepő türelmet tanúsítanak kormányuk gazdasági ténykedése iránt. A keletnémetek mindent csak abban az illúzióban viseltek el, hogy az állami egyesülés után nyomban jobb lesz. És az oroszok - viszonylagos - nyugalma a kiürült polcok láttán csak közmondásos szenvedéstűrö képességükkel magyarázható.

De meddig tart a nyugalom és a türelem? Ha nem sikerül a gazdasági hanyatlást feltartóztatni, és az egyes emberek számára indokolt reményt teremteni, minden veszélybe kerülhet. A gazdaság a kérdések kérdése: gazdasági haladás nélkül a demokrácia sem tűnik biztosnak. Ha a nyomor kötődik a szabadsághoz, amint az több országban történik, akkor már látható az az időpont, amikor a demagógok jutnak esélyhez.

A nemzeti hangütés talál a legnagyobb hallgatóságra. Az Európa keleti felében élő népek megkésett nemzetek, csak a múlt században, sót egyesek csak az első világháború után nyerték el újra önálló államiságukat és függetlenségüket. Majd először német, aztán szovjet uralom alá kerültek. Az internacionalizmus volt a jelszó, a hazafiságot hosszú időn keresztül száműzték, és később is csak szűk keretek között élhetett. Kelet és Dél-Kelet minden népének behoznivalója van nemzeti léte terén, és a szociális ínség gyakran nacionalista kitörésekben robban ki. (Befejezés következik)

Bruno Ho reeky

Két hónappal ezelőtt régi ismerősöm, egy provinciális oroszországi kisváros mai mércével mérten konzervatív polgármestere gunyorosan kérdezte tőlem:- Nos, hogy vagyunk? Most, hogy a tieitek hatalomra jutottak, bizonyára a hetedik mennyországban érzed magadat.

„ Mieink" a hatalomnál... Csakugyan, mámorító volt a diadalérzet azután, hogy a mieink első ízben győztek nem könnyű csatában és legalább szórványosan létrehozták a demokrácia szigetecskéit.

Csakhogy megmámorosodás ide, megmámorosodás oda, úgy vélem, a győzelem ünneplése napjainkban nem éppen helyénvaló. A feltörekvő hatalom megérdemli, hogy józanul és elfogulatlanul értékeljük

, Régi orosz hagyomány szerint az számított becsületesnek, aki ellenzékben állt a kormánnyal szemben. Következésképpen, amíg a demokrácia bajnokai a gyűlölt rendszer ellen harcoltak, addig az emberek szerették őket, együtt- éreztek velük és csodálták őket. Most azonban hatalmon vannak, s ez azt jelenti, hogy bálványozásukat felváltotta bírálatuk - megkezdődött a számlák kiegyenlítése.

Mennyiben cselekvőképes az új vezetés?- A hatalom a haladás híveié,

de hol maradt el a haladás? - csipkelődnek a türelmetlen ellenzé- kieskedők. S akik már vezető erőként megismerték a demokratákat, tárgyilagos számlát tesznek eléjük. A „leépítés mesterei" - az ellenzékieskedők szóhasználatával élve - nemigen tudnak építeni, s „oltalmazókként" sem tudják, mit cselekednek.

Sok mindenkit, aki csak nemrég került a vályúhoz, megvádolnak, hogy képtelen akárcsak az egyszerű problémákat is gyorsan és emberségesen megoldani. Ha igaz, hogy a demokráciában „tiltott a tiltás“, a demokratikus vezetés éppen erre a kettős tilalomra épülő „menetlevéllel“ nem tud mit kezdeni. Mindenütt panaszkodnak - ami tegnap még működött, az ma már nem.

Vajon a demokratától kellemesebb-e a lehurrogás, mint a bürokratától?

A hatalom kormányrúdjánál levők, lemondva a régi világról, az új életbe behozzák a régi rendszer szennyét. A párt tagkönyve visz- szaadható úgy, hogy utána is magunkkal visszük a belénk oltott le- igázottságot. Széles körben beszélni lehet az igazságról s önmagunknak elnézni a kétszínűséget, a képmutatást. Lelkiismeretünkkel ellentétben ismét alárendelhetjük magunkat a szervezeti szabályzat fegyelmének.

A totalitárius struktúrától megszabadulni igyekvő demokrata, aki őszintén gyűlöli azt az „átkozott rendszert“, furcsa módon torz, elferdített tudatú lehet. A ránk kényszeritett kommunizmus elutasításában ellenkező előjelű fanatikusokká váltunk. S az egyetemes emberi értékek iránti lelkesedésünkben készek vagyunk szétzúzni a koponyáját mindenkinek, aki továbbra is az osztályszemléletről beszól.- Jelcinért nyugodtan akár a nyakát is kitöröm bárkinek - jelentette ki öntelten egy nagygyűlés szónoka abban a szilárd meggyőződésében, hogy ő már százszázalékos demokrata. Az új agitátor valóban bolseviki szívósággal sulykolja a demokrácia alapjait a konok fejekbe, összeadja a megagitáltak százalékait, s örül annak, hogy újfent megcsappant a vele egyet nem értő emberek száma.

Sajnos, a támadó összeférhetetlenség, bármilyen bírálat szélsőségesen beteges fogadtatása, a gőg és a hencegés - most már nem kommunista, hanem demokratikus előjelű - nálunk is a haladás pártolóit jellemzi.- A demokratáknak nem szabad egymással verekedniük - ezt a gorbacsovi felhívást nem is any- nyira pánikot jelző jeladásként, inkább az általában ismert tények szomorú megállapításként fogadtam. Felvetődik azonban a kérdés: hogyan értelmezzük az összeütközéseket? A fejlődés ártalmaként, vagy a születőfélben levő struktúra őseredetű alapvető hiányosságaként? Mi legyen a mikrofon előtt álló demokrata szónoki hőzöngésével, túlzott becsvágyával és ingerültségével? Hogyan tekintsünk azokra, akik máris összevesztek szövetségeseik zömével, és azokra, akik kartársuk megalázásában vetélkednek.

Vajon megengedhető-e, hogy a kommunisták félelmes jelszavát: Aki nincs velünk, az ellenfelünk, egy még visszataszítóbb helyettesítse: Mindenki mindenki ellen?

A győzelemből okulni éppoly nehéz, mint a vereségből, isméietes,

Mit vetnek a szovjet demokraták szemére?

hogy egyetlen új hatalmat, a demokratikusát sem lehet általánosan elfogadni (vagy elvetni). Az is nyilvánvaló azonban, ha az új emberek is elveszítik tekintélyüket és a bizalmat, akkor napjaink nyugtalanság- és igazságérzete teljes kiábrándulásba és határtalan közönybe torkoll. S akkor a hatalom nem azé lesz, akit erre a nép választott, hanem azé, aki a nyomorúságos, elhagyatott hatalomért lehajol.

Vitatkozni lehet és kell is velem: Mit tehettek néhány röpke hét vagy hónap alatt? Egyébként is, mit tehetnek demokratáink, akik nem szoktak hozzá az államférfiúi magatartáshoz, méghozzá egy olyan országban, ahol a demokráciát szinte nem is ismerték?

Az ellenvetés ésszerű, de mi haszna? Immár katasztrofálisan kevés az idő a szokások csiszolására, a parlamenti hagyományok elsajátítására.

Említett provinciális ismerősöm egy római mondásra hivatkozott: caveant consules, vagyis vigyázzatok, konzulok. Vigyázzatok, nehogy a köztársaság kárt valljon.

Ennek a caveantnak csak akkor van értelme, ha megelőzi a fejleményeket. Az utólagos, post mortem figyelmeztetés nemcsak felesleges, hanem értelmetlen is.

Ljudmila Saraskina (A Tyzdenník aktualít 37. számából Fordította: g.i.)

1990. XI. 2.

g ilasÉrnap