Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
JÚLIUS POLÁK rajza- anyaszerepben A per tárgya: a gyermek $ Nehéz egyedül # Apa is csupán egy van „A gyermeket annál a szülőnél kell elhelyezni, akinél a kedvezőbb testi, értelmi és erkölcsi fejlődés biztosítva van.“ (Családjogi Törvény)- Nem, nem és nem — csap a billegő asztalra a magából kikelt férfi, de a kiskocsma törzsközönsége viharedzett; pillantásra sem méltat bennünket. - Azt az asszonyt más sem tudta volna elviselni tovább. Az új palijának annyi időt sem adok. Folyton csak a rongyokért, az utazgatásért lihegett, két gyerekkel a nyakán. Tudta, hogy nincs rá pénzünk, de így is csak ez érdekelte. Minek az ilyennek gyerek? Pedig nagy szerelemnek indult ez annak idején... Keze fejébe törli a sör csillogó habját bajuszáról, és megviselt fotográfiát húz elő. Láthatóan sokat gyűrögethette. A fényképről szép arcú, dús hajú, fiatal nő néz rám komolyan, asszonyos vállát alig-alig rejti a kivágott nyári ruha. - Az egész gyár bolondult érte, de ő nagyon fennhordta az orrát. Tehette, a többi nő a lába nyomába se ért. Szemel- gette a férfiakat, akár a cukorkát, válogatott a végtelenségig. Aztán egyszer csak egymásba szerettünk, és hamar megvolt az esküvő, mert már úton volt a gyerek. Albérletben kezdtük, nem mondom, neki sem lehetett könnyű; de a vállalat hamar segített rajtunk egy kétszobás lakással. Kevés volt a pénz, nemigen tudtunk ugrálni. Az istenfáját - hörren fel újra az asztalra csapva -, miért nem képes egy becsülettel dolgozó, a kétkezi munkát nem szégyellő férfi eltartani ma a családját úgy, ahogyan rég? Ej, most már egyremegy... Tervezgettük a jövőnket, megpróbáltunk kievickélni a gondokból, eközben elhallgatta, hogy újra terhes. Csak akkor vallotta be, amikor már nem lehetett elvetetni. Most meg egyik se kell neki, lemondott róluk, hogy a pénzes hentesét ne zavarja a gyerekricsaj. Időről időre meglátogatja őket, persze ajándékokkal fölpakolva. Futja rá, de a kölykök már nem szeretik, elhidegültek tőle. Azt hiszi, minden a pénz, de a gyerektartást bíróságilag kell behajtanom rajta. Képzelje, a múltkor már puhatolózott, visszafogadnám-e!? Na, megnézi a srácokat? Mert akkor fizessünk, most érhettek vissza a vasárnapi láthatásból. Tiszta, rendes, mégis kissé rideg lakótelepi lakás ajtaja tárul fel előttem. Az előszobában sorjázó papucsok láttán lerúgom a cipőmet, a házigazda nem tiltakozik:- Főzök, mosok, takarítok, varrók, mint holmi asszony - morogja szégyellös-neheztel- ve, miközben feketét tölt be. Az előkészített poharak sem tükrözik a vasárnap hangulatát: minden irodában visszaköszönő holmik. Csak ülünk, nézünk magunk elé, várva, hogy hűljön a kávé, amikor csöngetnek. Az ajtóban a legutolsó divat szerint fésült és öltözött nő áll két kisfiúval, akik azonnal apjukhoz iramodnak. Karja menedékéből pislognak rám meg az anyjukra.- Bejössz? - invitálja kényszeredetten a férfi. - Jut még neked is egy korty kávé. A remekül vágott hajú nő bólint, s vállat vonva közénk telepszik. A volt férj magunkra hagy bennünket, mondván lefekteti a gyerekeket. Az asszony csak néz utána, aztán hirtelen gyűlölettel felém kapja a fejét:- Nem tudom, hogy ki maga; de holtbiztos, hogy rólam beszélgettek! Nézze, jó ember ez, csak pokolian élhetetlen. Nagy marha volt világéletében. A haverjai feketéztek, ügyeskedtek, ő nem. Rohant haza a kis családjához, hogy gyönyörködjön bennünk. Óraszám csú- szott-mászott a kölykökkel a földön, sétálni vitte őket, egyszóval mintaapa. Ha tehette volna, ő szüli meg a kicsiket, hogy semmi közöm ne lehessen hozzájuk. De ha több volt a villanyszámla, azt nem volt miből kifizetnünk. Úgy tekintett rám is, mint egy robotgépre. Elvadította tőlem a gyerekeket, amikor fellázadtam. Pedig eleinte nem akartam otthagyni - lágyul el a tekintete - csak jól megleckéztetni. Hogy lássa: még nem öregedtem meg, akad, aki szívesen töri magát értem. Ö erre fölkapta a vizet, és nem volt visszaüt. Nem, nem mentem hozzá a henteshez, jobb is így. Rendes fiú, örökké hálás leszek neki, amiért akkor megakadt rajtam a szeme. Várjon, igyunk egy kortyot - lép otthonos mozdulattal a bárszekrényhez. - Szilvórium - fintorítja el az orrát -, sebaj, egyszer meg lehet inni. - Szóval, amikor kiszúrt magának, azonnal elküldött a fodrászhoz, vett egy-két menő göncöt, szerzett nekem kényelmes állást, befogadott a lakásába. Nem lett belőle igazi szerelem, ma már inkább csak barátok vagyunk. De ezt nehogy elmondja neki! - vág felém figyelmeztetően a szemével, amikor nyílik a gyerekszoba ajtaja, és szedelözködni kezd: - Most már mennem kell. Rudi nagyon vár. Jó szórakozást! -- veti óda félvállról, és máris becsukódik mögötte az ajtó. — Most reggelig inni fog - néz utána tűnődve a volt férje. - Ugye, milyen szép még most is? 2. >- Egy sört se? Megihatnánk ketten — néz esengve a nővérére a szakállas üzletkötő. - Igazad van, jobb nem kiereszteni a dzsint a palackból. És gint? Na jó, nem bohóckodom tovább. Maga mit kér? - mér végig firtató pillantással. - Tonicot? Remek - sóhajt megkönnyebbülten. - Magát az életem érdekli? Nézze, két éve kilógott a feleségem. Hol volt akkor még a forradalom, a szabad utazás?... Itthagyott csapot-papot: a kétéves kislányát, a szép lakást, a kertet, mindent. Hónapok múltán Amerikából kaptam tőle az első életjelt. Egy lapot, amin csak annyi állt: Éljetek boldogul! Nem mondom, megiszogattam a haverokkal a magam pár sörét, de őt és Mónit igyekeztem tejben-vajban füröszteni. Az én feleségem csak nyugati cigit szívott és márkás italokkal koccintott. Kocsink volt, kertünk, mégis faképnél hagyott. Igaz, sokat hagytam egyedül, de az üzletkötés olyan szakma, hogy nem lehet otthon ücsörögni. És időnként meg is kell inni közben valamicskét. Amikor Éva itthagyott egy csepp gyerekkel, úgy éreztem, torkomon a kés. Hetekig részegen bolyongtam, a kislányt a nővérem gondozta. Aztán egyszer csak felszállt agyamból a köd: ha így folytatom, állami gondozásba vehetik a gyereket. Az én kislányomat. Elmentem orvoshoz, fél évig kibírtam pia nélkül. Akkor már botor fejjel azt hittem, hogy tűi vagyok mindenen. Bántott a magány, esténként elhívtam magamhoz a haverokat és kezdődött minden elölről. Ahogy a mi köreinkben mondani szokás: valaki fuldoklott a poharamban, és én megpróbáltam leinni róla az alkoholt. Az óvodában újra kezdtek ellenségesen méregetni. Újra a nővérem segített: magához vette Mónit, én pedig elvonókúrára jelentkeztem. Azóta tartom magam, de magát szívesen megkínálom egy korty pálinkával, legalább hadd nézzem. Azt csak szabad? A férfi nővérének arca keserű fintorba rándul, de nem szólal meg. Csak ránéz az öccsére figyelmeztetően. Azután felém fordul, a hangjában bizakodás:- Ki fog mászni ebből a hullámvölgyből. Nehéz volt talpon maradnia, mert nagyon szerette azt a nőt. Remélem, most már túl van a nehezén. Kár, hogy maga nem nő, lassacskán már partnernak is merném ajánlani... A kislányát pedig egyenesen imádja! Vajon ki győz ebben a „meccsben“? A kislány, avagy újra az alkohol?! 3. A bírósági tárgyalásig még tizenöt perc van hátra. Laci, miután csatasorba rendezte iratait, elégedetten dörzsöli a markát:-Teljes fegyverzetben vonulok fel odabenn, ne mondhassák rám: nem készültem. Kívülről fújom a családjogi törvényt, tanulmányoztam két barátom válóperét - a fiam a cél. Bár olyan borzasztóan talán nem is kell harcolnom; a volt nejem őnagyságának ugyanis első a karrier. Egyetemi házasság a miénk, lehet, hogy akaratlanul is kinőttük egymást. Pontosabban az asszony képzeli, hogy kinőtt engem, mert hogy vannak nálamnál jobb partik is. Szó ami szó, nekem nem valami egetveró a fizetésem. Annak idején azzal a feltétellel vettem el, hogy szül nekem egy gyereket. Tartani tartotta magát az alkuhoz, de nem volt benne sok köszönet. Ö is feltételt szabott: doktorálni akar, egy esztendőnél tovább nem hagyhatja ott a munkáját, nehogy kiessen a gyakorlatból. Tulajdonképpen én lettem a dajka: mostam a pelenkát, bevásároltam, épphogy nem szoptattam. Derültek is rajtam a kollégák, de én vállaltam ezt a gondot. Olyannyira, hogy én akarom fölnevelni a fiamat. Otthon öten voltunk testvérek, mindig zajlott körülöttem az élet... Igaz, így esetleg nehezebben találok majd új társat, aki pótmamának is megfelelő, kevesebb lesz a szabadidőm, és a pénzben sem fogok dúskálhatni. Persze, ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek engem szeret, és én is ragaszkodom hozzá. Ez is jól fog jönni a tárgyaláson. És mivel fiúgyermek, én jelentem számára az igazi támaszt, egyszóval a pszichológus szakértő is könnyebben adja majdá hozzájárulását, hogy én nyerjem a pert. Ő pedig fizessen, ha neki a karrierje volt a fontos. Én nem nyargalok konferenciáról konferenciára, vidékre, külföldre, hanem megülök szép csendben a fenekemen. Sose voltam valami nagy csavargó, ha választani lehetett, inkább egy jó könyvet "bújtam. A feleségem meg csak jött az egyik konferenciáról és máris készült a másikra. Nem voltunk mi igazán egymáshoz valók. Nagyon meggondolom, hogy még egyszer házasságra adjam a fejem. Egy ilyen nő mellett nem nekem találták ki ezt az intézményt. Csak már lennénk túl az egészen... Nehézségeket nem fogok támasztani, annyiszor láthatja a gyereket; ahányszor jólesik; elviheti nyaralni, víkendre. Egyébként sem hiszem, hogy nagyon törné magát ezért, hiszen sokkal inkább az előmeneteléért izzad, csak útjában lenne a kicsi. Az órájára pillant, lepöcköli a láthatatlan pihéket makulátlan sötét öltönyéről, majd észrevétlen meglazítja a nyakkendőjét:- Mindjárt kezdődik a tárgyalás... Kívánjon nekem szerencsét egy nagy kalappal; bár nincs mitől tartanom. Úgyis én nyerem meg, Judit csak azért erösködik, hogy borsot törjön az orrom alá. Amiért elrontottam a hibátlan alakját, megnehezítettem a munkahelyi előmenetelét. Annak idején még a pártba is belépett, hogy simábban csinálhasson karriert. Igaz, most viszont kilépett, mert mostanában ez a sikk!... Na, minden jót; belevetem magam a csata sűrűjébe. Negyvenegy perc múlva nyílik a bírósági tárgyalóterem ajtaja.- Nevetséges - dühöng Judit, Laci volt felesége a tárgyalás után. - Szülök egy gyereket, megszenvedek érte, és még én fizessek utána. Micsoda piszokság! - fújtat a fülig érő szájjal vigyorgó, győzedelmes férfi láttán. - Csak azért, mert ő rafináltabb volt... Én szeretem a gyereket, de nem akartam még az egyetem alatt szülni. Aztán pedig nem akartam óvodát magam körül. Egy másodikat szívesen szültem volna még, de csak két-három év múlva, ha megvédtem a tudományos disszertációmat. De ezzel az emberrel nem lehetett értelmesen beszélni. Ehelyett szép lassan bekerítette a kölyköt, még a háztartást is vállalta; pedig azt csak azért találtam ki, hogy eltérítsem a szándékától... Hiába keresek jobban, mint ő, most mégis neki ítélték a fiút. Mit fognak ehhez szólni a munkahelyemen! Elképzelni is szörnyű, mintha valami utcasarki ribanc lennék... Nem így képzeltem én ezt az egészet! Az egyetemen ő volt a nagy ígéret, örültem, hogy leereszkedik hozzám, ész nélkül bolondultam utána, a feltételeit is vállaltam, most meg tessék. Egy ócska kis vállalatnál kulizik, kerek egy ezressel keres kevesebbet, mint én, lakásunk sem lett volna, ha a szüleim nem segítenek; most mégis ő a jófiú. Mindezt csak azért, mert egyszer a szemébe mondtam, hogy nincs meg benne semmi abból, amit az egyetemen olyan ígéretesen csillogtatott. Beéri azzal, hogy a gyereket pesztrálja. Ritka egy alak, hogy is lehettem ennyire vak? A bírósági folyosón férfiak és nők jönnek- mennek, cigarettára gyújtanak, a papírjaikat lajstromozzák. Indulunk mi is kifelé. Elöl Judit, utána Laci, hátul én. A bíróság épületével szemben tenyérnyi park van. Az egyik pádon kiöltöztetett kisfiúcska lóbálja a lábát, elektronikus játékba merülve. Vadul nyomkodja a gombokat a kis képernyő körül. Észre sem veszi, amikor megszaporázva lépteimet, én lépek oda hozzá elsőként:- Milyen játék ez? - kérdem mellé telepedve. Nyomkodós. Most kaptam anyutól. 5. Saját tapasztalatból tudom: szülőnek leni sohasem egyszerű. Viszont úgy tűnik, hogy gyereknek lenni olykor még nehezebb. „ Miklósi Péter r* 1990. X. 19. tiasÉrnap
