Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-12 / 41. szám

''S • Ha valamivel nem számolt- már, akkor azzal, gondolom, biztosan nem, hogy ennyi év után, ráadásul a saját darabjával visszamegy majd játszani oda, ahol színészi pályáját a Kedves hazuggal voltaképpen lezárta. — Nem is tudom... talán élt bennem a vágy, hogy egyszer, valami csoda folytán visszame­hetek majd játszani az erdélyi közönségnek, csak hát ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Az a rendszer ugyanis, amelyből mi eljöttünk, hazaárulónak titu­lált bennünket. Magánember­ként, látogatóba szerencsére bármikor mehettünk, de színész­ként... arról szó sem lehetett. Igen, a Kedves hazugban játszot­tam utoljára Marosvá,sárhelyen. Nem tudtam, hogy ez az utolsó előadásom, csak éreztem. Ami­kor szerepem szerint azt kellett mondanom Lohinszky Loránd- nak, hogy találkozunk a menny­országban, azt már csak elzo­kogni tudtam. Lohinszky persze nem értette, miért sírok, s csu­pán az előadás végén kérdezte meg, hogy mi van, mi történt? S akkor én ráborultam a vállára és azt feleltem: most játszottam veled életemben utoljára. • Tizenhárom év telt el azó- ta; mit várt és mit kapott ezektől az évektől?-Nem vártam semmit. Úgy települtem Magyarországra, hogy minden, amit kapok, az ajándék lesz. A Pesti Színházban játszott Equus, a Szinetár Mik­lóssal forgatott Erőd, a tévébeli Hosszú előszoba, a Harminchá­rom névtelen levél, az Áldoza­tok... ez mind-mind ajándék volt. Az Equusban két szerepet játszottam, először a bírónőt, az­tán az anyát. Az utóbbit beug­rással vettem át, de nem verem a mellem, .mert bennem volt a szöveg, annyiszor hallottam. Inkább arra vagyok büszke, hogy Gálffi László, Darvas Iván és Kútvölgyi Erzsi, a partnereim azt mondták a beugrásom után, hogy igazából csak most értettük meg a darabot. Ez borzasztó nagy elismerés volt számomra. 0 Az Eltartási szerződés hogy született? Egyszer csak azon kapta magát, hogy írnia kell?- Feltehetnénk ezt a kérdést úgy is, hogy pótcselekvés szá­soktól, amelyekkel megdobál­hattak volna. Elhagytam őket... tizenhárom év után most láttak először. A másik félelmem az volt, hogy hogyan fogadnak mint színpadi szerzőt. Ráadásul nem Erdélyről szól a darabom, hanem a magyarországi helyzet­ről, a budapesti színészsorsról. És izgultam a politikai hangulat miatt is... mindennel, még a leg- rosszabbal is számolnom kellett. A jegyek, úgy hallottam, két nap alatt elkeltek. Ez volt az első jó jel számomra. Aztán láttam a nagyváradi színház díszlet­munkásainak lelkesedését és kezdtem megnyugodni. Rég vol­tam olyan boldog, mint azon a napon; mindkét előadás után csak úgy tódult felfelé a közön­ség. Tele volt virággal a színpad, és sírtak az emberek. Nincs is olyan közönség sehol a világon, mint Székelyföldön. Az örömük, a rajongásuk, a szeretetük, a ra­gaszkodásuk ugyanolyan tiszta, mint a gyerekeké. Csodálatos érzés volt számomra újra megfü- rödni ebben a szeretetben, látni, érezni, hogy úgy fogadtak, mint­Vasárnap délelőtt Tana^Belláv* Kofferban a múltja. Rojtos kendoje ko k lya napemyő alatt Vivie arca ragyog. Aztán az Mirigy forgatja szemet, a Selyemru Budapesten a Thália Stúdió színpadán, az Eltartási adjunktusék macskáját utánzó Orbanne ise'et ' művészi ereje teljében visszavonulásra készülő szerződésben. Színésznő írta a darabot szineszekro . Egy cJk a íényszer, később a rajongásig nagy „játékosról“ és egy tehetséges pályakezdőről, eevmáshoz. A szerző és a nagy játékos szeretett színház, majd valami reg var t&- de^nindannyiunkhoz szólni tudó szomoru-szep ugyanaz a személy: Tana. Bella, önéletrajz, .hletesu, de mino^^e A néma levente, a Warrenne darabjában marosvásárfmly. »dez. ^ ^ mlílden van még. Legyező, görbe bot, Ä" <Wak. amdyekhúsz-ham.mc a Vígszínház íagjá. Tanai Bella 1977-ig volt erdélyi színésznő. Miskolc, es gyón e momra az írás vagy sokkal több annál? S akkor én azt válaszol­nám: van bennem valami, amit közölnöm kell, amit tovább kell adnom, hiszen ha nem így lenne, akkor most nem folytatnám. Doppingol persze a siker is; az, hogy minden előadás végén vas­tapsot kapunk a Thália Stú­dióban. 0 Nagyváradon, június elején kétszer mutatták be a darabot. Az öröme vagy a félelme volt nagyobb a vendégszereplést megelőzően? — A télelmem. Rettenetesen féltem. Igazán nem akarok nagyképú lenni és dörgedelmes szavakat használni, de azt kell hogy mondjam: engem szeretett és a tenyerén hordozott az erdé­lyi közönség. Ezért izgultam annyira... féltem a lelki záptojá­AZ ÁLDOZATOK CÍMŰ TÉVÉFILMBEN BALKAY GÉZÁVAL (Oláh Csaba felvételei) ha el sem mentem volna. Most Marosvásárhelyre hívtak meg és én boldogan megyek, alig vá­rom, hogy végigjárhassam azo­kat a városokat, amelyekhez szép emlékek fúznek. Persze, ugyanazt az erődöt, amelyet egyszer elhagytál, önként felad­tál, már nem foglalhatod el, hiá­ba mész vissza. Ez nem lenne igazságos. Én nem várhatok elis­merést, szeretetet azoktól a né­zőktől, akikhez hűtlen voltam. Hogy mégis megkapom, az éle­tem egyik legszebb ajándéka. 0 A földigiliszták életéből cí­mű Strindberg-darabban, ame­lyet a közeli hetekben sugároz majd a televízió a Pesti Színház­ból, egy tolókocsiba kötözött kopasz nőt játszik megrázó hite­lességgel. A gesztusaira, a kéz­mozdulataira pontosan emlék- szem, de hogy megszálal-e, arra nem. — Tíz-tizenöt hangja van a fi­gurának és egyetlen szava. Az, hogy Herman. ♦ Hogy lehet felkészülni egy ilyen furcsa, rengeteg önfegyel- met kívánó némaszerepre? — Forgatókönyvet írtam hoz­zá, amelyben szinte percről percre kidolgoztam, mikor, hogy mozdulok a tolókocsiban. Ne­kem úgy kell „elmondanom“ a közönségnek, hogy ez egy őrült, kortalan öregasszony, hogy ne zavarjam az előttem játszódó cselekményt. Nehéz lecke volt ez számomra, hiszen Szikora János, a darab rendező­je a próbákon is lekötöztetett. Végül is ezt kellett hogy tegye... meg kellett szoknom, hogy két órán át mint egy kupac rongy­csomó ülök a tolókocsiban, s csak néha-néha visznek arrébb a színpadon. Andersent, az érzé­keny és hiú írót Gálffi László formálja meg és ezt azért hang­súlyozom, mert imádok vele ját­szani. És nemcsak azért, mert tehetséges és izgalmas, hanem azért is, mert Hallatlanul szorgal­mas színész. A legtöbb ember nagyon hamar jól érzi magát a sikerben, fürdik, lubickol ben­ne. Ő nem ilyen. Ő fáradhatat­lan. Ő éjt nappallá téve képes újat és még újabbat tanulni, és ez kevés színészre jellemző. ♦ A kopasz nő mellett most A padlás Mamókáját játssza Presser Gábor és Sztevanovity Dusán musicaljében, a Vígszín­házban. — Váratlanul jött a szerep, beugrással lett az enyém, de így is szeretem. Különben is: én már egy vén róka vagyok... én már főzhetem a szilvás gombócot. Szabó G. László Műkincsrablás Nemrég bejárta a világsajtót az alábbi kis történet: A montpellieri Fabre Múzeumban a déli órákban a pénztárnál jegyet váltott két jól­öltözött férfi, hogy megnézzék ne­ves festőművészek alkotásait. Tá­vozóban megálltak a pénztárnál és kérték, hívják oda az igazgatót, mivel ellopták Ingressi 780-1867) egyik festményéhez készült vázla­tát. Ezután természetesen minden a feje tetejére állt. Kiderült ugyan­is, hogy a két francia újságíró csak azt akarta bebizonyítani, hogy nem őrzik eléggé a francia műkin­cseket, a felbecsülhetetlen értékű alkotásokat. Hogy ez mennyire igaz, azt bizo­nyítják a műkincsrablásról a világ minden részéből szinte naponta ér­kező hírek. Egyes szakértők sze­rint ma érdekesebb műkincset lop­ni, mint bankot rabolni. Igaz, hogy az ismert, híres művek eladása bo­nyolult, azonban ennek is megvan a titkos feketepiaca. A nemzetközi bandák jól tudják, hol lehet jó pénzért diszkréten eladni a lopott alkotásokat. A vevők többsége műgyűjtő milliomos, de az sem ritkaság, hogy évek múlva vala­mely múzeumban tűnik fel egy- egy elveszett kép. Ma például szá­mos Franciaországból ellopott kép látható az amerikai múzeu­mokban. Hogy milyen nagyarányú a kép­rablás, példázza egyetlen adat: Franciaországban az elmúlt ötven évben körülbelül tizenhétezer fest­ményt loptak el múzeumokból, magángyűjteményekből. Nemrég a francia külügy- és kul­turális minisztérium érdekes könyvet adott ki: az utolsó évtized­ben ellopott 167 híres festmény és rajz katalógusát. A szakértők becs­lése szerint ezek értéke körülbelül 550 millió frank. Azt remélik, hogy segítségével talán nyomra ve­zetik a rendőrséget. Százmillió dolláros festmény? A magyar nyelv nem hiába ne­vezi az értékes művészi alkotáso­kat, műtárgyakat műkincsnek. Napjainkban a klasszikus festmé­nyek csillagászati összegeket érnek és számos milliomos műtárgyakba fekteti pénzét. Egy nemrégi kép­aukción minden idők legdrágább tíz festményének élére Vincent van Gogh alkotása került, 82,5 millió dollárt fizettek érte. Utána következett Pierre Renoir 78,2 millió dolláros képe. A tíz legdrá­gább festmény közül öt van Gogh, négy Picasso, egy pedig Renoir műve. Ezek a festőművészet történeté­nek remekei és a szakemberek sze­rint „minden pénzt megérnek“. Értékük csak növekedhet. Most iz­galmas találgatások folynak arról, hogy az idei őszi, vagy a jövő tavaszi aukción melyik festmény éri el a százmillió dolláros „álom­határt“. Feltehetően a fent említett három festő valamelyik képe. Százmillió dollár akkora összeg, rolnia. Ráadásul még számos más régi és modern osztrák mester mű­ve is megtalálható gyűjteményé­ben. Rudolf Leopold műkincseit felkínálta az osztrák kormánynak. Értékét a szakértők ötmilliárd schi- lingre becsülik. A kormány azon­ban csak hétszázmilliót akar érte adni. A tulajdonos szerint ez ne­vetséges összeg, mivel egy árveré­sen Klimt egyetlen festményéért hogy számos múzeum teljes anya­ga sem ér annyit. A legértékesebb magángyűjtemény Az ember azt hihetné, hogy a legértékesebb magángyűjtemény olyan gazdag országban található, mint Amerika vagy Japán. Pedig nem így van. Itt van szomszédunk­ban, Rudolf Leopold bécsi műgyűj­tő tulajdona. Schiele és Klimt osztrák festőművészek legjelentő­sebb alkotásait sikerült összevásá­megkap annyit. Az osztrák kor­mány azonban nem akar lemonda­ni az egyedülálló gyűjteményről és megpróbálja előteremteni a Rudolf Leopold által nagyon előnyösnek mondott 2,5 milliárd schillinget, ne­hogy az osztrák nemzeti műkincs külföldre vándoroljon. Másolatok árverése Nemrég Hágában egy műkeres­kedőnek ragyogó ötlete támadt. Világhírű festőművészek alkotásai­nak jól sikerült másolatait árverez­te el. Az ötletet az adta, hogy még a pénzes emberek se tudják meg­vásárolni a százezreket érő erede­tieket. Néhány óra leforgása alatt elkelt a 216 másolat. Legnagyobb volt az érdeklődés Vincent van Gogh Napraforgója iránt, amely „potom“ ötezer dollárért kelt el. Renoir, Picasso, Chagall képeinek másolataiért pedig 2000-2500 dol­lárt fizettek a lelkes műgyűjtők. Egy régebbi elemzés szerint a hí­res képtárakban is számos hamisít­vány található. Nincs év, hogy egy- egy híres képről ki ne derülne, az bizony csak hamisítvány. Másolat­hamisítvány. Lényegében ugyan­az, mégis micsoda különbség! Szakértelem A madridi múzeum 1984-ben 45 millió pesetáért megvásárolta Juan Gris (1887-1927) híres kubista spanyol festőművész Korsó és vá­za című alkotását. Sok ezer látoga­tó csodálta meg a festményt. Csak hónapok múlva derítette ki egy külföldi tanárnő, hogy a nagyszerű mű fejjel lefelé lóg a falon. Hány ezer modern kép függ a képtárak falain, amelyről a legképzettebb szakértő sem tudná megállapítani, hogyan kell felakasztani? (Ha csak a szignóról nem!) 1990. X. 12.

Next

/
Thumbnails
Contents