Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-31 / 35. szám

ip úgy feküdt lint ezerszínű ikor Kis And- 1 ballagott ha- íisebéből félig iyv, torkában íz elhangzott lsuhant meló- zakapaszkod- i szétvetették Isorok között 3 téli homály, innával dalolt lapsütés, udvaron ko- egettek feléje kedveskedve , a kutya, vad keresztül az odott, és tele csomó tollat . Egyebekben gta az elébe úgy érezte, ólak, menten, őréből, irféle ember sony székről, újtotta elébe napot, gazd­ől adta vissza ndta: mondanivaló íyilván a gaz- rábími erre. ben a zsoltá- felderült az hoz illő ked- )le: zduram? szúrós szem­leckét pedig vegye, magá- dta: a lecke a evángyéliu- 5Ő1 a második kodott a ven- indent elfelejt :n, az ember lfelejti példá- usi embernek Jethez, a kul- a/ városi em- )ernek is épp­illeti - vágott , és kinézett a, ahol millió önyödve ült vissza a székre, egymásra rakta hosszú lábait.- A gazdasszonnyal, kedves fele­ségével beszélgettem az imént, gép­ügynök vagyok, és ajánlanék gazd- uramnak egy igen jó ekét.- Van - válaszolt a gazda csen­desen.- Hetes?- Hetes.- Kis hetes?- Elég az.- Tessék elhinni, gazduram, hogy ezekkel a kis hetesekkel manapság már nem kifizető a gazdálkodás. Ha­nem a mi ekéink, gazduram, azok aztán ekék! Kicsi lóerővel olyan könnyen hasítanak bele az altalajba, mint a pinty. Tarlóhántáskor pedig utolsó szálig lesöprik a gyomot, mintha lefútták volná. Sietve csatolta ki táskáját, és ki­vett belőle egy dúsan illusztrált ár­jegyzéket^ idegesen kergette a lapo­kat végig ujjain. Kis András, ahogy fél szemmel odanézett, úgy rohantak el előtte a szatinóberbe mártogatott dombol­dalakon szántogató ekék, mintha egy sohasem látott vidékre bámult volna be egy tiszta új kulcslyukon. A futó ábrák megmozgatták szunyó­káló érdeklődését, egy kicsit neki­melegedve mondta:- Vanni éppen hogy vóna egy ekém, de az igazat mondva, egy kicsit Bizony ócska. Lassan az árjegyzék után nyúlt, és felnyitotta. Előbb csak a gyár nevét látta meg az ekék után hasadó baráz­dák között, áhítatba borult csodálko­zással olvasta: GAZDASÁGI GÉPGYÁR ÉS TÖKMAGOLAJIPAR RT.- Érdekes - nézegette tovább -, ezek az ekék mind keresztbe szán­tanak. Egyik hegynek fölfelé mászott, másik egy völgyet bontogatott, ho-. mokot, szikes láposokat, de meg­annyi kép fölött éppen akkor kelt a nap. A'felesége is kijött a konyhából, az ura háta mögé állt, és ő is "flézte keresztül a vállán.- Ni, milyen fehér - szólalt meg az asszony.- Micsoda? - rezzent össze Kis András.- Ennek a legénynek a gatyája, aki tartja az ekét - ujjával odabökött az alacsony horizontra kent, szántogató fiatal parasztra. Hogy az asszony is beleszólt, az ügynöknek megvillant a szeme, biz­tos volt immár a dolgában. — Nem mondom, hogy egy ilyen ekét, mint ez itt, la! - állapodott meg Kis András tétován az egyik lapon. — Nem mondom, hogy egy ilyet nem szeretnék...- Melyiket, kérem alássan? - ug­rott fel az ügynök. — Ezt itten? 0, megvillan a dűlőn, ahogy a barázdá­ból kifordítja, és az esztikével körül- kalamol rajta. E lég takaros volt a nyár, mikor eljött október elseje, Kis And­rás kifizette az eke árát pontosan. Az egyik igazgató járta inkasszálás végett a falut, háromszor is kezet fogott vele. Mikor zsebre vágta a százhúsz pengőt, megveregette, a vállát, és azt mondta:- Derék ember, igen derék ma­igen ez az egyik legjobb ekénk. Tet­szik látni, két ló is olyan könnyen bírja, mint a parancsolat. De olyan fordítása is van ennek, de olyan, e-e-e - kicsit dadogott a markába hulló haszon reményében.- Na mit szólsz hozzá, anyjok? Részletre, persze... Az asszony derekára tette fél ke­zét, hogy fél lábára löttyent a csí­pője.- Hát maga tudja, apja...- Nem kell fizetni, kérem, csak október elsején. Ilyen kedvező alkal­mat nem minden gyár adhat a gaz­dáknak, teljesen fölszerelve, kérem, kamatmentesen százhúsz pengő, tet­szik tudni... Kis András megvakarta az üstö­két, gondolatával körülnyargalt apró kis földjein, hiszen kitermelik azok, jó földek azok. Ott látta magát, amint az eke után ballag éppen úgy, mint ez itt ni! S az ekevason a nap gyár ember, akikbül sok kék, és az Isten pedig sokáig éltesse. — Hát a magyar ember szavának áll, a magyar ember fizet - vágta ki Kis András büszkén. Alighogy elment az igazgató, még meleg volt a széken a helye, beállí­tott az ügynök, akitől az ekét vették volt. Nagy hangon, mint régi barát­hoz szokás, állított be, és cukrot hozott a gyerekeknek. Nem azért jött, mintha valamilyen dolga volna, csak erre járt, és nem mulaszthatja el, hogy meg ne nézze, hogy és mint vannak.- Milyen kedves egy úriember - tessékelte be a szobába a férj és feleség. Persze, ebéden maradt, és igen jó hangulatú volt az ebéd. Ebéd után kipakolta árjegyzékeit az ügynök az asztalra, mert hát sohasem árt, ha a gazdaember könyvekből lát, ta­pasztal valamit...- Hát igaza van - dünnyögte Kis András, és felvett csak úgy találomra egyet. Itt más volt a szín, más volt a leve­gő, mint a jámbor ekék között. Rop­pant kiterjedésű szántóföldeken ve­tőgépek, traktorok bandukoltak, olyan határtalan bőség és gazdaság áradt a lapokból, mintha az Isten a világot nagy jókedvében mind ide teremtette volna. A vetőgépek után olyan határtalan dús kalászok szök­tek szárba, hogy a legkisebbje lehe­tett úgy egy bakarasz. A felállított kévék vállig értek a birsalmamo­solygással telekent arcú aratóknak. Minden aratóleány szép és fiatal, minden aratólegényről csöpög az erő, és mindnek kerül a kalapjához árvalányhaj. Vajon hogy kerül? Kis András fülébe a vetőgépek csövei andalító zenét muzsikáltak, odasó­hajtott szétszórt földjei felé:- Ha nekem ilyen vetőgépem vol­na, ilyen ni, ilyen tizenkét soros... Az ügynök úgy tett, mintha végte­lenül csodálkozna.- Hát gazHuramnak nincs vető­gépje?- Á, dehogy van. Szegény ember vagyok én.- De mégis, valakivel társult volna.- Közös lúnak túrós a háta...- Ez az. Lássa, hogy igaza van! A gazdaember legyen a maga ura, de ne senki fába kapcája. Inkább elkín­lódik úgy-ahogy.- Bizony, csak kínlódás, kézzel vetni... Szeme nem bírt megválni a vető­géptől, titkon bevetett földjeinek jö­vedelmét számolgatta.- Én világért se akarom rábeszélni gazduramat, de magának egy ilyen vetőgépre szüksége volna. Ez-újfaj- ta, kipróbált kisgazdagép, tizenegy soros. Kis András izzadt, vergődött még egy keveset, de mégis aláírott felesé­Vytautas Karaiius gével együtt egy váltót hatszáz pen­gőről. A gépet azonnal megkapja az őszi vetésre, de a pénzt, azt nem kell kifizetni jövő októberig. Kamatmen­tesen, persze, hiszen tetszik tudni... A nyár most is a zsákba öntötte azt, amit ígért. De olyan olcsón kó­tyavetyélte a falu a búzát, mint a jobb szemetet, valami bolond átok gyűrte maga alá az istenáldást. Torz vigyorgással közeledett Kis Andrásékra október elseje, a vető­gép búsan várta az őszi vetést, a kamra, a padlás immár üresen bámult a maholnap lejáró váltóra. Egy este hideg eső verte az abla­kot, a lecsavart lámpafény beteg pis­logással mászott a falra. Kis András tengerit morzsolt a gyerekekkel,-ami olyan kevés termett az őszön. Fele­sége összehúzott szemmel fűzött egy tűbe valamilyen cérnát. A váltó, mint egy félelmes, bősz ellenség lebe­gett a fejük fölött.- Te apja, vetted észre, hogy ez az ügynök egy kicsit ragyás? - szólott az urához teljes undorodással.- Az, a fene ette vóna meg! Még nem is egy kicsit. Tehetetlen méreggel markolt meg egy cső tengerit.- A homlokán egy bibircsó is van.- Elég baj, hogy nem több van, hogy az Isten törje ki a nyakát. Az asszony keservesen sóhajtott.- Nem sokat értünk vele, úgyis lejár a váltó. Kis András arra gondolt, hogy miért is nem olyan váltók vannak, melyek soha nem járnak le az életben.- Azért váltó, hogy lejárjon — mondta buta okoskodással.- Akkor mi lesz?- Mikor mi?- Hát ha lejár. Kis András elfehéredett, mint a halál. Vad rémület markolta össze a szívét. Kint az eső permetezése, mintha már a végrehajtó dobpergése volna, és a ház falát körülnyaldosná a nyomorúság tengerálja. A lavina, amely az ekevásárló tavaszon elindult, immár ott lebegett a háztető fölött. AFORIZMÁK A szerelem nem mérleg, hanem hinta: nem a súly érdekli, hanem a mámor. x- Az élet - hallgatás! mondta a statiszta, amikor nyugdíjazták. B. P. fordítása r tehették. Csak halkan hallgathat- i, mert a többiek nem értették, utál- a zeném. Két nagylemezem volt áig, egy Beatles meg egy Omega. Az amban lüktetett minden hang. Ké- b gitározni próbáltam. Barátomtól tem kölcsön a hangszert, azon tanul- i játszani. Hozzám másmilyen éne- : is érkeztek, éjszaka a lélek résein át, akodva a csillagos háztetőkön, a be- olajfoltjain csusszanva, megzörgetve atlanui az ablakokat. Végigkocog löletlen átjárón, mozdul a kilincs, de ajtó zárva van. Még az utolsó ének i jut el hozzám. Lassan elfelejtem, im, segíts, csak hangfoszlányok ké­piek a fejemben, a sorok vége valaha élt, te súgtad a fülembe; nem Iátok it, csak harcot, békét hirdet minden vad, mondd, melyik az igazi arcod, odom, milyen lehet, ha eljön a te tágod, attól félek, hogy messziről ris olyannak látod; erős leszek én, im, ha kell, erős, ha így akartad, volt • elég áldozat-zat,-zat, ismételgette ser­ve a lemez a fejemben, és a tűt sem :rült felemelnem a fekete bakelitről, itét korong megállíthatatlan volt, a tű ig egyre mélyebbre véste bennem, ;y volt már elég áldozat, nem láttam >t ^ fekete barázdák között, csak alan harcot, ezt hirdette fennen a rá- , harsányan a plakát, omolva a sláger, udva a tankönyv, izzadva a lázmérő,' sgen a lepedő, megvárom, amíg íegytetőn olvadni kezd a hó. És Tatom: rendszeresen űztem a tiltott iterséget, aztán egyszer észrevettem icében, hogy valami spriccel a végén; ágra már elolvastam néhány felvilá- ító célzatú füzetet, és rájöttem, miről i szó; büszkévé és öntudatossá tett, y „férfi“ lettem, a lelkiismeretem nban nem volt tiszta: rettegtem, hát­valaki rájön... Azt gondoltam, a töb- :iú ilyesmit nem tesz. Egymás közt, iaíátaimmal néha beszélgettünk az ertőzésről, de mindenkinek az volt a véleménye, hogy egészségtelen dolog. Lenéztük azokat, akik „ilyesmire szo­rulnak“. Többen állították fennhangon, hogy túl vannak az első élményen, és azt kapják meg, akit akarnak. Nagyképűs- ködtünk; valójában mégsem hittünk egymásnak. Gyűltek bennünk a hazugsá­gok, mert a környezetünkben nem volt olyan felnőtt, akivel őszintén beszélget­hettünk volna. Az idő haladtával egyre inkább meggyőződtem arról, hogy nincs igazi megoldás. Nincs béke, de a harc nélkülem folytatódik. Most másra gon­doltam. Másról nem tudunk beszélgetni, csak éppen erről? Hát tessék: .tizennyolc éves koromban befejeztem a középisko­lát, hamarosan munkát is kaptam egy kis városszéli üzemben. Ugyanott dolgozott a lány, akivel rövid ismeretség után járni kezdtem. Néha elmentünk moziba, disz­kóba, cukrászdába. Tízre szigorúan ott­hon kellett lennie. Nem akart bemutatni a szüleinek, elbeszélése szerint mogor­va, barátságtalan emberek voltak. Kéz a kézben sétálgattunk, csókolóztunk a parkban, néztük a madarakat. Fagylal­tot ettünk. A csókolózásban benne volt, de amikor közben megfogtam a mellét a pádon, megsértődött, és többé szóba sem állt velem, mert ő „nem kurva“, akit fogdosni lehet fényes nappal. Mon­dom tovább: az első fizetésem egy munka­társammal vertem el, ő javasolta, hogy ünnepeljük meg az igazi felnőtté válást. Végigjártuk az ismertebb szórakozóhe­lyeket. Cinzanót ittunk, a Spiritben ösz- szeakadtunk két lánnyal. Néhány évvel idősebbek lehettek nálunk, vagy csak az élet viselte meg őket jobban. Már világo­sodott, amikor hazakísértük őket. Egy eldugott, szűk kis utcában laktak albér­letben. A házisárkány miatt senkit sem vihettek föl. A barátom a másik lánnyal lemaradt valahol a bokrok között. Mi a kapu alatt búcsúzkodtunk. Olyankor nem járt arra egy lélek sem. Vadul csókolóztunk. Útközben már elmesélte, hogy egy hete volt abortuszon, ettől aztán végképp vérszemet kaptam, biz­tosra vettem, hogy nem kell attól tarta­ni, hogy felcsinálom, és így majd adako- zóbb lesz. Aztán a búcsú végén valóban az lett, hogy mindketten begerjedtünk, és ott a kapualjban, állva túljutottam a dolgon. Vadul csapódtunk egymáshoz. Ütemesen hullott a falról a vakolat. Némi fájdalom is vegyült az aktusba, csak valamivel később jöttem rá, hogy mitől: szőrvágást kaptam, néhány napig vizes zsebkendővel gyógykezeltem magam. Ettől kezdve egészen más szemmel néz­tem a nőkre, mint ügyefogyott kamasz koromban. Megismerkedtem a buszban egy helyes, hosszú hajú lánnyal. A má­sodik héten már lefeküdtem vele. Szép időben kimentünk a város szélére, eldu­gott helyeket kerestünk, mivel lakásunk nem volt. Minden héten egy-két alka­lommal voltunk együtt, egészen addig, amíg be nem hívtak katonának. Intege­tett a peronról, és aztán elszakadt a film, elrobogott mellettem minden, ami volt. Január 9-ére szólt a behívóm Mostarba, de csak tizedikén érkeztem meg, sebből adódtak az első kellemetlenségeim. El­telt két hosszú nap, anélkül, hogy a szá­mon kiejtettem volna akár egyetlen mondatot is. Toporogtunk hosszú sorok­ban a hóban, minden arcot egyformává faragott a hideg, névtelen szürkeség. Aztán a harmadik napon megtagadtam a fegyverviselést. Mindenki ismeri a tíz- parancsolatot, nemcsak a nazarénusok. A ,ne ölj“, szerintem, minden ember számára ugyanazt jelenti, és én tudom, hogy sohasem fogok gyilkolni, ezért nincs szükségem fegyverre. Persze felle­het tenni a legsablonosabb kérdést, hogy „mi lenne, ha mindenki így vélekedne“, de erre én ugyanazt a sokat hallott választ adhatnám: fegyverek nélkül harc sem lenne, hősök se, az utolsó próféta is elment, minek olyan temérdek pénzt költeni hadseregre és fegyverekre. így csak lefelé megyünk. Elkerüljük egymást. Háborúsdit játszunk. Az is retteg, aki parancsol. Szabad vagyok, mert nem kérdezek semmit. Jobb^volt a börtön­ben. A hadseregben csak három napot töltöttem, aztán másfél hónapot a rács mögött. Rabszállítón hoztak ide. Innen már tudja. A védőügyvédem kérte ezt az elmegyógyászati kivizsgálást. Több­ször is megkérdezte, hogy tudatában vagyok-e tettem súlyának. Természete­sen-tudom, mit tettem. Ezt válaszoltam az ápolóknak is, akik az EEG-re me­net faggattak; maguk között megjegyez­ték: bizonyos esetekben jobb megjátszani a hülyét. A recept biztosan sokaknál beválik, nálam nem. Nem kezdek el siránkozni, hogy „ne bántsatok engem, mert én nem haragszom“, mert ha baj van, nem segít a szó, gyere állj elém, és lőj rám!“ Nincs kegyelem, ha árvíz van, úszik minden. Akkor sem tudtam, hova sodor az ár, csak a deszkámat el nem en­gedtem. Most így vagyok a hitemmel. En­gem nem kell megmenteni! Furcsa, tu­dathasadásos állapotba kényszerít, ezzel a beszélgetéssel: kívülről kell szemlél­nem magam, mint egy amőbát a tárgyle­mezen; hogyan váltják így valami leg­belsőről, és kinek az érdekében tegyem, Jehova aligha parancsolná azt, hogy ret­tegjek a megtorlástól. Csak az érdekli, hogy az agyam működése eltér-e a nor­málistól, mit számítanak az elveim. Hiá­ba teszi fel „érdekemben“ a kérdéseket, nem hiszem, hogy a válaszok engem igazolnak, engem védenek, azért mert én egyet sem kérdezhetek. A kérdéseim eleve nem vezethetnének olyan igazság­hoz, nmely engem felmentene. Ä Vála­szolásra kázhoztatottnak csak az őszin­teség marad, a támadás felülete, ahol még védekezni sem tud, mert ezen a te­repen a kérdések a fegyverek. Mert ölni semmilyen körülmények közt sem aka­rok, ezért még nem vagyok bolond. Ütőcföttaz,aki az árnyékát kereste, mert maga sincs tisztában azzal, hogy lent van a sötétség, ahol már azonossá vált az árnyékával, együtt mozdulnak a fe­hér falon. Én ugyanilyen elválaszthatat­lan vagyok a meggyőződésemtől. Ez nem vallás. Ez én vagyok elválaszthatat­lanul egybeforrva az áldozatok hitével, akiket mások öltek meg. A gyilkolás jogát számomra nem a bíróság diktálja. A jövő héten lesz a tárgyalás, és három­tól öt évig terjedő börtönbüntetésre fog­nak ítélni., Megint fölteszik ugyanazo­kat a sablonos kérdéseket: hogyan let­tem vallásos, a család hatása befolyásol- ta-e, meg hasonlókat. Én nem lettem ez vagy az, én vagyok. Ez a kérdéssor úgysem adja ki azt a választ, ami szá­momra az egészet jelenti. Nem én va­gyok az egyetlen: ugyancsak emiatt van börtönben egy bezdáni katonatársam, Dávid. Nem hősködésből vagy dacból tesszük, önmagunknál nagyobb a tét. Mindenki azt tesz az életével, amit akar. Senki sem hazudhat önmagának. Kerü­löm a képmutató embereket. Ismerem a szabadságom játékszabályait, ponto­san tudom, mi jár ezért, és vállalom. Az emberektől még mindig jobban tartok, mint a börtöntől. Legalább egy ideig nyugtom lesz.“ Állapítsa meg nyugod­tan, hogy teljesen normális vagyok! Nem értem, miért ez a huzavona körü­löttem. Nem akarok többé kárörvendő arcot vágni. Éjszaka összefüggéstelen imát mormolok: elvisznek, hogy megment­senek, kitakartam önmagam, védtelen vagyok, mint a teknőcét vesztett béka, elkopnak a visszhangzó mondatok a dá­tumokkal televésett falakon, minden ke­resztbe tett kéz új hitvallás, minden üvöltés csak suttogás, elveszik előlem a papírt, mindent leírtak rólam, az én esküm nem hallották, elnyomta mások hazug igaza, nekem csak egy van, nem fogadok el érte semmiféle papírt, helyet­te mást rámázok a falra, nem küldök haza magamról képet se, Uram, te pon­tosan tudod, kik csapják be a földet. Az ég madarainak ágakból font fészke van, de az ember vaságyon keresi álmát, mégis ez a menedékhely. Jugoszláviai magyar írói

Next

/
Thumbnails
Contents