Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-31 / 35. szám

A DEMOKRÁCIA ESÉLYEI „Tovább, tovább! Egyikünk - elesett? Itt csak beállás lehet! Nem kiállás!“ (Illyés Gyula: Történelem) Történelem tanulságok nélkül Az ember azt hinné, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ezt a hiedelmet azonban a minden­napok megcáfolják. Különösen itt Kelet-Közép-Európában. A diktatú­ra bukása ugyanis nemcsak a de­mokrácia lehetőségei előtt nyitott kaput, hanem az együttélést nehezí­tő nacionalista törekvések előtt is. Naponta okítják a tömegtájékoztató eszközök a jámbor magyar (kisebb­ségi) honpolgárt arra, mi a köteles­sége. (A kötelességek közé, persze első helyen az államnyelv tudását sorolják.) Kevésbé esik szó arról, hogy Dél-Szlovákia békés életét azok szeretnék felforgatni, akik a pártállamban szerzett előjogaikat szeretnék átmenteni, vagy lumpen­értelmiségi lelkületűk mitikus gyűlöl­ködését országossá tenni. Megfe­ledkeznek arról, hogy a dél-szlová­kiai magyarság azokban az években is példásan teljesítette állampolgári kötelezettségeit, amikor állampol­gársággal sem rendelkezett. A mindig másokra mutogatóknál talán a történelmi önvizsgálat is hi­ányzik. Arról viszont megfeledkez­nek, hogy 1945 nemzeti demokrati­kus forradalma a magyarok kitelepí­tésével kezdődött, több mint száze­zer ember elűzésével szülőföldjéről. 1968 sokat ígérő tavasza után ha­marosan hangos lett az ország a „Mad'ari za Dunaj!“ és a „Cesi pesi do Prahy!“ jelszavaktól. Ma legfeljebb annyi a különbség, hogy egyesek a „cselédnemzet" szintjén szeretnék megtűrni az itteni magyar­ságot. Aligha véletlen, hogy ebben a tö­megpszichózisban szinte kiátkozzák azokat a szlovákokat, köztük neves értelmiségieket, akik európai mércé­vel mérnek, és elutasítják a nemzeti türelmetlenséget. Mi viszont meg­nyugvással mondhatjuk, 1989. no­vember 17-e kiállította a halotti bizo­nyítványát a dél-szlovákiai magyar­ság asszimilációjára spekuláló tö­rekvéseknek. Ha 1945-1948 hihe­tetlen traumája és a totalitárius rend­szer évtizedei után (amikor erőszak­kal, látszat-előnyökkel próbálták a kisebbség egy részét megnyerni) a csehszlovákiai magyarság megő­rizte nemzeti hovatartozását, aligha lesz képes egy nacionalista szélső­ség (mely feltehetően a szlovák nép kisebbsége!) magatartásában meg­ingatni. Az egyesült Európa ugyanis nem a nemzeti túlérzékenységre, hanem az emberi és politikai jogok érvényesítésére kiváncsi, melyre Csehszlovákia kötelezte magát. A hovatovább jelképessé váló hatá­rok pedig eleve eltörpülnek a nyelvi imperializmusok szándékai mellett. E szempontból elhibázott az a tö­rekvés is, mely a szlovák nyelv tör- vényesítését követeli. A választások előtt a pártok többsége elkötelezte magát e gondolatnak, anélkül, hogy feltette volna a kérdést: kivel szem­ben van szükség a szlovák nyelv törvényesítésére? A világ legtermé­szetesebb dolga ugyanis, hogy Né­metországban a német, Angliában az angol a többségi, így a „hivata­los“ nyelv is. Ez nálunk nincs más­ként. Aki mást állít, hazudik! A diplo­mácia, a közigazgatás stb. nyelve - több mint hetven éve - a cseh és a szlovák. Logikai képtelenség elhi­tetni, hogy a több mint hatszázezer magyar veszélyeztetné a több mint négy millió szlovákot. Legfeljebb ar­ról van szó, egyesek most döbben­nek rá, hogy Dél-Szlovákiában él­nek, ahol a magyarok természetes joga, az egymással és a hatósággal anyanyelvükön való érintkezés. Eb­ből, valamint a történelmi analógiák­ból következik, hogy mindig a ki­sebbség helyzete szorult szabályo­zásra, mégpedig a többséggel szemben! A „civilizáció érdekei“- másfél száz évvel ezelőtt Volt már példa arra, hogy egy (állami) szuverenitásra törekvő nemzet törvényesíttette az „állam­nyelvet“. A magyar országgyűlés 1844-ben (II. t. c.) kimondta, hogy az ország hivatali, közigazgatási és köz­oktatási nyelve a magyar. Mégpe­dig a korábban használatos német és latin nyelv helyett. Ezt az utat követni azonban történelmi anakro­nizmus. A köztársaság megalakulá­sa óta ugyanis a hivatalok nyelve - nem változott. Tanulságos lehetne viszont az a nemzetiségi program, melyet Stúr, Hodza és Húrban jelentett be a liptó- szentmiklósi népgyűlés (1848. má­jus 10-én), s az a Kossuth-javaslat is, melyet 1849 tavaszán fogalma­zott meg (az erdélyi román) nemze­tiségi ügyekben. „Ami a nyelvet ille­ti, sem én, sem a magyar nemzet másajkú polgártársainak nyelvét el­nyomni nem akartuk soha, mi csak annyit akartunk és akarunk, hogy valamint egy az ország, úgy annak diplomatikai nyelve országgyűlésen s országkormányzatban egy le­gyen... Emellett azonban minden nyelvnek és népiségnek nemcsak szabad használatát és fejlődést aka­runk engedni, hanem ezen fejlődést a civilizáció érdekében elő is mozdí­tani...“ A nyelvtörvény (azaz: a szlovák nyelv hegemóniája) érdekében ha- dakozók figyelmébe idézhetjük azo­kat az elveket is, melyeket az 1868 XLIV. t. c. a nemzetiségi egyenjogú­ság tárgyában elfogadott. Eltekintve attól, hogy a politikai nemzet fogal­mát - melynek „a hon minden pol­gára, bármely nemzetiséghez tar­tozzék is, egyenjogú tagja" - a fran­cia államnemzet mintájára ekkor ve­zették be, a törvény leszögezte, hogy az állam nyelve a magyar (1. §.), a továbbiakban azonban sza­bályozta is azt. Néhány példát: „a törvényhatóságok jgyzőkönyvei... vitethetnek ... mindazon nyelven is, amelyet a törvényhatóságot képvi­selő testület ... tagjainak egyötöd része jegyzőkönyvi nyelvül óhajt" (2. §.). A törvényhatóságok „egy­más közti irataikban pedig akár az állam nyelvét, akár pedig azon nyel­vek egyikét használhatják, amely azon törvényhatóság által, melyhez az irat intéztetik. ... jegyzőkönyvei vitelére elfogadtatott (4. §.). „A köz­ségi gyűlések maguk választják jegyzőkönyvük s ügyvitelük nyelvét" (20. §.). „A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezés­ben azok nyelvét kötelesek használ­ni" (21. §.). „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságá­hoz, annak közegeihez és az állam­kormányhoz intézett beadványait anyanyelven nyújthatja be... “ (23. §). A „szolganépek Bábele“ Ma­gyarországon ott kezdődött, hogy az 1879-ben bevezetett új iskolatör­vény nem a nemzetiségi törvény liberális eszmeiségét követte, ha­nem „meghódítandó" tömegben gondolkodott. Az „úri Magyarország később bekövetkezett sorsára vo­natkoztatva ekkor kezdődött a tény­leges visszaszámlálás. Az ezredév­re készülő arisztokrácia nemzetiségi politikája ezekben az évtizedekben változtatta a népek börtönévé az országot, melyből alkalmas pillanat­ban csak menekülni lehetett. Joggal írták ezekben az években a Matica slovenská vezetői: .....a haza bol­dogsága a z azt lakó népek boldog­ságától elválasztva nem is gondol­ható ... Egyes képesebb egyénisé­gek elnyerhetik ugyan a szükséges szellemi műveltséget, bármely nyel­ven; egy egész nép azonban csak saját nyelvén művelhető... mivel éppen a nyelv a leghelyesebb emel­tyűje s egyúttal mérve minden nép műveltségének“. A modus vivendi nem született meg, a magyar arisztokrácia belebu­kott ostoba nacionalizmusába. A tör­ténelem messzehangzó tanulsága ugyanis, hogy az embertelenségbe csak bele lehet bukni! Élni és élni hagyni! Miközben keressük a továbblé­pés lehetőségeit, naponta lehetünk a tanúi újabb és újabb meglepeté­seknek. Ezek közé tartozott a közel­múltban a szlovák kormány „gyám­kodó" figyelmeztetése Václav Havel köztársasági elnöknek, mondván: a magyar ideiglenes köztársasági elnökkel folytatott megbeszélések idején túllépte hatáskörét. Ez a „ha­táskör-túllépés“ feltehetően annyit jelent, hogy Havel demokratizmusa és emberi jogok iránti elkötelezett­sége irritálja a szlovák nacionaliz­mus elkötelezettjeit. Ilyen körülmé­nyek között viszont jogos a kérdés, az „erős Szlovák Köztársaság" mi­től lesz erős: a csehek és a magya­rok elleni fellépésével, vagy a de­mokrácia megteremtésével, a sza­badságjogok érvényesítésével?! Egy biztos, képtelenség lenne, ha Csehszlovákia vagy Szlovákia visz- szalépne azoktól az elvektől, melye­ket az 1968-as alkotmányjogi tör­vényben (kínnal, keservvel) elfogad­tak. Innen csak előrelépés lehet. Csehszlovákia egységét nem ve­szélyeztetheti ismét a nacionaliz­mus, és az antidemokrácia nem le­het belépő Európába! Ezért jogos annak a kérdésnek a felvetése is, a tagköztársaságok rendelkezhet­nek-e azzal a felhatalmazással, hogy saját belátásukra bízzák a nemzeti kisebbség ügyét? Az or­szág szuverenitásának egyedüli, nemzetközi joggal biztosított letéte­ményese a Cseh és Szlovák Szö­vetségi Köztársaság, és annak par­lamentje. A kisebbségi jogok biztosí­tásában a parlament illetékességét képtelenség kétségbe vonni. A jövő útja a nemzeti kisebbségek önkormányzata felé mutat. A közi­gazgatás egészére érvényes az ön- kormányzati elvek alkalmazása, így ez alól a nemzeti kisebbségek lakta körletek sem lehetnek kivételek. Sürgető igény tehát a nemzetiségi együttélési modell kialakítása. Egy ilyen modell megteremtésének a fel­tétele a diszkriminációmentes meg­közelítés. Az egyénre, a személyi szabadságjogokra összpontosítói megközelítés (negatív védelem) ma már kevés. Szükség van a pozitív védelemre is, a sajátos jogok (nyelvi, kulturális, vallási stb.) biztosítására, s így az objektív adottságokból szár­mazó hátrányok (népesség, területi szóródás stb.) ellensúlyozására. Az általános emberi jogok deklarálása sem elegendő. A különleges jogok biztosítása nélkül ugyanis nem integ­rálják a kisebbségeket, hanem (a többi állampolgár státuszával) gya­korlatilag asszimilálják a többségi közösségbe. A nemzeti kisebbségek (és egyáltalán a kisebbségek!) sajá­tos helyzete vitathatóvá teszi azt a demokratikus elvet is, mely a több­ségi szavazatot tekinti mérvadónak. A majorizálás veszélye joggal foglal­koztatta a szlovák közvéleményt az 1968. évi alkotmányjogi törvény ki­dolgozásakor. A többségi szavaza­tokra épülő demokrácia ugyanis ma­gában rejti azt is, hogy a „népaka­ratra" hivatkozva hátrányos helyzet­be kerüljenek egyes népcsoportok, ki legyenek szolgáltatva a konzerva­tív, egyoldalú (nacionalista) többség magatartásának. Riasztó példája ennek az észak-írországi helyzet A külön szabályozás az érdekvé­delmet biztosítja, melyet az egyenlő szavazati elv nem feltétlenül fejez ki, főleg a nézetek ütközése esetén. Lehetőséget ad arra, hogy egy számbeli kisebbséget alkotó közös­ségnek módja legyen minden olyan kérdésben hallatni a szavát, mely helyzetét érinti, sorsára kihatással van. Módot ad az ilyen szabályozás arra, hogy a kisebbség, mint közös­ség a (látszólag demokratikus egyenjogúsággal) ne lehessen le­szavazható, azaz érdekei védelmé­ben korlátozott vagy kiszolgáltatott. A kisebbségi helyzet lényegét, a „sajátosság méltóságát" az ön- rendelkezés, az önkormányzat és az önigazgatás elve fejezheti ki. A má­sodik világhágorút követően az ENSZ Alapokmánya fogalmazta meg elsőként - nemzetközi vonat­kozásban - az önrendelkezési jog elvét. Ezt a fogalmat általában a nemzetközi szuverenitásra, állami önállóságra alkalmazzák, ám a nemzeti kisebbségi modell kimun­kálásában sem mellőzhető. Figye­lembe véve a csehországi és a szlo­vákiai viszonyokat, úgy véljük, nem a területi önigazgatás, hanem a tele­pülési (tájegységi) önigazgatás elve kívánkozik előtérbe. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy Dél- Szlovákia magyar lakosságának megoszlása - néhány tájegységtől eltekintve (Csallóköz, Bodrogköz stb.) - nem homogén. Az önrendelkezési elv alapján a Csehszlovákiában élő nemzeti ki­sebbségeknek, etnikai csoportoknak joga van közösségi létük törvényes elismertetésére. Ez különösen a kis létszámú etnikai közösségek (bolgá­rok, horvátok, németek) esetében fontos. Az önszerveződés (a telepü­lési alapegységtől a tájegységi szin­tig) a kisebbségi státusz szabad, demokratikus meghatározását is je­lenti, annak minden gazdasági és társadalmi vonzatával együtt. Elidegeníthetetlen joga a kisebb­ségeknek és etnikai csoportoknak a nemzeti hovatartozás, kulturális, nyelvi és vallási azonosság megőr­zése és ápolása, valamint a megfe­lelő oktatási-múvelődési-tömegtájé- koztatási rendszer kiépítése, a meg­levő országos intézményrendszerek keretében. A személyi autonómia, melyet (a területi autonómiával szemben) „kulturális autonómiá­nak" is neveznek, a kis létszámú közösségek esetében biztosíthatja a nemzeti azonosság megőrzését, olyan körzetekben, ahol az etnikai különbségek elmosódnak (városok, települések stb.). „Az etnikai önkor­mányzatnak - Joó Rudolf megálla­pítása szerint - a többpólusú politi­kai rendszer egyik rendező elveként kell működnie". Ezeknek az alapelveknek a tisz­tázása eldönti majd azt a vitát is, mely a kisebbségi nyelvek haszná­lata körül - az érvényben levő alkot­mánytörvény ellenére - változó he­vességgel folytatódik. A parancsu­ralmi rendszer bukása után e téren is tiszta vizet kell önteni a pohárba. Tisztázni kell, hogy a kétnyelvűség elve (a többségi nyelv ajánlatos el­sajátítása mellett) nem az állampol­gárra vonatkozik, hanem a hivata­lokra, szolgáltatásokra (kereskede­lem, egészségügy, közigazgatás stb.). Ily módon a mai nyelvhaszná­latot sem kell a hivatalos politikai tényezőknek úgy magyarázniuk, hogy az „öregek miatt" van szükség a kétnyelvűségre. A több mint hat­százezer magyar - valamint a többi nemzeti kisebbség - miatt van szük­ség a nyelvhasználat szabályozásá­ra. S akkor majd a hivatalnok, keres­kedő, orvos nem szívességet tesz, ha más nyelven megszólal, hanem természetes kötelességét teljesíti, akárcsak az Egyesült Államokban vagy Kanadában. Nincs olyan naci­onalizmus a világon, mely előírhat­ná, hogy egy országban a nyelvis­merethez kössék az állampolgári jo­gokat. Erre még a cárizmus, de a fasizmus sem vetemedett. A török hódítók számára pedig teljesen mindegy volt, milyen nyelven be­szélnek a „gyaurok", a fontos az adófizetés volt. Aligha vitatható tehát, hogy a nemzeti öntudat legérzékenyebb területe a nyelvkérdés. Azaz, hogy az etnikai határon belül minden nemzeti kisebbségi nyelvnek egyen­jogúságot, szabad fejlődést és teljes értékű használatot biztosítson a nyelvtörvény. ,,... a nyelv minden nemzet mint történelmi szubjektum létezésének alapfeltétele... akár ki­csi, akár nagy, öröklétre vágyik, s ez természet adta joga" - írja Csingiz Ajtmatov. És ez a jog nem állhat útjában semmiféle nemzeti vagy osztályérdeknek. Biztosítani kell, hogy minden nép egyenlő, azonos mércével mérhető jogot nyerjen nyelvéhez, múltjához (beleértve a helységnév és személyi nevek használatát is), s egyenlő jogai le­gyenek nyelve jövőjéhez, függetle­nül a népességtől vagy a lélekszám- tól. A más nyelvek iránti tisztelet tehát azt is jelenti, hogy a társadalmi érintkezésben egyetlen nyelv sem formálhat kizárólagos jogot. Ugyan­akkor támogatni és ösztönözni kell azt a törekvést, hogy állampolgára­ink két- vagy többnyelvűvé váljanak. „Nincs szörnyűbb - írja Ajtmatov -, mint az, ha a nyelv kommunikációs eszközből elvvé, politikai eszközzé változik." A megalázott ember az emberiség megcsúfolása A szabadság és a demokrácia felé vezető út egyfajta versenyfutás is az idővel. A polgári jogrend és fejlődés tanulságaival kapcsolatban nem érdektelen idézni Ralph Gustav Dahrendorf szavait: „A demokrati­kus folyamatokkal minden rendben, de nem tudják megvédelmezni a ki­sebbséget és az egyént mint olyat a többség zsarnoksága ellen. Akkor mit tudnak?" ... Valóban, akkor mit tudhatnak? Kelet-Közép-Európa országaiban a pluralizmus hivatott arra, hogy ér­telmet adjon a demokráciának. Az eredmény azonban attól függ, tuda­tosítják-e az új demokráciák, politi­kai pártok, mozgalmak vezetői, hogy minden egyes megalázott ember egyben az emberiség megcsúfolása is. A humánum tisztelete, vagy az Isten félelme és a félelem istene vajon szövetséges lehet-e abban, hogy a leghangosabbak is belássák, ha az ember porból lett is, - Sütő András szavaival - „emberként nem maradhat meg az alázat porá­ban. “ Minden korok barbárságá­val szemben csehszlovákiai magyar költő (Györy Dezső) fogalmazta meg a cselekvő humanizmus és a vox humana hitét: „mindnek kívánom, amit egynek, / hiszen közös a nye­remény, / én minden népet féltek attól, / amitől féltem az enyém." Ezen áll, vagy bukik minden de­mokrácia ... Fonod Zoltán O 1990. Vili. 31. Q Vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents