Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-31 / 35. szám
AZ ISKOLÁKRÓL SZÓLÓ ÖSSZEÁLLÍTÁSUNK A 3. OLDALON FOLYTATÓDIK A Rozsnyói Egészségügyi Középiskola évek óta mostoha körülmények között, elavult, korszerűtlen épületben neveli Közép- és Kelet-Szlo- vákia magyar egészségügyi nővéreit. Teszi ezt egyre nagyobb érdeklődés, többszörös túljelentkezés közepette. Ezt bizonyítja az is, hogy tavaly 45 lány zsúfolódott a magyar tanítási nyelvű első osztályban. Dr. Katarina Kopecká, három éve kinevezett igazgató igyekszik az áldatlan állapotokon javítani, a múltban elhanyagolt iskolaépületet renbe hozatni. Az egykori evangélikus leányiskola ódon, nedves falainak felújítása után először hozzáépítéssel próbálkozott. A bővítési kezdeményezés azért futott zátonyra, mert az épület körül semmilyen felvonulási terület nem alakítható ki, jármüvek, gépi berendezések nem tudják megközelíteni. Aztán a járási kórházzal egyre jobban kiszélesedő kapcsolataik villantották fel a következő reménysugarat. Az új kórház felépülése után azt tervezgették, hogy az iskolát és a diákotthont is ott helyezik el. A tervezetek is elkészültek, végül egyikből sem lett semmi. A gyöngéd forradalom után a járási pártházat maguknak követelők között természetesen az egészségügyisek is ott voltak. Mindenki elismerte, hogy égető szükségük lenne megfelelő épületre, csakhát a pártházból nem lehetett iskola, s minden más, ezzel kapcsolatos javaslatuk, konkrét lépésük is eredménytelen volt. Még az év vége előtt reménykeltő ígéretet kaptak arra, hogy a majdan megüresedő kaszárnyaépületekben kapnak otthont. Azóta jóformán semmi sem történt. Csoda-e ha ezek után a szünidő napjai sem teltek gondtalahul az igazgatónő számára?- Papíron is megkaptuk a városi nemzeti bizottság elnökétől, hogy december 15-ig rendelkezésünkre bocsátják a kaszárnyaépületeket, de erre mi sem a közeli, sem a távolabbi jövőt nem alapozhatjuk. Annak idején voltak olyan elképzelések, hogy a kaszárnyában középiskolai központ létesül majd, vagyis minden középiskola odaköltözik. Mi is tervezgettük az ide látogató egészség- ügyi miniszterrel együtt, hogy öt szakot (három újat) nyitunk, kiépítjük a hiányzó szaktantermeket, lesz végre tornatermünk, ebédlőnk és diákotthonunk. Azt is elterveztük, hogy a rehabilitációs nővérek oktatásához medencét építünk. Előzetes számításaink szerint az-egész komplexum átépítéséhez mintegy 50 millió koronára lenne szükség. A többi középiskola sokkal jobb körülmények között dolgozik, mint mi, ők az évek folyamán építettek, fejlesztettek, így húzódoznak a még mindig bizonytalan költözködési tervtől. Viszont mi nagyon szeretnénk, mivel a jelenlegi helyünkön nagyon nehéz a színvonalas oktatás megszervezése. Az új tanévet még a régi helyünkön kezdjük, így újból elvégeztük a legszükségesebb karbantartási munkákat. Az épület háromnegyed részét újból kifestettük, rendbe tettük a vizvezetékcsö- veket - no persze, nem az osztályokban, mért ott még mindig nincs víz - bekötötték a hőtárolós kályhákat, így megérjük, hogy nem kell többé cserépkályhákban fűteni. A kerületi nemzeti bizottság döntése értelmében egy új osztályt is nyitunk, csakhogy ehhez nincs helyiségünk. Hogy is lenne, hisz így már kilenc osztályunk lesz hat tanteremre! Szükségmegoldásként a bányászati szakmunkásképzőben kapunk egy tantermet. Ebben a két negyedik osztályt helyezzük el, mivel ők hetente már csak két napot tanulnak, de így is sok nehézséget jelent ez számunkra. El sem tudom képzelni, mi lesz az ebédlőnkkel, amely százszemélyes és ebben az évben már 325 ebédet kell főznünk. További kérdés, melyet pillanatnyilag nem tudok megválaszolni, hogy a kerületi nemzeti bizottság megszűnte után, vagyis január elsejétől kihez fogunk tartozni, ki segít majd anyagiakkal terveink megvalósításában? Mi tagadás, a jelenlegi helyzettől nem vagyok elragadtatva. Polgári László Apa vagyok - tehát aggódó ember. Ilyenképpen nem mindegy számomra az sem, hogy gyermekeim milyen iskolában és milyen tanítók munkája nyomán épülnek testben, lélekben, valamint a szellem tartományaiban, röviden, milyen alapokat kapnak a jövőhöz, majdani életükhöz. Aggódtam is eleget, mint annyi más szülő, s aggodalmaim nem rossz éjszakai álmaimban születtek, nem onnan kerültek át a nappalokba, hanem látván-tapasz- talván, hogy az állampárt ideológiai hálójában miként züllik le fokozatosan egész iskola- rendszerünk, miként vergőd- nek-kínlódnak a gyerekek, miként veszíti el rangját a pedagógia, egyúttal ezer meg ezer hivatott művelője. Az „eredmény“ közismert. Apa lévén, természetesen bizakodó ember is voltam, vagyok. Bizakodtam, hogy már csak jobb jöhet, hogy megváltozik az iskola, hisz vak, aki nem látja, hogy a kommunista nevelés félreviszi az embert, kiszárítja a lelket, következményeiként is torzul az értékrend, romlik az erkölcs, szenved lépten-nyomon sérelmet az emberi méltóság. Az oktatás színvonaláról, inkább butító mint okító tartalmáról és módszereiről már nem is beszélve, lásd a gazdaság, a tudomány, az egészségügy, a kultúra helyzetét, azt a „szakmai felkészültséget“, mellyel szakembereinknek, mindenféle doktorainknak, mérnökeinknek, az ilyen-olyan tudományok kandidátusainak zöme valamire való afrikai országban sem rúgna labdába. Bizakodtam, hogy talán már jövőre vagy a következő esztendőben jobb iskolába járnak majd gyermekeim, gyermekeink, bizakodtam, hogy egy napon végre meghallom tőlük: jó iskolába járni. Nem. Abba az iskolába, amelybe e honban jártunk az utóbbi negyven esztendőben, a mi korosztályunktól, a negyvenötven év közöttiektől kezdve gyermekeinkig - nem volt jó járni. Persze, vannak emlékeink, szépek, kinek több, kinek kevesebb, csakhát az emlékekből nem lesz kenyér, nem lesz ház, bútor, autó, számítógép, tiszta utca, nem varázsolhatok elő belőlük emberhez méltó életkörülmények. Ahhoz tudás és munka kell - és szabad tér, mindkettőnek. Amint volt és van szerencsésebb éghajlatok alatt. Nálunk, jócskán megkésve, csak most kezdődik az első szabad tanév. Akár ünnepelhetnénk is, de hagyjuk a lobogókat, az iskolakezdés boldog pillanatairól, a szebb jövő elé néző kis elsősökről szóló ügye- fogyott verseket, az ugyancsak senkit sem érdeklő, ünnepi mázzal bevont üres igazgatói tanévnyitó beszédeket, a fogadásokat, üzemektől összekoldult ételt, italt, habostortát. Legyen elég néhány szál virág egy vázában, és néhány őszinte szó, melyeket majd a tanév közben kövessenek újabbak és újabbak, hisz az elsők között van most ilyen szavakra, emberi hangra szükségük a hosz- szú esztendőkön át ukázok fogságában élő, az idei télitavaszi hónapok zajlásaiban pedig pártokra szakadt számos tantestület tagjainak. Különben hogyan alkothatnának ütőképes gárdát, hogyan szolgálhatnák jól a gyermeket egyénenként és mint kollektíva, hogyan tudnának felszabadulni a végre megérkezett szabadságban, hogyan tudnának végre önálló, alkotó pedagógusként dolgozni?! Egymást gyalázó klikkekre bomolva, hogyan tudnának ellenállni sanda szándékoknak, gyakran nyílt támadásoknak, melyekkel bizonyos körök mellékhelyiségekbe akarják szorítani anyanyelvűnket, végképp kiszorítani iskoláinkból, mi több, megszüntetni -iskoláinkat?! Hogyan tudnák levetkőzni az évtizedes beidegződéseket, képmutató közegben, tovább élő ukázok erdejében hogyan tudnának elképzelni, eltervezni és megvalósítani olyan iskolát, amelyben egyszerűen élmény tanítani és élmény tanulni?! Gyermek, szülő, pedagógus évtizedeken át áhítozott ilyen iskolára, most itt a lehetőség, szabad a cselekvéshez vezető út, sőt új típusú nevelési-oktatási intézmények, egyházi és magániskolák létrehozásának irányában is. Oktatásügyünkben igazából most kezdődnek majd a forradalmi változások, melyekből,' aki pedagógus, nem maradhat ki, főként nem kisszerű intrikák, ostobaságok miatt. Apa vagyok - tehát aggódó ember. Aggodalmaim nem rossz éjszakai álmaimban születnek. Egyelőre túl sok még a bizonytalansági tényező, és ahogy tapasztalom, kísért még a múlt is. Ugyanakkor, apa lévén, bizakodom. Gyermekeim, gyermekeink ezután hamarosan a szabadság, a szabad gondolkodás, megismerés, véleménynyilvánítás és szépérzékfejlesztés minden ideológiai korlátoktól mentes iskoláiba járhatnak, ahonnan az életre felkészülve, nem a nyáj egy tagjaként, hanem*önálló személyiségként, Emberként kerülnek ki. Ehhez persze harmonikus családi háttérre is szükség van, annál is inkább, mert az iskola, lássuk már be végre, nem töltheti be a család szerepét, nem helyettesítheti a családot, amiként a család sem vállalhatja fel, ami az iskola feladata. Erre, és sok-sok mindenre kell még gondolnunk, odafigyelnünk, különösen most, az első szabad tanévben, hogy mind kevesebb okunk legyen az aggodalomra, annál több a bizakodásra. Bodnár Gyula AZ ELSŐ SZABAD TANÉV ■ .