Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Jaroslava Pasiaková Az ötvenes évek végén, amikor fiatal tanársegédként egy rövid tanulmányúton jártam Budapesten, először találkoztam vele, az Erzsébet kávéházbeli „Szláv Kruzsok“ egyik estélyén. Kniezsa professzor közvetítette az első találkozásunkat. Ő, aki oly kedvesen „utolsó árvái kniezának“ nevezte magát, elvezetett egy kedélyes úrhoz, akit mint neves pesti csehszakértót mutatott be nekem. Azóta valóban tart felhőtlen szellemi, sokszor egymást inspiráló barátságunk. Természetesen mindig megtartva a tanár és aspiránsa viszonyát, a részemről neki kijáró tiszteletet, és most, amikor betöltötte 80-adik évét (Vágfarkasdon született 1910. 8. 9-én), őszinte bámulatomat az apadhatatlan munkakedvéért és szellemi frissességéért. Dobossy László professzorról szeretnék szólni, aki a budapesti szlavisztikai tanszéken a cseh szakot megalapította, s aki nemcsak ismert szakértője a cseh nyelvnek és irodalomnak, hanem őszinte barátja is a cseh nemzetnek. Dobossy László nagy szakértelemmel megírt és a komparatisztika módszerét alkalmazó utolsó három tanulmánykötetének lényege, fő gondolata elsősorban a közép-európai kérdés, amelyet történelmi, szellemi és irodalmi összefüggéseiben lát és értékel. Rámutat a feszültségre, amely abból a tényből ered, hogy bár a két nemzet történelme sok esetben párhuzamosan fejlődött, olyan időszakokat is találunk, amikor egymással szemben álltak. A szellemi, szőkébb értelemben az irodalmi fejlődésben nemcsak meglepő hasonlóságokat fedezhetünk fel, hanem sajátos, összehasonlíthatatlan jelenségeket is. Dobossy professzor észreveszi az egyezéseket és a különbségeket is, értékeli a gyakori időbeli eltéréseket a hasonló társadalmi és szellemi törekvések megvalósításában. Valóban meglepő, hogy a két nemzet szellemi fejlődésében váltakozva valósulnak meg az egyes irodalmi inspirációk. Egy konkrét irodalmi példát említek: Adyról és Ha- sekról van szó. Kifogásolhatják ugyan, hogy teljesen ellentétes egyéniségek. Képromboló magatartásuk és művészetük mégis azonos történelmi valóságból eredt, azonos célra irányult. Ugyanakkor művészi gondolatviláguk — kifejező eszközeik is — eltérőek annyira, amennyire a két irodalom szellemi légkörének és nemzeti mentalitásának megfelelt. Természetesen, ezzel nem azt akarom állítani, hogy nekünk, cseheknek, Svejk az egyedüli nemzeti mintaképünk. Persze hivatkozhatunk Húsz János és J.A. Komensky emberi magatartására, de az adott szituációban, az I. világháború előtt, Ady és Hasek fellépését tartom jellegzetesnek. Az azonos történelmi helyzet - egy országon belül -, de teljesen különböző tapasztalatok és magatartások, amelyek tulajdonképpen már az 1848—49-es forradalomtól jelen voltak, a költőben, illetve az íróban eltérő művészi megnyilvánulást váltottak ki: Adyban szimbolista pátoszt, Hasekban pedig groteszk szatírát. Végeredményben azonban azonos célt akartak elérni: véget vetni annak, hogy a középeurópai kisnemzetek ne legyenek szüntelenül jogtalan, szerencsétlen félnemzetek, hogy ne érezzék a soha be nem teljesülő ideálokból eredő tétlenség és rezignáltság érzését... Ady vallomásának szellemében: A Duna-táj bús villámhárító, Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda. Dobossy professzor életcéljául azoknak az eszmei és szellemi gyökereknek, hatásoknak, irányzatoknak a tisztázását tűzte ki, amelyek mind a két nemzet tudatát formálták. Tudatosította ugyanis, hogy még mindig léteznek tisztázatlan ellentétek a két nemzet között, hogy harcolnunk kell az előítéletek ellen (Előítéletek ellen, Magvető, 1985), hogy a gyakori tragikus félreértések valódi okait a történelem mögött (Történelem mögött, in: Két haza között, Magvető, 1981), a makacs, a sokszor helytelenül magyarázott múltban (Makacs múlt, in: A középeurópai ember, Magvető 1973) kell keresnünk. Az említett törekvések egész életművét végigkísérik. Mindig más irodalmi példákon bizonyítja a Közép-Európában élő népek vitathatatlan mentális, érzelmi és gazdag kifejező eszközeik hasonlóságát, de különbségeit is. Nagyon szép példát említ Dobossy professzor a Makacs múlt című munkájában. Leírja, mennyire másképpen reagált egy francia és egy lengyel professzor a Bánk bán operára. (A példát személyes tapasztalatunk szerint variálhatjuk.) Ma, több mint harminc év után, én is megértem már Illyés Gyula különös viselkedését az ötvenes években, két esetben, amikor diákkoromban tolmácsként az oldalán cseh földön kísértem. Prágában a Nemzeti Színház előadásán Smetana egyik áriája közben Illyés Gyula felállt a helyéről, és tapsolni kezdett midőn a Brandenburgiak Csehországban című operában Jira - egy népi hős - így énekel: „Fellázadt a prágai szegénység, és ellátja az arak baját“. Szinte éreztem, mennyire azonosul Illyés az idegenek által kifosztott cseh néppel. Teljesen másképpen, de ugyancsak indulatosan reagált a magyar költő egy észak-csehországi porcelángyárban, ahol büszkén mutogatták a cseh munkáskezek mesterművét: egy tűlcifrázott készletet, melyet az angol királyi család egyik tagja számára készítettek. Illyés odahajolt feleségéhez meg hozzám, s megrökönyödésünkre valami olyasmit mondott, hogy legszívesebben egy egész honvédezredet eresztene a törékeny tárgyak közé. Ma már értem, mi izgatta őt annyira fel! És itt van Dobossy László munkájának másik fontos vezérfonala. Úgy érzem, Illyéshez hasonlóan, ő is az álértékek túlbecsülésén és valódi értékek elködösítésén idegeskedik fel. Erről a Történelem mögött című tanulmányában ír: „Akik országok és kultúrák közt nevelkedtünk, aztán pedig több országban és több kultúrában éltünk, tapasztalatból tanultuk meg, hogy a népek történelme - főként a mi kelet-európai térségünkben - nem mindig volt azonos az országok, s még kevésbé, az államok történelmével. Az államok, illetve az országok hivatalos történelme mögött ott lappangott - íratlanul, de hatalmasan - a népek valódi történelme. “ Ebből a szempontból látja Dobossy a magyar irodalomban a huszitizmus problémáját a legrégibb krónikáktól (Székely István: Krónika ez világnak jeles dolgairól), egészen a modem magyarázatokig Sánta Ferenc Az áruló című regényében. Ezért hangsúlyozta Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi drámájában Húsz kijelentését: „Nincs egyetlen gondolatom sem, ami eszébe nem juthatna bármelyik más cseh parasztfiúnak is. Egyforma helyzet, egyforma gondolatokat sugall“. Nyilván ezért vált a cseh irodalom egyik legnépszerűbb hősévé Svejk, az a jóságos, gúnyolódó népi típus, aki látszólag együgyűen leplezi le a császári és királyi hadseregben a tisztek gőgösségét és fölényességét, a seregben uralkodó erkölcsi válságot. Dobossy professzor mindig új megvilágításban és más összefüggésekben keresi és találja meg téziseire a magyarázatot: „Hiszen, ma már nyilvánvaló, hogy több és más ő, mint csak rendkívül népszerű regényalak, sőt több, mint halhatatlanná nőtt irodalmi típus, egyenrangú társa az emberi szellem teremtette egyéb mitikus személyeknek, sorsunk társainak és kifejezőinek, Sancho Pauzának, Naszreddin Hodzsának, Figarónak, Eulenspiegelnek... Örök nép képviselője és szószólója egy körülhatárolt történelmi helyzetben: ez Svejk, s ezért beszélhetünk Svejkmítoszról a más nagy irodalmi mítoszokhoz hasonlóan. Csakhogy e mítosz szervesen kötődik a nemzeti irodalom termőtalajához, valamint - tágabb érvénnyel - ahhoz a kelet- közép-európai népi hagyományvilághoz, amelyben az ilyesfajta (s a Svejkben abszurdon monumentali- zált) emberi s társadalmi magatartás természetes volt... Hasek művében, miként a nagy szatírákban mindig, a humor nem öncélú játék, hanem védekező és visszaütő fegyver. Svejk - áz antihős - e jól kipróbált fegyverrel vonul hadba a háború ellen, sőt egy egész világrend eszte- lensége és embertelensége ellen (A Hasek-jelenség. Előítéletek ellen, 1985, 334.1.) így ma, tizenöt évvel később, tovább folytathatjuk Dobossy Lászlóval Svejkről szóló vitánkat, amelybe új értékelési szemponttal Szakolczay Lajos is bekapcsolódott. Szakolczay szerint Svejk „olyan modem pikaró, kinek különös helyzete előny: ugyan társadalmon kívül, de társadalommal szemben él és cselekszik“. (In: Egy közép-európai, Dobossy László: Két haza között, Tiszatáj, 1983/2, 72.1.) Nem tiltakozunk ma sem az ellen, hogy Svejk továbbra is nemzeti hősként képviseljen bennünket, cseheket, mivel valóban megszemélyesíti nemcsak a cseh, hanem az örök népi rebellis jellegzetes vonásait is. Ma már nem vitás előttünk mítoszalkotó szerepe, természetesen kizárólag antihősként, Zdenék Nejed ly professzor kijelentésére hivatkozva, aki szerint „a cseh népnek nincs érzéke a mítoszok és héroszi gesztusok iránt“. Minél kiélezettebbek a jelen kor ellentétei, annál jobban megértjük és közelebb érezzük hozzánk Svejket. Dobossy professzor más észrevételére is fel szeretném hívni a figyelmüket: hangsúlyozta ugyanis, hogy éppen Jaroslav Hasek műveiben tükröződik a legvilágosabban a két nemzet kapcsolatának kettőssége, s ez nemcsak a Svejkben. Természetesen Hasek mégiscsak Vodicka ár- kász primitív, egyértelműen negatív magatartásában és Svejk emberileg érthetőbb, összetettebb jellemében ábrázolta a két emberi magatartás prototípusait: Vodicka minden szituációban önfejűén változatlan marad, Svejk viszont fejődik, és végül arra a felszabadító felismerésre jut, hogy hisz az ember nem tehet róla, melyik nyelv az anyanyelve. Hasek valószínűleg tudatosan törekedett „magyar elbeszéléseiben“ az ellentétes emberi magatartások ábrázolására különböző élethelyzetekben. Egyes elbeszéléseiben bírálja - természetesen groteszk elemekkel - a magyar „sajátosságokat“ (például A rendes tanító (ftádny ucitef, 1910) című elbeszélésében a magyar nyelvnek szlovák környezetben való kevésbé humánus tanítását festi meg.) A magyarországi parlamenti képviselőket úgy gúnyolja ki - a hatást groteszk túlzásokkal éri el -, hogy az abszurdum végtelenjébe vetíti esztelen, a saját biztonságukat is veszélyeztető, a nem magyar nemzetek kiirtását célzó javaslatokat - például a kutak megmérgezéséről szólót (Magyarországi parlamentből). Hasek más elbeszéléseiben viszont néhány hős jelentősége szimbolikus: például a Cigány-történetben (Cikánská historíe, 1905), a Betyár-történetben (Betarska povídka, 1907), de elsősorban a Halálról, a csavargóról (O Halálovi, tulákovi, 1907) című elbeszélésében; Dobossy szerint: „Allegorikus személy ez a Halál: jelen volt mindenütt, ahol a nép valami másra, jobbra vállalkozott, s jelen volt minden bukásnál is“. (In: Dobossy L: Előítéletek ellen. Hasek és a magyarok, 37'0.1.) Természetesen a kétoldalú emberi magatartásokat, a „kettős tükröt“ a szerzőnk más, jellemző irodalmi példákon is bizonyítja: Alois Jirásek terjedelmes életművében különböző magyar emberi típusokat rajzolt meg - és ő is hol ellenszenvesen, hol pedig pozitívan. A Testvérszövetség (Bratrstvo) című regénytrilógiában a magyarokat negatívan ítéli meg, Dobossy véleménye szerint: “...mivel megakadályozták, hogy a cseh és a szlovák nép egyesüljön a huszita szabadságeszmények szellemében“. A Huszárok (Husari) című elbeszélés egyik epizódjában, amely Jókai Kőszívű ember fiai című regényéből is ismert, viszont dicséri a magyar huszárok hősiességét, hazaszeretetét. Ugyancsak rokonszenves képet fest a magyar forradalmárokról Karel Sabina, a cseh forradalmi demokrata, Karel Hynek Mácha, a legnagyobb cseh romantikus költő, barátja Föléledt sírok (Ozivené hroby, 1870) című regényében. Sabina az 1848—49-es forradalom után a különböző nemzetek - magyarok, csehek, olaszok, lengyelek - kegyetlenül üldözött fiainak közös sorsát ábrázolja. Bennünket azonban nem lep meg az író egyértelműen pozitív állásfoglalása, hiszen Petőfihez hasonlóan a világszabadság volt az eszményképe. Dobossy László bohemisztikai tanulmányainak további vezérfonala a testvérré válás motívuma: a nemzeti létünk kölcsönös ismerete és tisztelete által nemcsak történelmi megvilágításban, hanem korparancsként is. E problémakörhöz érveket egyrészt a cseh és a magyar irodalomban talált (Móricz, Bartók, Ca- pek), másrészt a Sarlóban végzett tevékenységében. Főiskolai tanárai, főleg Emanuel Rádl, F.X. Salda és Zdenék Nejedly hívének vallja magát, akik saját példájukkal tanították őt arra, hogy a művészeti, nemzeti és szociális kérdésekre távlatból, objektiven tekintsen. Mindkét utóbbi professzort nagyon érdekelte nemcsak a Sarló, hanem az egész csehszlovákiai magyarság helyzete, de elsősorban saját diákjaik. Máig érvényes Nejedly professzornak a nemzetiségi kisebbségekről alkotott véleménye: „Kisebbségi kérdésnek egyáltalán nem lenne szabad léteznie. Ahogy nem szabadna, hogy fo- kozati különbség legyen egyének és egyének közt, ugyanúgy nem lenne szabad különbségnek lennie nemzetek közt sem“. Zdenék Nejedly 1934-ben a pozsonyi Magyar Újságnak adott interjújában, amelyet saját diákja, Dobossy készített vele, hangsúlyozta, hogy „nem eleve elfogultsággal, de megértéssel kell egy másik nép értékeihez közelednünk“. Dobossy László mindig előszeretettel hivatkozott Ernest Denis-nék, a csehek nagy francia barátjának szavaira: „A saját nemzeti érzését mindenki azzal mutatja ki leginkább, hogy miként becsüli meg mások nemzeti érzését. “ A jubiláló Dobossy László DÚDOR ISTVÁN: ANGYAL (1980-81. kombinált technika) (Lórincz János fotoreprodukcioja)
