Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-24 / 34. szám

ÖRTÉNELMÜNK TRAGIKUS FEJEZETE: Országszerte erősödik a közvélemény követelése: őszintén tárjuk fel az 1945 utáni évtizedek történetének mindeddig tabunak számító vagy eltorzítottan magyará­zott eseményeit. így értesülhettünk nemrég a szudétané- metek kitelepítésének körülményeiről. A kitelepítést nemcsak Václav Havel köztársasági elnök, de egyre több parlamenti képviselő és történész is a kollektív felelős­ség embertelen alkalmazásának minősíti. Ebben az országban egyre többen ismerik fel, hogy a múlt ilyen súlyos tehertételének tisztázása nélkül aligha válhatunk az európai nemzetek közösségének megbecsült tagjaivá. Amíg a szudétanémetek tragédiájáról s az akkori cseh­szlovák kormányzat és politikai erők felelősségéről tanulmányok és sajtócikkek jelennek meg, sőt, néhány héttel ezelőtt Prágában bemutatták a szudétanémetek kitelepítéséről szóló tévé-dokumentumfilmet is, a szlová­kiai magyarok deportálásáról a cseh és a szlovák sajtó­ban alig történik említés. E tekintetben példaértékű, a múlttal bátran szembenéző állásfoglalásnak lehettünk első ízben tanúi a Szövetségi Gyűlés 4. együttes ülésén, ahol dr. Ján Mlynárik szlovák történész, a Husák-rezsim üldözöttje, bűntettnek minősítette a németek és a magya­rok kitelepítését. az oda rendelt tábori konyhá­kon. Itt a szerelvény egy részét lekapcsolták, s Jihlava felé irá­nyították. Onnan megérkeztünk Jindrichúv Hradecba, s rövide­sen a dél-csehországi kisváros, Veselí nad Luznicí vasútállomá­sára. KOUBA GAZDA CSELÉDEI LETTÜNK A veselí állomáson kinyitották vagonunk ajtaját. Egy csendőr és egy hivatalnok várt bennün­ket. A kitelepítési végzés egy példánya náluk volt, összeha­sonlították a miénkkel, majd átadtak bennünket az ott vára­kozó két cseh gazdának - Jan Dvoráknak és Jozef Koubának. Késő este volt már, s éjjelre egy veselíi rokonuknál szállásoltak' el bennünket. Másnap én, Borika és Margit nővérem édesanyánkkal az egyik gazda felesége kíséreté­magyarul. Borikával a veselíi polgári iskolába jártunk. Iskolá­ba menet rípeci tanulótársaink többször kértek, mondjak nekik valamit vagy énekeljek magya­rul. Nagyokat kacagtak a szá­mukra furcsa, idegen nyelven, de egyáltalán nem viselkedtek lenézően, mindvégig barátságo­sak voltak irántunk. Kérésükre tele tüdőből énekeltem nekik, amit tudtam. A legjobban az Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő... kezdetű magyar népdal tetszett nekik. A nyírfaligetekben és halasta­vakban bővelkedő táj övezte fa­luban kapott kényszerlakásunk­ban a legtöbbet az igazi otthon­ra, szülőföldünkre gondoltunk. Leveleinkre hamarosan megér­keztek az első válaszok. írtak a rokonok, a barátok és ismerő­sök, írtak a Csehország más vidékeire telepített földieink is. fi % "^X #-^ |«í8Íj 1— 1 W.?S * f j? % p wj y* 5j*j|=^ Mindez időszerűvé és indokolttá teszi, hogy mi, cseh­szlovákiai magyarok, immár kellő történelmi távlatból, indulatok nélkül visszatekintsünk sorsunk e szomorú, tragikus fejezetére. Az első lépéseket íróink és történé­szeink (pl. Dobps László, Ouba Gyula, Janics Kálmán) már megtették. Ám, Csehszlovákiában mindmáig milliók­nak halvány fogalma sincs arról, hogy 1947-ben, vala­mennyi politikai erő és Benes elnök akarata és egyetér­tése alapján közel tízezer magyar családot deportáltak 397 dél-szlovákiai községből, elsősorban a cseh határvi­dékre, miközben ezt az embertelen, a sztálini gyakorlat­hoz hasonlítható kitelepítést szemérmesen „munkaerő­toborzásnak“ álcázták. ,, Jóllehet az otthonukból elűzött magyarok sorsa nem végződött gyűjtőtáborokban, s többségük visszatért szü­lőföldjére, ezekben az emberekben évtizedekig élt a féle­lem, mert valójában senki sem vette le róluk a kollektív bűn Káin-bélyegét. Negyvenhárom év múltán, immár szabad és független sajtónkban nyíltan írhatunk otthona­ikból való kiűzettetésükről. Ennyivel tartozunk önma­gunknak s utódainknak, az igazságba vetett hitnek. Engedtessék meg e sorok Írójának, hogy megossza az olvasóval a kitelepítés idején kitörölhetetlenül emlékeze­tébe vésődött emlékeit. I990. Vili. 24. ELHURCOLÁS, VAGYONELKOBZÁS Amikor 1947 februárjában családunkat a csallóközi tizen­két Karcsa egyikéről, Síposkar- csáról kitelepítették, tizenkét éves voltam, a körülöttem zajló eseményeket a szélesebb összefüggések ismerete nélkül éltem át. A dunaszerdahelyi ál­lami polgári iskola második osz­tályába jártam, s már 1946 őszén több osztálytársamtól vet­tünk búcsút, mert szüleiket Ma­gyarországra telepítették. Fa­lunkban, más magyarlakta fal­vakhoz hasonlóan, a bizonyta­lanság, a kilátástalanság légkö­re uralkodott. Senki se tudta, mit hoz a sors. A félelem nem volt alaptalan. 1947 januárjának vé­gén, február elején, községünk­be is megérkeztek a kitelepítési parancsok. Megkezdődött az érintettek kálváriája. A kitelepí­tési végzést, a „vymert“ mi is megkaptuk. A dunaszerdahelyi munkavédelmi hivatal adta ki, s az 1947. január 31-én kiállított szállítólevél (transportná listina) legidősebb testvérem, Vince ne­vére szólt. A „toborzott“ munka­erőt - mi sem természetesebb! - az egész családnak követnie kellett. Február 4-én, amikor a taní­tás után nővéreimmel együtt megérkeztünk a karcsai falu­véghez, ott már fegyveres kato­nák álltak. A faluba mindenkit beengedtek, de ki már senkit. Farkaskutyás katonák, teher­autók, rémülten futkosó embe­rek az egész faluban... Otthon sebtiben összetákolt ládákba csomagoltuk a legszük­ségesebbeket. Közben rokonok, ismerősök jöttek búcsúzni. A lá­dák szögelésének tompja hang­ja, a kétségbeesés hangulata a temetés légkörét idézte. Ide­gesség, félelem, keserűség és a megcsalatottság érzése töltött el bennünket. Rendkívül kemény tél volt ak­kor. A késő esti órákban érke­zett meg udvarunkra néhány ka­tonával a teherautó. Szüleim szeméből patakzott a könny, amikor az autó elindult velünk a dunaszerdahelyi vasútállo­másra. Az állomáshoz vezető utakon sorstársainkkal megra­kott teherautók hosszú sorának látványa tárult elénk. Az első vágányon marhavagonokból ál­ló hosszú szerelvény várakozott a „rakományra“. A bennünket szállító teherautó is feljáratott a rámpára, amelyről régebben az állatokat hajtották a vagonok­ba - s ott berakodtunk. Mene­külni nem lehetett, az állomás körül csendőrök, farkaskutyák, kérlelhetetlen kitelepítő hivatal­nokok.. . Én és nővéreim a kimerült­ségtől a vagon sarkában alud­tunk, szüleim és bátyám pedig felváltva voltak ébren. A brünni pályaudvaron ébredtünk fel, ahol minden vagonból kiszálltai tott egy személy, aki meleg teát,' kenyeret és virslit vételezhetett ben elindultunk gyalog a Veselí- től mintegy három kilométerre fekvő Rípec nevű falucskába. Utánunk nemsokára megérkez­tek holmijainkkal gazdáink lo­vasfogatai, s beköltöztettek ben­nünket egy szoba-konyhás régi lakásba. Az egyedüli munkaköteles ti­zenhétéves Vince bátyám volt, őt pan Kouba „kapta“. A tizen­hat évét még be nem töltött Margit nem folytathatta otthon megkezdet polgári iskolai tanul­mányait, kisegítőnek Dvofákék gazdaságába került. Mindketten a cselédek bérkategóriájában szerepeltek. Bátyám havi fizeté­se 654-től 745 koronáig, nővé­remé 500-tól 570-ig terjedhetett. Édesapám néha Koubáéknál dolgozott, édesanyám pedig a háztartást vezette, s ha volt szabad ideje, meséket és elbe­széléseket olvastatott velünk, mondván, nehogy elfeledjünk \ „arod* ■)>bor IDEZETEK SORSTÁRSAINK LEVELEIBŐL Hazulról nem érkeztek jó hí­rek. De a levelekből az őszinte együttérzés és a segíteniakarás is kicsengett, s ez némi erőt, reményt adott. E levelek többsé­gét ma is őrzöm, s hűen tükrözik az otthonmaradottak bizonyta­lanságát. A legsúlyosabbak a ki­telepítés folytatásáról beszámo­ló levelek voltak. Csak példa­ként idézek néhány sort: „... Mi még csak vagyunk a bizonytalanságban. A kör­nyékbeli falvakat újra viszik. Nem tudjuk, mikor csap le ránk az Isten ostora!“ .......Édes Istenem, mikor lesz en nek vége! Mi is reményke­dünk a jobb sorsban, de az nem akar bekövetkezni. Az elhurco- lás még most is tart, most van­nak Nádszegen...“ ,,... minden napra jön valami CWo: 942/*'? Prl"1' Mdu i ««1 Trestní pxíkaz „ , . , „„ (. I«.»« Sb »■ SNB vy‘ Okon. 6.»WM» SÍ- <■ • 5 5 «* ____ **1. «.uno«» I» ---------------------------------- ' di v.mtjmtotialWprik.iP1”"--- ---------" ta tom v ----­*> obvmaémuW, Pf ^ . „y.1. őrit*"«”'- “ — . in 11.47 _____________' S_ ---------------------------------------------------- --- olt.intet».!"-------­mn d. p. itat, ****** dftové *•­. . , _*k * 561/191® Sb. x- * n Vvrok- _, . • 22 ods. 1 *AK- c­pl 4 » — '• 51- — W4OP0 ’ (zabaven ) prednK* = 0 Cradnc .«isten 'lau vyslovujem podla § f ) prcpadly(«1 v prospech Státu Cts »*'• 7* Trestny prikax pre Pn” P Ha a kitelepített önkényesen hagyta el csehországi munkahe­lyét, azt a hivatalok büntetendő kihágásnak minősítették. Ennek alapján ítélték pénzbüntetésre 1947 őszén ifj. Somogyi Vincét. (A hivatalos iraton se aláírás, se pecsét!) (Archívumi felvétel) újabb, amitől az ember csak ret­teg. Vasárnap osztották ki a va- gyonelkobzási cédulákat.“ „... Móroc- és Göncsölkar- csa teljesen visszamaradt. Nem jutott nekik vagon... Igaz, hogy suttogják: Itt magyar nem ma­radhat és egy hét múlva ismét jönnek a rettenetes autók, de nem akarjuk elhinni. Kulcsárkar- csának is több mint a felét elhur­colták.“ Egy falunkbéli sorstársunk Zi- rovnicéről így írt: „... Mi a város szélén egy uradalomban vagyunk, mint cselédek. Gondolhatják, mily jó érzés: azelőtt mint szabad em­berek és most cselédek!“ ELŐBB APÁM, AZTÁN Ml IS HAZASZÖKTÜNK Márciusban édesapám haza­szökött, lezárt házába éjjel lopa­kodott be... Áprilisban már ben­nünket sürgetett a szökésre... „Ne törődjetek semmivel, ne sajnáljatok semmit, csak jöjje­tek... Nagy csomagokat ne hoz­zatok magatokkai, mert feltűnő. A vonaton ne beszéljetek...“ Felszólításának eleget téve édesanyámmal és Borikával egy korai hajnalon kilopakodtunk Rí- pecről. Félve indultunk útnak - hazafelé! A vonaton, apánk tanácsát megfogadva, csendben voltunk, nem mertünk megszólalni. Ha jött a kalauz, vagy más egyenru­hás személy, remegtünk a féle­lemtől. Édesanyánk külső nyu­galma tartotta bennünk a lelket. A pozsonyi Kisállomáson hallot­tunk újra magyar szót. Ám, az emberek csak suttogva beszél­tek, s amit mondtak, nem volt bíztató. Megtudtuk, hogy a csehországi szökevényeket állandóan zaklatják... Nem is mertünk a szerdahelyi állomásig utazni, egy állomással előbb, Nagyabonynál kiszálltunk, s on­nan toronyiránt a szántófölde­ken át menekültünk - hazafelé. Bujkálva jutottunk el kertünk vé­géhez. Megláttuk édesapánkat. De a viszontlátás örömében je­len volt a félelem is. ÜLDÖZÖTTKÉNT ÚJRA A CSALÁDI HÁZBAN Félelmünk indokolt volt. Rövi­desen apámat visszatoloncolták Csehországba, s pénzbüntetés­re ítélték. Utána néhány nappal bennünket is „összeszedtek“, s a dunaszerdahelyi Csillag ut­cai iskola épületébe szállítottak. Innen, édesanyám bátorságá­nak köszönhetően, megszök­tünk az iskola ablakán keresztül a református templom kertjébe. Ismét izgalommal telve lopakod­tunk ki a városból, s szántókon, kukoricásokon át érkeztünk meg, immár másodszor, kertünk végébe. Üldözöttként tértünk vissza a családi házba. 1947 végére nővérem és bá­tyám is megjött, együtt volt ismét a család. Mindent újra kellett kezdenünk... * * * A hetvenes évek elején, már az Új Szó prágai munkatársa­ként a cseh ellenállók oldalán a fasiszták ellen 1945 tavaszán harcoló magyar katonák emlé­keit kutatva, ismét eljutottam Dél-Csehországba. Tyn nad Vltavouból egy kis kerülővel el­látogattam Rípecre is. Pan Kou­ba megöregedett, kedvesen fo­gadott. Az ötvenes években öt is meghurcolták, s másik gazdán­kat, Jan Dvorákot, mint kulákot és osztályellenséget szintén ki­telepítették a faluból. Őszintén sajnáltam őket. Tulajdonképpen egy tóról fakadó embertelen szemlélet és politika áldozatai voltak ők is és mi is. Somogyi Mátyás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents