Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
Könözsi István felvétele Gyurcsó István Magyar szeretnék maradni; — én most csak ennyit akarok. Itt születtem és itt halok meg talán s nem idegenben: itt keresek hazát, jövőt. Apám, Anyám itt született — és úgy hiszem minden ősöm. Most értetlenül ütődöm jobbra, balra céltalanul, és nem találom a helyem. Két karom jó erejére nincs szüksége itt senkinek? — Nem hagyom itt! Nem leszek többé oktalan bujdosó; szülőföldemhez tartozom! Ma még talán bús, céltalan jövevény vagyok: de konok, mert élni csak itt akarok! S itt leszek örök gyökerű bármilyen szikes a jelen. (1955) Szent István király és a Csallóköz Püspöki Nagy Péter cikke az 5. oldalon Kórházi éjszakák Zsilka László írása a 7. oldalon Mindennapi kenyerünk Amióta magot vetnek a földbe, az ország egykoron Tündérkertnek nevezett szegletében mindig megtermett a kenyérnekvaló. Régebben ugyan gyakran megtörtént, hogy nem jutott belőle minden asztalra, éhes szájba. Volt időszak, amikor a csinovnyikok kufárkod- tak vele, jegyre adták, ma azonban van belőle elég. Talán meg sem becsüljük eléggé. Nemrégiben egy idős parasztasszony így fakadt ki a kukákban talált kenyér láttán: ,,a régiek ha látnák, megszakadna a szívük...“. Persze, ő még saját kezével sütötte a kenyeret. S akkor még megcsókolták, ha akár csak egy darabka is a földre esett. Változnak a korok, változnak az emberek. Egy azonban változatlan. A kenyér évszázadok óta az összetartó, gondoskodó szeretet napjainkba is átmentett rekvizituma. Dúlhattak szabadságharcok, forradalmak, válthatták egymást különféle izmusok nevében demokráciák és diktatúrák, változhattak a rendszerek, jöhettek-mehettek a különböző kormányok és önjelölt megváltók, az egyszerű emberek asztalán ősidők óta ott illatozik minden nap. Ették és eszik csecsszopásból alig felcseperedett nebulók, szerelmes fiatalok, kétkezi munkások, véreskezű diktátorok és szelíd költők. Azt mondják, válságos időnek nézünk elébe. A társadalom megbomló értékrendszerének egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy az emberek többsége számára csak azoknak a dolgoknak van becsülete, amelyeknek jelentős, pénzben kifejezhető értékük van. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a kenyér viszonylagosan olcsó ára miatt az érdekszféra perifériájára szorult? Számomra még mindig a nagyanyám sütötte házi kenyér a mérce. Gyerekkoromra emlékeztet, s összefut számban a nyál, ha rágondolok. Fájdalom, de tény, az egykori házi kenyérnek ma már csak távoli rokona a hatalmas kenyérgyárakban előállított mindennapi. Automata gépsorok ontják a gyakran keletien, félig sült vagy kiszárított „egyenkenyeret“. Vehetjük a keleti végeken, a fővárosban vagy a legeldugottabb csallóközi kis falu üzletében, alig van közte különbség. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk... hangzik az ima ősidők óta az égiek felé. Ma már tudjuk, a mennyei eledelért csak két kezünk s szellemünk kemény munkája árán fohászkodhatunk. S ahogy éveink sokasodnak, úgy fakul meg sajátos szimbólumaink fénye. Ha netán elfeledtük volna, tanuljuk meg újra tisztelni a kenyeret. Mert a szorgalmas, egyhangú hétköznapok taposómalmában, a gürcölés, az önkizsákmányolás, a verejtékes és idegölő, az utolsó tartalékainkat is felélő robot közepette rá kell jöjjünk, mindennapi kenyerünk tiszteletével önmagunkat is megtiszteljük. Hiszen e zűrzavaros világ gyakran feje tetejére állított értékrendjében sincs tán valódibb viszonyunk a valósághoz, mint egy jó karéj frissen illatozó kenyér, s mert emberek is csak így maradhatunk. T. Szilvássy László
