Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
1990. Vili. 17. Mozdulatlanságra ítélve? Zilizi Béla peredi csontkovács vendégkönyvében lapozva bukkantam rá az Árendás család hálálkodó soraira. „... a fiamat eltiltották a mozgástól, lábra sem állhatott három éven keresztül. Az elmaradhatatlannak tartott műtétet, amióta itt jártunk, az orvos meg sem említette többé...“ Muzslára az Árendás családhoz bejelentetlenül toppantam be, s mondanom sem kell, rosszkor. - Falat bontunk, átrendezzük kissé a házat - magyarázták a szülök, s míg egy kissé rendbe szedték magukat, a fiuk, Csaba vállalta a vendéglátó szerepét. - Ugye, nem rólad írta az anyukád... - néztem végig a maszatos gyereken, akin látszott, segített a falbontásban.- De bizony, rólam. Mondjam el, hogyan történt? - kérdezte.- Ha nem esne nehezedre- óvatoskodtam, mert féltem, nehogy az emlékezés elszomorítsa a kilencéves legénykét. HÖSKÖDTEM, LEESTEM-Három éve történt, nagy- csoportos óvodás koromban. Új mászókákat kaptunk, és mi, fiúk, azonnal birtokba vettük. Hös- ködtünk is persze, mert nemcsak másztunk, hanem a földre ugráltunk. Rosszul ugrottam... Fájt a jobb lábam, de délutánra az is elmúlt - magyarázta. - Később, mert a fájdalom visszavisszatért, anyukám elvitt az orvoshoz.- Szóhoz jutok én is? - kérdezte kisfiától a bennünket ki tudja, mióta figyelő Andrea asz- szony. - Hát persze - kuncogott Csaba.- Arra gondoltam, megrándult a lába, s mivel nem fájt semmije, nem futottunk azonnal orvoshoz. Csak később, s az orvos a röntgenlelet alapján közölte, a baj súlyos. Azt mondta, a combfej lágyult meg, ezért egy pillanatra sem állhat lábra. Nyaralni indultunk volna, nem lett belőle semmi. Hat hét nyugalomról beszélt az orvos, Csaba mankót kapott, s betartotta az utasításokat. Mi is úgy rendeztük be életünket, hogy kiszolgálhassuk a nyugalomra kénysze- rített gyereket. Hat hét után a morbus pertes diagnózis miatt a szakorvosok azt javasolták, adjuk intézetbe a gyereket, mert rajta csak a teljes mozdulatlanság segíthet. Mi lesz, ha leszáll az ágyról? - kérdeztem azonnal, s amikor meghallottam, ha netán nem fogad szót, lekötözik, férjemmel elhatároztuk, nem adjuk sehová. Közben a kétségbeesett szülők sorra látogatták valamennyi orvosismerősüket, azok ismerőseit, hátha mégis van gyógymód a gyerek betegségére. Nem akartak beletörődni, hogy eleven kisfiúk mozgássérült legyen, így jutottak el Brünnbe, a híres, ortopéd gyermekorvoshoz, aki miután deréktól lefelé megröntgenezte Csabát, alátámasztotta az eredeti diagnózist, bent, a kórházban gyógytornára fogta a gyereket. Tíz nap után a tornát gipszre váltotta. Sajnos, a baleset után (1987. június 25.) eltelt két hónap alatt nem állt be a hőn áhított javulás, ezért a hatheti gipszrabságból kiszabadult hatéves kisfiú - beteg lábát kímélendő - járógépet kapott.- A brünni orvos, mielőtt hazaengedett, lelkünkre kötötte, Csaba nem állhat rá a beteg lábára. Szót fogadott. Igaz, hihetetlen gyorsasággal megtanult közlekedni, sőt nagy rémületünkre futni is tudott a szérkeHS CSABA A JÁRÓGÉPPEL... ... ÉS AZ ANYUKÁJÁVAL Méry Gábor felvételei zettel. - Később a szülők megtudták, teljes nyugalom nélkül nem várható a gyógyulás, ezért az „arany korszaknak“ vége szakadt. Mindketten, de főleg az anya, ezután is hol kézben, hol gyermekkocsiban vitte fiát az iskolába, hiszen közben elsős lett.- Csabát reggelente beültettem a padba, s addig várt rám, míg érte nem mentem. Még szerencse, pedagógus vagyok, az iskolában tanítok. Természetesen az órarendem eltért a gyerekétől, és részt kellett vennem a megbeszéléseken, a gyűléseken. Csaba türelmes kisfiú, zokszó nélkül várakozott. JOBB UTÁN A BAL 1988 nyarán, bízva abban, hogy őszre a kisfiú meggyógyul, a család a Balatonon nyaralt. A boldog együttlétet megrontotta ugyan a félelem, ugyanis a kisfiú fájlalni kezdte a bal lábát. Panaszai később megszűntek, s a család igyekezett elfelejteni a kellemetlen emléket. Ösz- szel újra elutaztak Brünnbe, s a szakorvos kijelentette, a jobb láb rendben van, lekerülhet róla a járógép, ám baj van a ballal, nem szabad megterhelni. Csaba újabb gépet kapott (Atlanta) amely szétfeszített helyzetben tartotta mindkét lábát. S míg az előző járógéppel legalább a vécéig mehetett néhány lépést, az újban mindenben segítségre szorult. «--Télen volt a legnehezebb. A felöltöztetett gyerek, iskolatáskája, az én dolgaim... az emelet! De nem volt más lehetőségünk - nyelte könnyeit Andrea asszony. - S ráadásul pont a legrosszabbkor elromlott az autónk is, fél évig tartott, míg újra közlekedni tudtunk -vetette közbe az eddig szótlan apa, Árendás Béla mérnök.- Az orvos szerint a gép segítségével ugyan járhattam volna, de szétfeszített lábakkal szörnyen nehéz volt - mesélte Csaba, míg édesanyja a kávét készítette. Férfiasán bevallotta, abban az időszakban gyakran sírt, s hogy egyáltalán megértsem, miről is beszél, behozta a két „kínzóeszközt“. Megtudtam azt is, a szülök ebben az időszakban sem adták fel a reményt, újabb orvosokat kerestek fel, akik készségesek voltak, de mindig az eredeti diagnózist erősítették meg. 1989 tavaszán ismerősök révén Budapestre vitték Csabát. Medencéjét ott is megvizsgálták, s megnyugtatták a szülőket, a baj nem annyira komoly, a gyerek meggyógyul.-Nyarunk bizakodásban telt el - folytatta a gőzölgő fekete mellett az anya. - Sokat jártunk úszni, s közösen vártuk az őszi brünni vizsgálatot. Hidegzuhanyként ért a hír, hogy Csaba bal lába olyan rossz állapotban van, hogy azonnal műteni kell.- kétségbeesésünk elmondhatatlan volt - küszködött könnyeivel Árendás Béla. - Két és fél évig lelkiismeretesen betartottuk az orvosok utasításait. Két és fél évig abban a hitben éltünk, hogy ősszel vége szakad a gyerek megpróbáltatásainak. A szakorvos, látva megdöbbenésünket, hat hét gondolkodási időt adott, sőt, erre az időszakra külön gyógytornát ajánlott. A MŰTÉT ÁRNYÉKÁBAN Árendás Andrea pedagógus fizetetlen szabadságot kért munkaadójától, hogy az orvos utasításai alapján elláthassa gyermekét. Csaba naphosszat hol a lábát szétfeszítő gépben ült, hol tornázott.-Egy napon, az esti fürdetésnél, észrevettem, Csaba egyik lába hosszabb, mint a másik. Ez azján már nagyon nem tetszett... Ha jól emlékszem, ekkor szólt az egyik ismerősöm, miért nem visszük el Csabát a csontkovácshoz. Az eltelt három esztendő alatt nem először ajánlották Zilizi Bélát. Mi azzal hárítottuk el még a gondolatot is, hogy a csontkovács azt rakja helyre, ami nincs a helyén. Csabával pedig nem ez volt a baj!-A műtéttől annyira féltünk, hogy mégis elmentünk Peredre- folytatta Andrea asszony.- A gyereket ölben vittem be a csontkovácshoz, hiszen akkor már egy éve nem állhatott a lábára. Elmondtam, műtét előtt vagyunk, elhoztuk, hátha van más segítség is... Zilizi Béla meghallgatott, s csak annyit mondott, derékig vetkóztessem le Csabát. - De hát a lábával van baj - ellenkeztem. - Tudom- közölte kedvesen, majd amikor végighúzta ujját a gyerek hátán, felkiáltott: szét van esve a hátgerince. Egyik lába is hosz- szabb - konstatálta, majd gyors mozdulatokkal ,,dolgozni“ kezdett. Csaba jól tűrte a kezelést, itt-ott feljajdult, itt-ott belemarkolt a kezembe, s amikor a fájdalomtól záporozni kezdtek a könnyei, a csontkovács megsimogatta fejét, s közölte vele, most már minden rendben van. Járhatsz már, kisfiam, nyugtatta a síró gyereket. Csaba lábra is állt, de olyan gyenge volt, no meg ijedt is, hogy nem mozdult. Akkor már nem láttam a köny- nyektöl, fölkaptam a fiamat, s a mai napig nem tudom, hogy értem ki az utcára. Férjemmel az említett ismerősöknél nyugodtunk csak meg. Csaba is, aki mondanom sem kell, járni kezdett.- A hat hét elteltével - folytatta a ház ura - ismét Brünnbe mentünk. Az orvos elvégezte a rutinvizsgálatokat, megröntgenezte Csabát, majd gratulálva elújságolta, az erős tornáztatás hatására a gyerek lába helyén van! A műtétet pedig meg sem említette! Igaz, a kopás miatt még figyelni kell a csont fejlődését, mondta, de szerinte minden rendbe jön. S addig is kötelező a gép viselése, a nyugalom. Az emberben ezek után önkéntelenül felmerül néhány kérdés. Mi lett volna, ha azonnal beleegyezünk a műtétbe? Hol tartanánk most, ha azonnal a csontkovácshoz vittük volna Csabát? Mi az orvosnak ez ideig nem váltottuk be, hogy a csontkovácsnál jártunk. Nem mertük... Pedig ő segített... Az Árendás szülők egy szóval sem panaszkodtak az orvosokra. Elmondták, segítőkészségük határtalan volt, az alapdiagnózisból kiindulva legjobb lelkiismeretük és tudásuk szerint kezelték Csabát. Ők hálásak mindenkinek, aki segítségükre volt... Kívülállóként persze máshogy látom a család hároméves kálváriáját. Mi lett volna Csabából, ha a kétségbeesett szülők az orvosokra hallgatva, az intézetet választották volna?! Vajon az érzékeny, intelligens kisfiúból ott is kiváló tanuló vált volna? Aki - még iskolába sem járt - ismerte az áramköröket, s jelenleg (szeptemberben lesz negyedikes) kedvenc szórakozása a fizikakönyvek tanulmányozása? Aki annak ellenére, hogy édesapját követve villamosmérnök akar lenni, versmondásban az országos verseny második helyezettje lett?! Beleborzongok abba is, amikor eszembe jut, vajon hány gyerek kerülhetett kés alá ugyanilyen diagnózissal?! A GYÓGYULÁS ÚTJA Nem beszélek kételyeimről sem én, sem a vendéglátóim. Annyit azért leszögezünk, az orvosok - minden jó szándékuk mellett - talán csak a következmények orvoslásával voltak elfoglalva, ahelyett, hogy az alapbajt gyógyították volna.- Négyhavonta továbbra is elmegyünk a brünni szakorvoshoz, igaz, előtte elmegyünk a csontkovácshoz. Májusban, amikor az egyik kiugrott csigolyámat rakta helyre, Béla bácsi azt mondta, nincs semmi bajon már - vette át ismét a szót a történet hőse. - Ezért is a szünidő előtt anyukámék megengedték, hogy saját lábamon mehessek a tanterembe. Persze az iskoláig, a lépcsőkön anyu vitt. Jelenleg élvezem a szabadabb nyarat, úszni járunk, biciklizhetek. Csavargásról még szó sincs, de a kertben felállított sátorban nagyon jókat lehet játszani. Csabát hallgatva, minduntalan arra gondolok, vajon kezelőorvosa tényleg azt hiszi, hogy hat hét alatt a gyógytorna hatására javult annyit a kisfiú állapo- ^ ta?! (Ha így van, félek, még sokáig korlátozni fogja mozgásszabadságában!)- Most már tudjuk, előbb kellett volna elvinni Csabát a csontkovácshoz - mondták búcsúzás közben a szülök. De hát jobb későn, mint soha. Péterfi Szonya
