Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
Sokat nem beszéltek róla, így a határokon túl nem mindenki tudta, hogy „ötvenhatos események“ nemcsak Magyarországon voltak, hanem Lengyelországban is. Sót, nemcsak ötvenhatos lengyel ősz volt, hanem ötvenhatos nyár is. A poznahi júniusi „zavargások“ ugyan mindössze két napig tartottak (28-29-én), mert könyörtelenül elfojtották. A halottak száma 73, többségük fiatalember; az áldozatok átlagéletkora 24 év. Az események 1956. június 28-án csütörtök reggel fél hétkor kezdődtek, amikor a Sztálin gyár (ma Ciegelski nevét viseli) munkásai sztrájkba léptek, s megindultak a városközpont fele. Reggel nyolc- kilenckor már ötvenezres tömeg tüntetett a Sztálin téren levő vajdasági pártház előtt... Az ötvenezres tömegnek csak egy része volt munkás, a többiek a hozzájuk csatlakozó értelmiség, diákság, háziasszonyok. keresztesek, s amikor a tankok felvonultak és tüzelni kezdtek, a felháborodott emberek azon nyomban benzines palackokkal válaszoltak - mint egykor, a varsói harcok idején.- Emlékszem egy idősebb asszonyra, aki a lámpaoszlophoz dőlt, nem bírt továbbmenni, de bennünket küldött: menjetek, menjetek. Nem mertük otthagyni, féltünk, hogy összeesik. Nehéz elképzelni az utcának azt a szilárd egységét, a szolidaritást - bár ezt a szót akkor még ~$enki sem mondta ki. A poznahi június rákényszeríSzerencsétlen véletlen, hogy éppen akkor volt a poznahi nemzetközi vásár. így nem csoda, hogy a külföldi tudósítók azonnal tájékoztattak a történtekről, a poznahi rádióadó viszont egész nap csak muzsikát sugárzott, a helyi újság pedig meg sem jelent. A lakosság csak az esti fél nyolcas hírekből szerzett tudomást a kijárási tilalomról, de még fél tízkor is rengetegen tartózkodtak az utcán. Poznan közelében akkor hadgyakorlatot tartottak, így nem jelentett problémát a tüntetés hírére a tankok átirányítása.- Naivul azt hittük, hogy ha megszerezzük az állambiztonság épületét, a kezünkbe kerül a hatalom. - Andrzej Górny maga is megsebesült, az egyik szemét elvesztette, délután már az állambiztonság épületéhez közel levő kórházban feküdt. - Különös hangulat uralkodott a kórházban - mesélte -, rengeteg volt a sebesült, eleinte a katonákat is oda szállították, de később elvitték őket onnan, nehogy kapcsolatuk legyen a polgári sebesültekkel. ... Először gyalogosakat vezényeltek a tömeg ellen, de őket a munkások viszonylag könnyüA hatalom képviselőit szerették volna hallani, de nem a vajdaságiakat (az üzemi párttitkár nem is mert kimenni az emberek közé, a mellékhelyiségben keresett menedéket). Csak egyvalaki vette magának a bátorságot, hogy délelőtt tizenegy tájban a tömeg elé álljon, a vajdasági propagandatitkár, Wincenty Krasko, de már senki nem volt rá kíváncsi - kifütyülték. A szak- szervezetekkel foglalkozó miniszterhelyettes ugyan leutazott Poznanba, de ő sem merészkedett ki a gyárigazgató irodájából ... Történt mindez 1956-ban, még mielőtt Wladyslaw Gomul- ka került az ország élére. Lengyelországban - s tudomásom szerint Kelet-Európábán - ezzel kezdődött a tiltakozások hulláma. (A 68-as megmozdulások szervezője az értelmiség volt - 1970-ben a gdanski munkások tiltakoztak, 1976-ban volt a radomi megmozdulás, 1980-81 fjedig már a Szolidaritás kezdetét jelentette.) A tömeg elfoglalta a városi tanács épületét, a vajdasági pártházat, a vajdasági rendőrséget, elfoglalták és kiengedték a Mlyhska utcában fogva tartottakat, s a bíróságon kezdték megsemmisíteni az aktákat... A társadalom nagy része tisztában volt vele, hogy valamilyen alapvető változásnak kell bekövetkeznie, lehetetlen, hogy az 1945 után létrejött rendszert csupán megreformálják. Andrzej Gómy lengyel író a közelmúltban a pozsonyi Lengyel Kulturális és Tájékoztatási Központ vendége volt. Annak idején a poznahi egyetem hallgatójaként sodródott bele az eseményekbe. Azon a csütörtök reggelen társaival együtt ö is csatlakozott a tüntető munká; sokhoz. Eleinte senki sem gondolt harcra - az akciónak sztrájkjellege volt -, ám roppant drámai módon zajlott le. A munkások követelték, hogy a párt és az állam vezetői jöjjenek közéjük, hogy szemtől szemben kérMunkástüntetés Poznanban ötvenhat nyarán • Kenyeret és szabadságot követelt a tömeg • Tankok kontra benzines palackok • „Ne lő], testvéri“ • Hetvenhárom halott déseket tegyenek fel nekik. De Varsóból nem jött senki. (Érthető - kényes kérdésekre nehezen válaszoltak volna...)- Emlékszem, biztosak voltunk benne, hogy valaminek történnie kell, hiszen óriási volt a különbség a között, amit mondtak, és a között, ami az országban folyt - idézte fel emlékeit Andrzej Górny, aki élményeit regényben (Krew) is megörökítette. - Vártunk erre. Mi diákok már januártól kezdve, tehát fél évvel az események előtt, politizálgattunk, verseket olvastunk, kis csoportokban összejöttünk lakásokon. Akkor már működött a gdanski Bimbóm diákszínház. .. Ez már Sztálin halála után három évvel volt - a rendszer recsegett... - Lengyel- országban 1955-ben kezdődött az olvadás. A párt sejtette, hogy valamit tennie kell a sztálini rendszerrel, hogy valamiféle álarcot kell feltennie, valamilyen reformot okvetlenül végre kell hajtania. - A társadalom azonban nem kozmetikázást, hanem gyökeres változást akart. Szabadságot, igazságot, kenyeret - kiabálta a tömeg az állambiztonság épülete felé haladva. A felkelési kísérlet - ahogy a poznahi megmozdulást elnevezték, a háború előtti sztrájkokra emlékeztetett, amikor a munkások a munkaadójuk ellen szegültek. Csakhogy itt a munkaadó maga az állam, az állam pedig a párt volt... A poznahi megmozdulást elveszett láncszemnek is nevezik. A későbbi megmozdulások abban különböztek az elsőtől, a póznáéitól, hogy azokban már a háború utáni nemzedék vett részt. A poznahi események harcaiban a varsói felkelés hagyományai elevenedtek fel: megjelentek az önkéntes vöröstette a hatalmat, hogy tankokat küldjön az utcára, megmutatva: itt a hatalom megtartása a lényeg. Ennek a tüntetésnek volt a legtöbb áldozata - a későbbi megmozdulások során kevesebben pusztultak el -, a vezetés nem számított ilyen méretű ellenszegülésre. Amikor a tömeg ráébredt, hogy Varsóból senki nem jött, akivel tárgyalhatnának -, mintegy egyharmaduk hazament, egyharmaduk visszament a gyárba átöltözni, s egyharmaduk maradt és vonult az állambiztonság Kochanowski utcai székháza elé. Ez délelőtt tizenegy tájban volt, akkor dördültek el az első lövések. Itt már utcai harcok dúltak. szerrel jobb belátásra bírták, a lelkűkre beszélve, hogy, testvér, csak nem lösz belénk! (A tankok „személyzetével“ már nem lehetett kapcsolatot teremteni ...) És elkérték a fegyvert, azzal érvelve: nekünk harcolnunk kell. A katona tudta, mi vár rá, ha fegyvere nélkül tér vissza a kaszárnyába, mégis engedett - nem az erőszaknak, hanem a rábeszélésnek. A mai napig homály fedi sok katona sorsát. Nyomtalanul eltűntek, de arról sincs dokumentum, hogy kivégezték volna őket. Ezek még feltárásra váró dolgok, Andrzej Górny egy pályázat első díjas munkáját hozta fel illusztrálásként: A szerző egyik rokona sorsát írta meg - dokumentumokkal támasztva alá. Egy katonát beszállítottak a kórházba, ahol megjelent a biztonsági tiszt (tudják a nevét, aki A FELVÉTELEKET EGY AMATÖR FOTÓS KÉSZÍTETTE 1956 JÚNIUS 28-ÁN, POZNANBAN a sebesültért jött), megparancsolta a nővérnek, hogy csomagolják össze a holmiját, mert másik kórházba szállítják... De útközben meghalt, a másik kórházba már tarkólövéssel érkezett.. . a tetem. A pozsonyi Lengyel Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója, Marian Grzesczak ugyancsak részt vett az ötvenhatos poznahi tüntetésekben. Odüsszeia - Odüsszeia című regényében (1976-ban jelent meg) dolgozta fel a történteket.- Rossz volt a gazdasági helyzet, nagy volt a szegénység, nem volt mit enni, a fizetések alacsonyak - háromszáz koronának megfelelő összeget kerestek a munkások havonta- mondja. - Kenyeret akarunk, ezt írták fel a leggyakrabban a rongydarabra, szénnel. A hatalom csütörtökön déltájban mégiscsak megérkezett, a Politikai Bizottság képviseletében Józef Cyrankiewicz, Wiktor Klosziewicz, Jerzy Morawski- (csatlakozott hozzájuk Edward Gierek), és a katonaságot irányító Stanislaw Poplawski tábornok (Ochab, az akkori első titkár nem jött), de annyira féltek, hogy a repülőtéren maradtak (amit a katonaság védett), onnan irányították a katonaságot, onnan adták ki a tűzparancsot. Pénteken este Cyrankiewicz rádióbeszédében így summázta a történteket: ,, Minden provokátor vagy az az őrült, aki kezet mer emelni a néphatalomra, legyen tudatában, hogy a hatalom levágja a kezét, a munkásosztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség érdekében...“ Június 30-án Poplawski tábornok a Politikai Bizottságnak adott jelentésében leszögezte: ,,a póznáéi események az ellenség szervezett akciójára utalnak. Az akciót földalatti stáb irányította. Német márkájú fegyvert is használtak“. E jelenséggel szöges ellentétben áll a Trybuna Ludu két újságírójának. Roman Juriénak és Krzysztof Wolickinak a részletes beszámolója, akik hírét véve a történteknek, azonnal autóba ültek, és Poznanba utaztak, s a látottakat megírták a Politikai Bizottságnak. A nyilvánosság csak az idén olvashatta a beszámolót. A két újságíró így summázta az eseményeket: meg lehetett volna akadályozni, vagy más irányba terelni a tüntetést, ha a szakszervezetek valóban olyan erőt képviseltek volna, amely a dolgozók érdekeit védi; ha legalább két nappal korábban a munkások közé megy a pártvezetésből valaki; ha a munkások türelme nem éppen a nemzetközi vásár idején fogy el, látva a temérdek nyugati árut; ha nem olyan nagy az ínség; ha... A felkelést leverték, iszonyú pereket indítottak, sok fiatalt- többnyire diákot - elítéltek- akik csak Gomulka hatalomra kerülésével kaptak kegyelmet. Egy vicc járta akkoriban: Gomulka a poznahi munkásoknak mond beszédet, s azok nem tapsolják meg. Cyrankiewicz odafordul hozzá: ,,Miért nem tapsolnak neked?“ - kérdezi Gomulkától. Mire a válasz:,,Mivel tapsolnának? Te parancsoltad meg, hogy vágják le a kezüket“. .. Kopasz-Kiedrowska Csilla 'CO P3 1990. Vili. 1
