Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-19 / 3. szám

ILLYÉS GYULA

,ány mondat Egy mondat a

I mondat... ele

mint víz a medret, követed és teremted; kémlelődsz ki e kórból? ő néz rád a tükörből,

i fata libelti - a könyveknek Is luk sorsa. Világra vajúdjék magu- k az utat lélektől lélekig, betöltve íz egyedül méltó hivatást, hogy óljának - helyettünk, a szürke ájezően szólni nem tudók helyett smröl, a Társadalomról, amelyben ry verjen sors keze - élnünk Szólnak rólam, rólad, rólunk: az ürnber és a Hatalom, a humánum ik viszonyáról. Világra jönnek »italuk a szellemi-erkölcsi párbeolvasó között. Világra jönnek velük (de inkább ellenük!) a cen- i szellemi szögesdrót, a szellemi i elkobzás, a betiltás, a könyv- /eltebb“ társadalmakban pedig József Attilával szólva, „finomul , ugyebár, „karóba nem húznak •ejön a közkönyvtárak „szigorúan zlegeibe parancsolt „zárolt műi könyveknek van meg persze a, kedvező s mostoha utóélete. 5. Ezek közé a „sorsverte“ költe- tartozik Illyés Gyula hatalmas Egy mondat a zsarnokságról. ia hírhedt „ötvenes években“ afestékhez 1956. november 2-án Az Irodalmi Újság közölte, a malés szellemi forgatagában. Utá- rtizeden át, amíg a ,,támogatjuk, féle, hírhedt „három -t"-srkultúr- Jett rá az irodalomra, a szigorúan soportjába tartozott. Egynéhány la el csupán helyét azoknak értékű, nagy magyar verseknek slyek kivételesen magas művészi vissza a magyar történelem agyiak hiteles atmoszféráját. Szor- limutatták: Itlyés Gyula költemé- a poéma ellendarabja. Ha a fran- n, a magyar a fonákja. A francia tánia: Egy mondat a szabadság- ? Nem himnusz, nem óda - elé- remiáda, vége-nincs sirató: Egy sarnokságról. Tragikus fintora yszerú fejleménye? - a történész illyési Egy mondat... olyan i szakadt* ki költőjéből, amely : „szabadinak, „emberi“-nek ta, hazudta) magát.

' - A zsarnokság ellen! - hirdeti endító költemény, íme, hazatért.

ik, a Csallóköztől a Bodrogközig, ójára várva, a szlovákokhoz, elkű tolmácsot keresve, a cse;

szabad, a demokratikus KözépZALABAI ZSIGMOND

Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötétben lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! ott zsarnokság van nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz“-ban, „tűz“-ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon félignyílt ajtón ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban s e rácsban már szófián vergődő jajsikolyban, a csöndet

növelő néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban

ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedten tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában, éppoly hazug-harsányan zengő szoborkövekben, színekben, képteremben,

külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van *

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy régi istened sem;

ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,

abban, hogy a gyermek idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban:

az ott van búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban,

nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban,

mert álmaidban, sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak, s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független,

fönt a Tejút is már más; határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónói, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben;

a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a záporzuhogásban, ez égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban;

ő les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába,

s nem érzed már, ami élni,, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni,

hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, f s feszengünk kamarában, akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van, minden hiába a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű,

mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.

beivódik, evődik velődig;

eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál,

bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed,

*

A

kisfiú kinyitotta a szemét. Éjszaka volt. Hangos lihegést és nyögéseket hallott. Sötét volt. A néni zakára nem zárta be a szekrényt, bár a bácsi kiabált vele, megparancsolta: a szekrényt mindig zárják be. Kinn fújt zéf. Száguldozott a tetőn meg a ház körül, zihálva dugta minden sarokba hegyes pofáját. A fiú fölemelte a fejét, és indikált a félig nyitott ajtón. Az ágyon, a falnál, egy nagy nolyag rángatózott. Valahol felzúgott egy motor. Az akon át fény-négyszög vágódott a szobába; felkúszott alra. A fiú a fényben két égnek emelt, nagy, fehér lábat antott meg, cipó és harisnya nélkül; mozdulatlanok tak, mint két fura állat. A sötétségben nevetés meg rogás hallatszott, azután paskolás. A bácsi dulakodott énivei az ágyon.

A fiú a pokróc alá bújt, feje fölé kalyibát emelt, és felhúzta ábát. Meleg és sós könnyei lefolytak a szájára.

A néni jobb volt hozzá; amikor egyszer megjött a város- , kiengedte a szekrényből, és süteményt adott neki, (orral behintett csillagot. Azután még sokáig talált édes rzsákat a zsebében, elókotorta őket, s a nyelvével ilgette.

A levegő fojtogatóvá vált, kidugta a fejét. Most horkolást lőtt, vékonyka sípolást, mintha egy kismadár csicseregne ötétség kellős közepén, melynek arca nincs, de mindenütt van. A tetőn járt a szél, és zörgette a cserepeket.

Most újra hallotta a koppanást az ablakon, megcsörrent ablaküveg. „Biztos anyu jött meg - gondolta -, és ott áll ablak alatt.“ Ha anyu idejönne, összecsókolná, és lyomban megkérné, hogy fésülje meg. Egyszer elcsípett / tetőt, amelyik a hajából bújt elő, és a fülén mászkált; an volt, mint egy mag, nagy és puha, mint a zsenge zam^p. Nagyon égett a fejbőre. Amikor ismét meghallotta oppanást az ablakon, kinyitotta a szekrényajtót. A szobá- n sötét volt. Valami mozgott az ablakon túl. Kidugta a lábát szekrényből, lábaujjpival megérintette a padlót. Hirtelen rkanás hallatszott, és a fiú lassan behúzta a szekrényajtót.

Beletekerte magát a pokrócba, és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, a szekrény ijesztően recseg és nyikorog. Egyhangú kopogást hallott, egyre halkulót, végül az ütődések zúgássá és zizegéssé csendesültek, mintha valaki homokot szórt volna az ablaküvegre.

Akkor ébredt fel, amikor már senki sem volt a házban. Óvatosan kitárta a szekrényajtót, és kilépett. Leült s székre a szoba közepén. A lába merev volt és törékeny, mint a szalma, térdében megbicsakló. A bácsi azt mondta, hogy agyonveri, ha kijön a szekrényből.

A tűzhelyen aranyló mozsár állt. Úgy ragyogott, mint egy csillag. Valami megmozdult az ablakon túl. Zizegést hallott, a falon egy árny himbálózott; most valaki kopogtatott az ablakon. A-fiú visszairamodott a szekrénybe. A szekrényben csönd volt és sötét, akár egy zsákban. Sosem nézett ki az ablakon, még akkor sem, amikor egyedül volt, akkor is hátat fordított az ablaknak. Tudta, hogy nem szabad. Anyu azt mondta, nem szabad kinéznie az ablakon, és sírt. Megígérte neki, hogy nem fog. A bácsi azt mondta, ha kinéz az ablakon, agyonlövik ót a németek. A németek nagy fekete csizmát hordtak, és mindenki félt tőlük. Az arcuk vörös volt, és aranygolyókkal lövöldöztek. A németek ezeket a golyókat

a foguk között tartották, látszott is, mennyire ragyognak. Egyszer egy német bejött a bácsihoz, és túzszerú golyókat lőtt a mennyezetre. De már nemigen tudott visszaemlékezni. Ugyanúgy volt ezzel, mint a nappal. Behunyta a szemét, hogy meglássa a napot, ujjával nyomkodta a szemhéját, és akkor sugarak nélküli golyócska rajzolódott a sötétségbe: ez a golyócska nem hasonlított az égen világító napra, hideg volt. '

Kezét a zsebébe dugta. Akadt ott néhány kavics, ezekkel játszott. Kerekek voltak, meg hegyesek. Ismert minden

kavicsot, még a színüket is. Az a legkisebb, az kerek és rózsaszínű, az a hegyes, háromszögletű, az halványkék, mint egy virág. A többi kő szürke meg sárga. Az egyik pedig fehér, egy kis tojáshoz hasonló. Amikor az egyik kavicsot a másikhoz ütötte, pici, piros, esöszagú szikra pattant elő. Ezeket a kavicsokat útközben szedte össze, amikor anyuka idehozta a bácsihoz, a szekrénybe. Csörgőt csinált belőlük, csendben csörgette őket a füle mellett; néha beszélgetett a kavicsokkal, és a szájába vette őket.

Kiáltásokat hallott, melyek az utcáról szűrődtek be, majd újra az ablaktáblák zörgését, kopogást és zizegést, mintha valami motoszkálna az ablakon túl. „Ez anyuka“ - gondolta

magában, egész éjjel az ablak alatt állt, és öt várta. Kinyitotta a szekrényt, és lábujjhegyen az ablakhoz futott.

Szemben, a vörös fal tövében, fiúk gomboztak. Egy gally verdeste az ablakot. A nedves levélkék az ablakhoz ragadtak, s elröppentek a távolodó gallyal, a szél befújt a fák közé, és sugdosott valamit. Az egyik fiú egy tócsa mellett térdelt, fehér hajócskát bocsátott a vízre. Az égen nem volt nap. A fiú, aki a hajóval játszott, fölemelte a fejét; hirtelen fölkapta a hajót, és odafutott az ablakhoz. Arcát az ablaküveghez nyomta; orra szétlapult, az orrában két hatalmas lyuk. A szekrénybeli fiú az ablaknál állt, és meg sem tudott moccanni, a lába olyan könnyű volt, hogy nem is érezte, és olyan súlyos, mint egy ház. A hajóval játszó fiúnak mozdulatlan szeme volt, sárga üvegből. Hirtelen felmordult, és kiáltott valamit. A fiúcsapat a vörös fal mellől odarontott az ablakhoz. Lábbujhegyre ágaskodtak, és arcukat az üveghez tapasztották. Az, amelyik a többiek háta mögött állt, és olyan volt, mint egy karó, szélesen kiöltötte a nyelvét, azután felcsattant:-Zsidó!

A fiúk szökellni kezdtek, és rikoltoztak:- Zsidó, zsidó, zsidógyerek! - és azután ismét az ablaküveghez tapasztották a homlokukat, a szájukat, az orrukat, a szemüket, és mint megannyi széles, rózsaszín lapátot, a nyelvüket. A karóhoz hasonló fiú felkapott egy követ, és az ablakba zúdította. Egy férfi, aki az utcasarkon állt és újságot olvasott, fölemelte a fejét, és megrázta a botját. A fiúk szanaszét futottak, közben egyre kiáltoztak:- Zsidó, zsidó, zsidógyerek!

A kisfiú lassan elfordult az ablaktól. Az asztal alatt egy nagy, szürke kő hevert. A kisfiú a köre nézett, és azt mondta:- Mit tettem?

Néhányszor elismételte ezeket a szavakat, azután bemenekült a szekrénybe, és fejét a pokrócba temette.

CSERVENITS JOLÁN fordítása