Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-22 / 25. szám
Ravasz József A költő Idegen kézműves című első verskötete a közelmúltban jelent meg a Madách Kiadó Főnix Füzetek sorozatának 22. kiadványaként ibször kiejtett szó (Gellért fiamnak) re több madaram i/ kínzóit ajkam teremt éneklő sereget mélyén lolút csöndet remélőnek 0 RÉMÜLET epedőnyi jog is a földön zzánk újra vissza a bujdosót: ízt a legnagyobbtól is bb tüzet tyelvét a szemeinkből úöltötte at emelt ellenünk a MINDEN : ítélt akkor is % legtöbbször kiejtett SZÓ re több madaram >1 kínzott ajkam teremt iskalitkájából REPÜLJETEK aradt fogaim közül... *ójai faló nondom: ívd faragták a szívem, ty katonák lakják. ; peremén, re tartsak, mit foglaljak el? szó. i nyelvem, lélyben vet ágyat, kőzetemben feni a kaszáját, tyérbe harapom erőmet, mánt fejtem a jussom, tom a szívem, msztíthatja el hadam - a halálé! napi leveleket a szél •írtam némaságommal ezzem a végrendeletemet? am a telt koldustarisznyámat? fkét termő út! tdt szemembe a szekér vak íjtott patkókból vasvirág nő nyirbáló szél vadalmafái jt verik Szindbád egykor körülbelül másfél esztendeig fogságban volt egy nőnél, és ezt sohasem tudta elfelejteni. Artémizának hívták az asszonyt, és egy erdőtulajdonosnak volt a felesége azon a vidéken, ahol nagysza- kállú papok mondják a misét, és a kis Jézusnak drágakőből van a szeme. A behavazott tornyon varjú üldögélt, tán ugyanaz, amelyik még Szindbádot a nagy kőház vaskosaras ablakán kikandikálni látta, midőn a szép Artémiza foglya volt. A rejtett szoba, ahol Szindbád a felvidéki városkában másfél esztendeig meghúzódott, ahol régi emberek kivágták a falakat, és mindenféle titkos utakkal látták el a házat és környékét: egy emberöltő előtt ugyancsak férfit rejtegetett, de akkor még Artémiza anyja kezelte a kulcsokat. A megkopott falon, a kanapé felett német vers volt olvasható, amelyet a régi lakó unalmában a falra írt. A szekrényajtó belső felén ugyancsak mindenféle dátumok szerepeltek, amelyeket ingváltás közben, szórakozottan az ajtóra felírt Szindbád elődje. Egy kóbor lovag lakott itt - mert abban az időben még voltak ilyenek -, hamispénz és hamisjáték miatt keresték a drabantok. Artémiza anyja eldugta a menekülőt, ráfogta, hogy bujdosó hazafi, és az akkori öregúr, a ház feje megelégedetten bólingatott a fejével, hogy már nem neki kell a rejtett szobában lakni, ahová néha egész télen át nem fűttetett be a kemény asszonyság... Szindbád nevettében az öklét harap- dálta, midőn e szigorú, házsártos és erkölcstelen asszonyságokra gondolt, akik a férjüket verték, míg a szeretőjükkel verették magukat, a nőcselédeiket számon tartották a fekhelyeiken, mielőtt a kerti kapun kiosontak volna a házból, el éjszakára ... Vajon ki lakik e rejtett szobában? - gondolta egy napon Szindbád, mint a legtöbb fogoly, aki időközönként visszatéreget arra a helyre, ahol erős tornyok és magas falak között büntetésből láncban ült... Szindbád útra kelt, hogy végre nyugodtan, félelem nélkül szemébe nézzen a menyecskének, akitől egykor úgy félt, hogy csaknem összetett kézzel beszélt vele. „Hogy sohasem rúgtam bele a csizmámmal!“ - gondolta Szindbád fogcsikorgatva. Éj volt, és a hó úgy világított, mint álmában mindig a felvidéki városokban, ahol a haranglábban messzire látszanak a harangok, és pontosan látni, amint éjfélkor lóbálni kezdi őket egy sötét árnyék. A kékfestő a folyó felé hamuszürkére festette a havat, mintha valamely új színt próbálgatna tót lányok szoknyájához. Mindenki mélyen aludt a városban, a nagy szakállú szolgabíró erőteljes horkolása a piac közepére hangzott, és az asszonyok a karácsonyfa alatt maradtak fekve a gyermekeikkel, és a vén asszonyok este elhangzott meséivel álmodtak, midőn a városkát néha havas éjszakákon kegyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még mesz- szebbről jöttek, és a karáncsonyfa alatt megragadták a nőket. Szindbád természetesen tudott az álmokról, hisz a halottak mindent tudnak, de útját mégsem szakította meg a barna, falba épített kapuk előtt, ahonnan csigalépcső vezetett az emeletre, amely nappal sötét... és a karácsonyfa az utcai szobában áll, a diók, mogyorók, mézeskalácsok illatoznak, az asszony az otthon szőtt szőnyegen alszik. A saroknál ellenben, ahol vörösbama vasajtó védelmezte a ház belsejét, amely ház a világos éjben fagyos ereszével és zúzmarás ablakaival szinte papirosból kivágottnak látszott, a kémények tétovázva kéklenek a magasban, és egy fehér függöny meglendül valahol egy ablakon, amint Szindbád nesztelenül a házba oson. A bakter akkor jött a mély hóban az országúton - mintha félt volna a házak árnyékától -, és furcsa, kis fénylő ködöt látott egy darabig, mint egy sisaknak vagy kardnak a csillanása. A.'temiza a tükör előtt ült, és a tükörben magát nézegette. Éjszaka mindig ez volt a tennivalója, miután negyvenesztendős régebben elmúlott, és még mindig nem elégelte meg a hazugságokat, amelyeket a férfiak mondottak neki. A ráncok ellen szorosan felkötötte az állát, mint a halottakét szokás és a haját reménytelenül fésülte, fonta, mialatt folyton a tükörbe nézett, hogy egyszer, egyetlenegyszer felfedezi a régi arcát, a régi szépséget a mostani álarca mögött. Egyszer csak eltűnik ez a búskomoly, mérges, elégedetlen árnyék az állótükör fénylő lapjáról, és a háttérből halkan közeledik a lőcsei fehérasszony a bástyaajtóról, amint hajdanában a gavallérok mindefélét hazudoztak. Sajnos, az árnyék a régi maradt, akárhogy fonta a haját, és nyúllábbal vörösre dörzsölte az arcát. A fehér- neműs szekrény a mennyezetig ért, és komolyan pattantak a zárak, mint egy várkapun, midőn Artémiza éjjeli ruhát vett elő a fiókból... Egy kis tükör függött a szekrény ajtaján - panorámában nyerte valaki - a tükörben, a válla fölött észrevette az asszony Szindbádot. Felkiáltott:- Mily meglepetés! Aztán nagyon kedves, szeretetre méltó mosollyal világított a gyertyával Szindbád arcába:- öreg lett, jóuram, az idő eljár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barátném fogadta szolgálatába? Bizonyosan az a kis fekete, akinek egyszer mesét mondott egy délután, midőn hosszas könyörgésre bevittem őt magához? Emlékszik, a velencei fekete kendős leányokról beszélt? De mily öreg lett! Szindbád megadással mosolygott. „És ha te látnád magad, szegény. Fiú koromban szerelmes voltam egy falusi kisasszonyba. A kisasszonyt faluról a városba küldték, hogy varrni, szabni megtanuljon. Egy fél esztendeig volt távol. S midőn hazajött, az arcát felmarta a rossz festék, a haja zöldre, sárgára volt festve, és a metszőfoga hiányzott. Ilyen vagy te, szegényke“ - gondolta magában Szindbád, és lehetőleg nem nézett az asszony vállára, nyakára és hóna alá, holott karját ő nyomban felemelte, hogy a ruha ujja visszacsússzon.- Ismerem ezt a ruháját - mormogta Szindbád fáradt közönnyel. - Ez volt rajta, midőn öngyilkosságot akart elkövetni. Zsineget hurkolt a nyakára, és letérdepelt az ajtókilincs alá. Én véletlenül benyitottam az ajtón.- Ó, ne higgye, jóuram - kiáltott fel hevesen Artémiza -, én pontosan láttam önt jönni a piactéren, mikor már elhagyott, midőn elszökött tőlem. Hisz írtam magának, még utoljára meglátogasson. S ekkor volt az a kis jelenet a zsineggel. Gondoltam, ha már az sem segít, végleg leveszem a kezem magáról. Szindbád gondolkozva nézett az asszony szemébe:- Nagyságod valóban azt gondolta, hogy én elhittem az öngyilkosságot? ...- Isten tudja - felelt lehajtott fejjel Artémiza. - A férfiak nagy szamarak, mindent elhisznek. Talán még azt is, hogy egy nő megöli magát a kedvükért. Pedig minden öngyilkossági kísérlet játéknak, tréfának indul. Néha nem nyílik idejében az ajtó, vagy elsül a pisztoly... Ugyan ki az a bolond, aki meghalna egy férfiért? Szindbád csöndesen nevetett. Úgy érezte, most, hogy mindig igaza volt, midőn lelkiismeret-furdalás nélkül hagyott el elcsábított nőket... Vagy talán ném minden nő volna egyforma? Bizonyos idő elmúltával, a szerelem után egyforma lesz valamennyi. Gonoszkodó kis természetük, gúnyos megvetésük a kinevetett férfiú iránt és védekezésük a nevetséges szentimentalizus ellen: csúfolódásba kergeti őket. A lovag, akiről öregségükben azt beszélik, hogy sárga csizmában, öklelő bajusszal, hu- morisztikus megjelenésben érkezett a városba, egykor olyan komolyan számított, mint maga az élet...- Hisz emlékezhetik, Szindbád, öngyilkosságom napján bálba mentem, és reggelig nagyon jól mulattam. A bányászok rendezték e bált, és forralt bor illata volt a táncteremnek, a tükrök piros díszítésének, a férfiak szájának. Reggelig szakadt a hó, és az utak mindenütt betemetve... Könnyű kis báli cipőcskémben hogyan mehettem volna haza? Egy kedves fiatalember ajánlkozott, hogy délelőtt az ölében hazáig visz, a piacon át... öreg férjem hátul bandukolt, szegény, lámpással és a kapukulccsal. A cukrászbolt ablakában megpillantottam magam. Igen csinos teremtés voltam rózsaszínű báli belépőmben...- És a rejtett szoba? - kérdé az éji látogató.- A rejtett szobának ezután nemsokára új lakója lett. Mindig volt lakója a szívemnek és a szobának, hisz szerelem nélkül nem élhettem. Csak éppen tegnap, tegnapelőtt ment el az utolsó lakó, egy félbolond hegedűs. Most üres a szoba. És ha Szindbád úrnak nincs egyéb dolga, elfoglalhatná a régi szállását - felelt Artémiza. Szindbád elfordította a fejét:- Különös, hogy néha azt hiszem odalent a sírban, hogy miután önkezűleg vetettem véget életemnek, s azonkívül is meglehetősen szenvedtem kegyedért: hűséges marad az emlékemhez. Csaknem negyven- esztendős volt már akkor, midőn én elhagytam.- A nők kora nem számít.- Szerettem, lángoltam, rabja voltam. Azt hittem, hogy már nem jön utánam senki, aki ugyanolyan szép, drága szavakat tudjon önnek mondani, aki mindig meghalt a boldogságtól, a gyönyörtől, ha önnek társaságában lehetett.- Egy vörös szakállú vándorkatona jött a városba - mormogta az asszony. - A hajamnál fogva a földön húzott... Hát nem foglalja el régi kvártélyát, Szindbád? Istenem, mily öreg lett kegyed! Szindbád nem felelt. Unottan hagyta el a házat, hol másfél esztendeig boldog rabságban szenvedett. SZOBA , a megfoghatatlansá- isága miatt, a legtöbb- zóbb és a legtisztább ipen ezért a semmi, a semmi a sziget században Mórus Ta- /ében megfogalmazta apcsolatrendszerét. e, A sziget című regé- íekült angolok és szí- ,üléssel végződő har- jdja, a szigeten senki hogy a semmin sem tni. tképe is fantazmagó- mi is az. A fantazma- z utópia meg álom, Ha az utópián belül semmi a másik vég, mmi is álom. Létüket béri szükségszerűség nincsenek is. :jtelmes szigetre hajó- bbnál fantasztikusabb tlenek, mint a legcso- így aztán az olvasó tnber elképzeli az elmar elképzelte, akkor :s erejével hat tovább. :ág sokkal inkább az, bb, a leghétköznapibb lesebb realitás. Verne egy következő regényében két évet vakációzik egy másik szigeten, vagyis újra egy szigetre menekül, a valós életből az utópiába. Vámbéry Annin viszont a szigetről menekül. Nyom a sziget, mondja, és elhagyja Földünk egyik legnagyobb folyami szigetét, szölőföldjét, Csallóközt. Nyom a sziget, de hát ez természetes, hiszen addig már az előzőekben eljutottunk, hogy ami nincs, az van, legalábbis meglehet, hogy van. Ami van - logikánkat követve - az pedig nincs, legalábbis meglehet, hogy nincs. A nincs, a nincstelenség, ami nyom. Ez a nincstelenség, vagyis szigettelenség nyomasztotta David Herbert Lawrencet is az Aki a szigeteket szerette című novellájában, ahol az írás hőse hosszadalmas keresés és utazgatás, több ízbeni költözködés után rövid ideig úgy érezte, rátalált álmai szigetére, de a végén rá kellett jönnie, utópia az egész. Utópia és valóság. Lawrence is megfogalmazta, hogy a nagy szürkeségből, a rutyma és gonosz, az emberhez méltatlan hétköznapiságból csak egy szigetre lehet vágyakozni. A szigeti ember pedig eképpen szól: Menekülni egy szigetre? O nem, itt nem erről van szó. Mennyivel izgalmasabb dolog, amikor az ember lába alól veszik ki a sziget, veszik semmivé, helyesebben semmivé se. Az ember hisz az utópiákban, így a szigetben is, a semmiben is. Csak az, aki szigeten él, nem hiheti az utópiát. A hit nem a szigetiek sajátossága. A szigeten nem is lehet hinni. A szigeten mindent biztosra mondanak, hogy elviselhetővé tegyék életüket az ott lakók, de sohasem hisznek állításaikban, hogy ne kelljen csalódniuk, ha arról a bizonyos biztosról kiderül, hogy egyáltalán nem biztos. Persze ki sem derül, mert senki sem tartja számon kinek, mikor, mit mondott. A szigeten elsősorban maga a sziget biztos. A szigeten még a szigetről szóló értelmező meghatározás, miszerint szigetnek nevezzük a minden oldaláról vízzel körülölelt szárazföldet, sem igaz. E meghatározásból következik, hogy a sziget vagy a víztől, vagy a körülöleléstől az, de ez sem biztos. Hogy mennyire nem az, mondok rá egy-egy példát: Apám mesélte, hogy Szibériában, ahol hadifogolyként töltött három évet, nekik is volt szigetük, egy víz nélküli szigetük. Hatalmas erdő, szívében szigettel, vagyis egy szántófölddel, egy faekével, az ökrök helyén foglyokkal, szerte Európából. Ez a hamis sziget egyenlő lett a felduzzadt lábak fájdalmával, a lóháton ücsörgő fegyőrökkel, a végkimerüléssel. „Csak a szigetre ne vigyenek!“ - imádkoztak éjjelente apámék. Az ő szigetük nem volt, de hogyan is lehetett volna illúzió, álomkép, remény, ábránd. Apámék szigete nem volt utópia, csak egy szigetnek hazudott, vérrel mocskolt földdarab. Apámék igazi szigete az éjjeli imájuk volt. Ha nem a víztől, akkor a körülöleléstől lesz sziget a sziget? Második példámmal ezt próbálom megválaszolni: Szeretőm azt mondja: „Ölelj, ölelj még, sokáig ölelj!“ Karjaim engedelmeskednek. Logikánkat követve, ezzel én lettem a sziget, ő meg a lakója. Első ránézésre itt semmi hiba. Lakóm boldog. A szerelem mámorában nem veszi észre, hogy e melegséget, boldogságot és biztonságot sugalló ölelés- amiért elvben tényleg vágyakozhatott- elszakítja, elválasztja őt minden és mindenki mástól, korlátozza szabadságában, életterében és ráadásul szép lassan rá kell Hodossy Gyula ébrednie, hogy utópia az egész, mert ölelésem egyáltalán nem az, amit a kezdetben hihetett róla. Senki sem lehet senkinek a szigete. Utoljára Jézus Krisztus, páratlan emberi tisztasága miatt, lehetett volna jó erre a szerepre. Na, de mitől sziget a sziget, ha sem a víztől, sem a körülöleléstől nem az: a biztos semmitől. Igen. Ahol a semmi biztos, ott van valahol a sziget, álmaink szigete. Mórus Sehol szigetében felvázolt társadalmi rendszer tovább gondolt változatában (vagy már ez nem az?) élek több millió embertársammal együtt. Élünk az „utópiában“, a kemény, izzasztó valóságként, ahol már meg sem halljuk, hogy valaki azt mondja: „Hát ez semmi!“. Csallóköz sziget, ez semmi, Csallóköz szívében Dunaszerdahely, szülővárosom, de ez is semmi. Dunaszerdahelynek van egy kultúrháza, egy szökőkútja és több utcája, de ez is semmi. Még mindig magyar nyelven oktatnak abban az iskolában, ahol engem tanítottak írni, tudom, ez semmi. Szülőházamat időközben lebontották, ez is semmi. így aztán* nem csoda, hogy amit eszem, iszom, az is semmi. Gondolataim is csak a semmi bűvkörében fogantainak. A hit maga is egy semmi. Summa-summárum: a semmi — út a megváltóig, a sziget maga a megváltó, az utópia meg a megváltott világ. A semmirőlami nem egyenlő a szigettel
