Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 3. szám
dBUjgseßB Egy hónapja, hogy Románia forradalmának első napjait élte. Egy hónapja, hogy a tévé képernyője előtt ülve figyeltük az élőben közvetített forradalmat. Munkatársaink az év végi ünnepek táján jártak Erdélyben. írásban és képekben villantják fel a három nap élményeit. N «m is olyan régen még elképzelhetetlennek tűnt egy romániai riportút. Nem hogy zaklatásmentes fényképezés az erdélyi városokban, félelem nélküli beszélgetés a járókelőkkel, találkozó a forradalom szellemi elitjével, melyen nem kell tartani a „lefüleléstől“, filmjeink, magnószalagjaink elkobzásától. A mai Romániában már nem kelt félelmet az egyenruha viselője. A külföldi újságírókat sem próbálja jobb belátásra juttatni a forgalomirányító rendőr, amiért lefényképezzük őt. Az állig felfegyverkezett kiskatonától hálából még egy kék-sárga-piros színű kokárdát is kapunk kabátunkra, de széles mosollyal és vállvonással adja tudtunkra a karszalagos tiszt: neki - biztos, ami biztos - meg kell motoznia mindenkit, aki Doina Cornea sajtó- tájékoztatójára tart. Három nap Erdélyben. Mindössze arra elég, hogy megpróbálunk egy kicsit tájékozódni a forradalom egyik színhelyén. Elbeszélgetünk egyházi emberekkel, vöröskeresztes önkéntesekkel, akik osztályozzák és leltározzák a külföldről érkező segélyszállítmányokat, egyszerű gyári munkásokkal, akik a vérengzés idején is ott álltak a téren. De alkalmunk volt találkozni a romániai forradalom szóvivőivel is - írókkal, költőkkel, színészekkel, rendezőkkel, rádiós és televíziós kollégákkal, tanárokkal stb. -, akiket évtizedeken át megbízhatatlan elemekként, veszélyes felbújtókként tartott számon a hatalom. Az arcokról eltűnt a komorság, a félelem, a bizonytalanság és a közöny. Az emberek maguktól nyílnak meg. Beszélnek tapasztalataikról, életkörülményeikről, álmaikról...- ötezer lej pénzbüntetéssel sújtottak, ha külföldinek, nem vérszerinti rokonnak adtunk szállást otthonunkban.- Eddig újságírás, nálunk?! Ugyan már! Föntről jöttek a címek és a Ceau- sescu-idézetek, melyeknek az írásokban szerepelniük kellett. Nekünk csak embert kellett szerezni, aki a cikket megírta. Általában nem volt nehéz...- Helyettünk írták a felszólalásokat, és az elítélő nyilatkozatokat is. Az Erdély története című könyvet kezünkben sem tartottuk, de tanárokként el kellett ítélnünk. Aki nem tette, azt meghurcolták, évekig nem kapott munkát, se ő, se családja. Persze voltak, akik karriervágyból túllicitálták a „kötelező“ nyilatkozatokat.- Most sokan próbálnak mosakodni, magyarázkodni nálunk...- Maguk olyan aranyosak. Hozzák az élelmiszert, gyógyszert, meleg ruhát. De ha jót akarnak nekünk és forradalmunknak, akkor ne osztogassanak semmit az út szélén állóknak, akik nemritkán üzletelnek az adományokkal. Egy kétkilós fehér kenyér karácsony előtt a feketepiacon 300 lej volt. Az én nyugdíjam 34 éves munka- viszony után mindössze 900 lej...-Azt ti el sem tudjátok képzelni, milyen lelki, szellemi és ki tudja milyen terrorban volt részünk. Iszonyat rágondolni, hogy éveken keresztül titkos fülek ellenőrizték még a lélegzetvételt is. Őrült apparátus működött itt...- Lehallgatókészülékek? Voltak, de senki sem tudta, hol. A fürdőszobámban állítólag több is „üzemelt“.- Elég volt szimpatizálni a magyar értelmiségiekkel, máris „listára“ kerültem. Figyelték minden lépésemet...- Elhagyni az országot? Akkor ez is eszembe jutott, gyakran. Mert nem tudtam enni adni a családnak. Most van munkám, az üzletekben pedig már kapni ezt-azt. Nincs egy cigarettája?- Néhány héttel ezelőtt megpróbáltam átszökni a zöldhatáron. Megfogtak, összevertek, feleségemet, gyermekeimet bántalmazták. Fejemet kopaszra borotválták...- A rádióban is jelentették, már mi is utazhatunk külföldre. Nem hittem volna el, ha nem velünk történik; egy hároméves gyermek nem örül a tejcsokinak. Helyette könyvet kér... Kedves Ilka! Remélem, már soha nem tér vissza az a világ, amikor a hozzád hasonló gyerekek csak titokban forgathatják a mesekönyvet, mert állítólag „nem kívánatos“ nyelven íródott! GÁGYOR ALÍZ LÖRINCZ JÁNOS fotóriportja 1990.1.19.
