Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-15 / 24. szám

Hasárnap me lyek akkor tették színesebbé és gazdagabbá az életemet, amikor az ipolysági gimnázium 3. számú, Szent Imre - czerkészcsapatának tagja voltam. Ez a cserkészcsapat fiúcsapat volt, Ipolyságon akkoriban leánycserkészek nem voltak. Az a tény, hogy iskolai cserkészcsapat voltunk, természetesen nem azt je­lentette, hogy - a pionír- és SZISZ- szervezethez hasonlóan - az iskolá­ban, a tantermekben gyűléseztünk, hiszen tevékenységünk fő részét nem az örökös gyülésezések és jegyzőkönyvirások alkották, amint azt fiataljaink az említett két szerve­zetben megszokták. A mi összejö­veteleink jóval nagyobb tanterem­ben - a természetben folytak. Aki rádiókészülék, lemezjátszó hangle­mezekkel. A csérkészotthon napon­ta nyitva volt a délutáni órákban, este nyolc óráig. Volt, aki csak azért jött el oda, hogy az egyik csendes sarokban készüljön a cserkészpró­bákra és a különpróbákra. A cserkészpróbák afféle vizsgák voltak mindazokból az elméleti és gyakorlati ismeretekből, melyeket a cserkészeknek tudniuk kellett. A négy cserkészpróba négy ne­hézségi fokozatot jelentett, az olyan cserkész, aki mind a négy próbán sikeresen átjutott, szinte fehér holló­nak számított. Viszont a „négypró- bás“ cserkész tekintélye igen nagy nyűnkre, bár a népdalok, néprajzi ismeretek ugyanúgy a cserkészek te­vékenységéhez tartoztak, mint a né­pi hagyományok ápolása. A nyári szünidőt mi, cserkészek, mindig sokkal jobban vártuk, mint a többi diák. Nekünk ugyanis a nyári vaká­ció a nyári táborozást is jelentette. A városhoz közel, ám néha távolabb is alkalmas táborhelyet kerestünk, lehetőleg erdő és kis patak közelé­ben, szép, csendes környezetben, s ott vertünk sátrakat a parancsno­kunk, a rajvezetők és az őrsvezetők utasításai szerint. A tábori élet igen természetesen az a csapat lett, amelynek a játék végén több „élő“ harcosa volt. A táborban sok vidám percet átél­tünk. Az ipolysági gimnázium cser­készcsapatában eltöltött esztendők­re máig is mindenkor szívesen gon­dolok vissza. Hogy a közel négy évtizednyi, számos nehéz és ideg­ölő körülmény által nehezített pedagógiai pályafutásom során olyan ember tudtam maradni, aki A sajtóból örömmel értesültem arról, hogy megalakult a Cseh­szlovákiai Magyar Cserkészszö­vetség. Alábbi írásommal szeret­ném megnyerni magyar nemzeti kisebbségünk fiataljait, lányokat és fiúkat e nagyszerű ifjúsági szervezet támogatására, arra, hogy ahol csak lehet, iskolákban, falvakban és városokban létesít­senek cserkészcsapatot. Rögtön leszögezem, hogy nem a rossz emlékű pionír- vagy SZISZ-szer- vezetekhez hasonló, bürokratikus és adminisztratív irányítású, a fia­talok érdeklődését, fizikai és szel­lemi adottságait figyelembe nem vevő ifjúsági mozgalomról van szó. Az alakuló hazai magyar cserkészmozgalom - remélem- a fiatalok igényeire és adottsá­gaira építő igazi ifjúsági szervezet lesz, amely sajátos eszközeivel és munkamódszereivel az emberek és a természet szeretetére, védel­mére, őszinte hazaszeretetre, a csehszlovákiai magyar nemzeti­ség öntudatának olyan ápolására fog törekedni, hogy kisebbségi létünk ne elkülönülést, hanem a többi nemzetekkel és nemzeti­ségekkel való együttműködést je­lentse. Most pedig - kedvcsinálásnak- beszámolok egykori élményeimről, / szereti es jól ismeri a természetet, csak az a megmondhatója, hogy az valóban csodálatos tanterem, mely­ben a tanárt, a szemléltetőeszközö­ket maga a természet helyettesíti. Nyilvánvaló tehát, hogy a természet volt az egyik fő éltető elemünk. Ahol megfordultunk, erdőben, mezőn, he­gyen, völgyben, megismertük a ter­mészet ezernyi szépségét, a mada­rakat, a többi állatot, a fákat, a növé­nyeket, a természeti jelenségeket, s még az apró fűszálakat is. Akár az egész cserkészcsapat, akár csak egy-egy raj vagy őrs kirándult a ter­mészetbe, távozásunk után nem hagytunk szemétdombot magunk után. Nem rongáltuk a fákat, nem bántalmaztuk az állatokat és a növé­nyeket. Azt akartuk, hogy a termé­szet szépségeit mások is élvez­hessék. A cserkészek tevékenysége nem csupán a természetjárásban, a ter­mészet csodálatában és védelme- zésében nyilvánult meg. Cserkész- csapatunk kibérelte egy magánépü­let három helyiségét, ez volt a cser­készotthon. Az egyik teremben ping­pongasztal, sakkasztalkák, társasjá­tékok voltak, a másik kettőben könyvtár sok könyvvel és folyóirattal, volt. A cserkészpróbák anyaga a cserkészszövetség által kiadott, ízléses kiállítású és gazdagon il­lusztrált könyvekben volt össze­gyűjtve. A négy nagy cserkészpró­bán kívül voltak a különpróbák. Ki miben jeleskedett, abból tehetett kü- lönpróbát. Így pl. volt turista, rádiós, fényképész, szakács, tűzoltó, hor­gász, bélyeggyűjtő és sok-sok egyéb különpróba. Azok, akik a kü- lönpróbákon megfeleltek, szép, ke­rek alakú szövött próbajelvényt és hozzá igazolványt kaptak, s a próba­jelvényt vagy jelvényeket a cserkész­ing ujjára varrták fel. Akadt cser­kész, akinek tucatnyi próbajelvénye volt. A cserkészfoglalkozásokon sok hasznos dolgot tanultunk meg, pl. a morzejeleket, tájékozódást a ter­mészetben iránytű segítségével vagy anélkül, nyomolvasást, sípjele­ket, elsősegélynyújtást, főzést, sá­torverést, tábortűz előkészítését és temérdek egyéb hasznos és a min­dennapi életben is szükséges isme­retet. Persze a szellemi tevékeny­ségről sem feledkeztünk meg, sok szép verset, cserkészdalt és népdalt tanultunk. Az az őrs például, mely­nek magam is tagja voltam, 140 (!) magyar népdalt tudott elénekelni. Büszkék is voltunk erre a teljesítmé­vidám volt. Ismerkedtünk erdővel, mezővel, fákkal, virágokkal, gyógy- füvekkel, madarakkal és az erdőből arra vetődő állatokkal. Kisebb-na- gyobb gyalogtúrákra mentünk, gom­bázni jártunk, éjjel-nappal ketten­ketten őrséget álltunk, s volt olyan alkalom is, amikor sikeresen segéd­keztünk az erdőtűz oltásában, me­lyet természetesen nem mi, hanem fegyelmezetlen turisták idéztek elő. A táborozás folyamán többször ját­szottunk számháborút, az egyik csa­pat piros, a másik kék színnel festett számokat viselt a cserkészsapkáján, s aki olyan ügyetlenül rejtőzött, hogy az „ellenség“ leolvasta a számát, az „elesett“ a csatában, tovább nem folytathatta a játékot. A győztes emelt fővel nézhet szembe minden­kivel, azt a szüleimtől kapott nevelé­sen kívül a cserkészmozgalomban eltöltött éveknek is köszönhetem. Cserkészként megtanultam, hogy az életben félmerülő nehézségek elől nem szabad elmenekülni, hanem becsülettel és kitartással le kell győzni azokat, elérhető célokat kell magam elé tűzni, s azokat erős akarattal el is kell érni. Minden körül­mények között szeretni kell az em­bereket és a végtelen természetet. Mint pedagógus sajnálattal tapasz­taltam, hogy az elmúlt évtizedek ifjú­sági szervezetei távolról sem közelí­tették meg a mindenkori helytállást és emberséget igénylő cserkész­mozgalmat. Fenti visszaemlékezésemet azért vetettem papírra, hogy nemzeti ki­sebbségünk fiataljait meggyőzzem: jól választanak, ha a cserkészmoz­galom mellett döntenek. Sági Tóth Tibor Cserkésztörvények A cserkésztörvény tíz pontja a következő: A cser­kész egyeneslelkű és fel­tétlenül igazat mond; híven teljesíti kötelességét; ahol tud, segít; minden cser­készt testvérének tekint; gyöngéd másokkal, szigo­rú magával szemben; sze­reti a természetet, jó az ál­latokhoz, kíméli a növénye­ket; feljebbvalóinak jólé­lekkel és készségesen en­gedelmeskedik; vidám és meggondolt; takarékos; végül testben-lélekben tiszta. Bizonyos, hogy az az ifjúság, amely ilyen sza­bályok megtartásában nö­vekszik fel, a jövendőben polgárnak és anyának egy­aránt kitűnő lesz. A mi Gábri A ki Illává környékén járva be­látogat a mojtíni plébániá­ra, meglepődik bizony, mert az irodában, a szemközti falon, a fel­vételen is látható, nagyméretű olajfestményt pillantja meg. Ha a látogató elsőként a színhatátst méltatja, a plébános úr készsége­sen tájékoztatja: a képet JozefBo- zetech Klemens festette, 1857- ben, a bécsi katonai helytartó kí­vánságára, mégpedig ceruzaraj­zos vázlat alapján. Ha viszont a lá­togatót az érdekli inkább, hogy kit ábrázol a festmény, rendkívül lel­kesen kezdi magyarázni:- Falunk szülötte ö, Gábris, a huszár. Az anyakönyvi bejegy­zés szerint Gábris Ladislau Skul- téty, és 1738. június 27-én szüle­tett. Alig múlt 13 éves, amikor 1751. őszén toborzó huszárok jöt­tek a falunkba, s a magasra nőtt gyerekember rávette a bírót, mondja öt tizenhatnak, mert egyet­len, nagy álma, vágya, hogy hu­szár lehessen. A verbuváló huszá­rok parancsnoka pedig úgy tett, mint aki hisz a bíró szavának. így a mi Gábrisunk néhány nap múlva a trencséni huszárlaktanyában magára ölthette a megálmodott egyenruhát. Talán még ö sem gondolta akkor, hogy nyolcvan éven át, élete végéig viselni fogja. Egyébként a festménynek is Vecny vojak, vagyis Az örök kato­na a címe. x Csak ennyit mondott a plébános úr. Bizonyára neki se volt tudomá­sa a részletekről, amelyekről vi­szont pontos és hiteles tájékozta­tást Budapesten, a Hadtörténeti Intézet munkatársától kaptam: -Az ezredparancsnokság ko­rabeli kimutatása szerint már ab- oan az évben havi 12 krajcár zsol- dot kapott, mint ezredtrombitás. Két év múlva a helyőrség száza­dosának tisztiszolgája, az akkori szóhasználat szerint pucér, csics­kás. Huszonegy esztendős amikor a századosával egyidejűleg Drez­dába vezénylik. A minősítése kivá­ló. írni, olvasni nem tud, de anya­nyelvén kívül jól beszél németül, magyarul. Jól lovagol, kardforgatá­sa, puskakezelése mesteri. Felet­teseit tiszteli, megbízható. Életsorsának alakulását azon­ban már másik archívumban kö­vettük nyomon, mert 1760-ban a drezdai ezredből a köznemesi családból származott tábornagy, Hadik András ezredébe került.- Napi zsoldja ekkor már hat krajcár, hadi állapot esetén hét- jegyezte meg az intézet munka­társa, majd hozzáfűzte: - Saját naplójába pedig a mi Gábrisunk neve mellé azt írta a Csallóközben született tábornagy, hogy földim, talán azért mert mindketten jól be­széltek szlovákul... Az ezredkrónikás feljegyzései egyébként hitelesen tanúsítják: Sebesülése után a hadikórházban is meglátogatta öt a tábornagy és egymással szlovákul beszélgettek. Huszonnégy évi szolgálat után ugyan, mert feltétel volt, hogy né­metül, magyarul írni-olvasni tud­jon, 1775-ben Hadik András adta neki a káplári rangot. És miután az Ober Aschwedeldorf melletti ütkö­zetben Rakovszky Pál kapitány életét megmentette, 1779-ben is Hadik András tűzte mellére a „ Wirtute et exemplo“ (Bátorság és példa) feliratú, császári kitünte­tést.- És most következik a megle­petés - hallottam a figyelmeztetést- mert ismét újabb archívumban kell nyomon követnünk a mi Gábri­sunk életútját, ugyanis a császári hadsereg Laudon ezredébe került, káplárként, századparancsnoknak, nak. A feljegyzések zöme a század ide-oda való áthelyezéséről tanús­kodik. És arról, hogy a századpa­rancsnok első ízben, egyben utol­jára is, 1808-ban, tehát 70 eszten­dős korában jelentette be szándé­kát: szép vagyont gyűjtött a zsold- jából, földesúrként gazdálkodni szeretne.- Lebeszélték, meggyőzték, hogy az ő élete csak a katonák közt elképzelhető - közölte az in­tézet munkatársa, mert lámcsak, az utolsó feljegyzés: a századpa­rancsnok 1831. augusztus 19-én, 94 esztendős korában, az aradi laktanyában elhunyt. A történészek számadást is szerkesztettek Gábris káplár kato­nai pályafutásáról: négy uralkodó idején szolgálva 22 háborúban, 256 ütközetben vett részt. A har­cok során franciákkal 12, poro­szokkal 7, törökökkel 2 alkalommal került szemtől szembe. Részt vett Berlin megszállásában is. Három­szor sebesült, de csak egy ízben súlyosabban, amikor két hónapig feküdt a lipcsei kórházban. Fekvő beteg, kivéve életének utolsó más­fél hetét, sohasem volt.-Ami pedig a festményt illeti - fejezte be tájékoztatását - elké­szítésére a bécsi, katonai helytar­tó, báró Kempen János tábornagy adott utasítást. Arról volt szó an­nak idején, hogy majd az iskola falára kerül. x Azóta már többször is hallottam Vág mentéről származó barátaim­tól a szólásmondásként hangzó figyelmeztetést: Búd’ trpezlivy ako Gábris! - Légy türelmes, mint Gábris! A mondás eredetét meg­magyarázni egyik sem tudta. Ne­kem viszont meggyőződésem, hogy akik a nevét elsőként emle­gették szólásba foglalva, csakis reá gondoltak. Hajdú András A szerző reprodukciója 1990. VI. 15.

Next

/
Thumbnails
Contents