Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
/SZKIJ ÍK \P remelvény és“ szana- véből, szobában, züntelenül és ez rop- Kércm, esözgazdász ov szerelő nem győ- úgy folyik, aga, Buri- y Caesar! n javítson! özgazdász , mi a kö- jesítem is. idom meg- : hozzá vaov szerelő , én elhi- semmilyen em jogom normálisan Svecskin ális! Burikov figyelmüknél a pa- %yzéseket? ahelyett, az üdülők nkedik. Ez Svecskin in elvtárs! •áltuk. Bu- orú figyel- izesítettük, mdégekkel : levelezés- rejezésekre serazsnyij, ági osztály >helyettese tem, hogy vizsgálták, ugyanúgy t! A fürdő- os vízesés normálisan seréljék ki Svecskin szíves, hü- közepette i. Svecskin előtt véget nek az idein most én ledig nem ik, mint őt. lök el idő sni fogom tébláboljon selekedjen. J. Klackin ~revizor indolt, én ;yok olyan 'cn ő volt, gy megfé- hiába revi- olyan für- milyen. És vagy meg- ;1 válik. lov szerelő figyelmé- romba írásnak? Az ti helyette i a vízcsa- e sürgősen, lint eddig, nba, és ak- csap folyik •ik is! Klackin n elvtárs! vizsgáltuk, löt szigorú részesítet- lülővendé- ivatalos lettan kifeje- 1. serazsnyij, iágé osztály óhelyettese y fordítása 1. Mint két elrendelt erejű s gyönyörűségben alázatos rügy, úgy bomlottak ketten a világra. Kicsi korban nagyakaratúak s állandó nyughatatlanok. Egyiknek neve kicsi Bálint volt, másiknak neve Baláska. A falu végén laktak, zsúpfedelű házuk iker volt. Szomszédjukban csak a Krisztus lakott egy bádogkarimás falusi kereszten. Mind a két részről egy-egy vén apa élt csupán. Egyszerűséggel vértesek, mint az igazság. De már megértek fehér haj alatt sárga színre, mint a sarjába rejtett áldott körtöve. Néha egy-egy Szent Antal-cipó- kával hazafutott a két legényke, s ilyenkor öröm gyűlt a két kicsi házba, mert jó a szegények eledele minden időben. így éltek, éldegéltek. Egyszer aztán, nyugalmas alko- nyaton, kicsi Bálint a kereszt alá állott. Feje csak a Jézus lábáig ért, s ahogy ezt észrevette, így kezdett beszélni:- Embernek is de jó lehettél: ha idetartom a fejemet, Te reáállasz, s mégsem fáj. Látod-é, még ki sem nőttem magamot, s apám mégis itthagyott; ó, állj reá a szívemre is, hogy ne fájjon! Mire ennyit kimondott, Baláskát is odarendelte az Isten: fejét közel dugta, kicsi Bálintot igen szomorúan nézte, s amekkora két fekete szeme volt, akkora két könnycsepp hengeredért belőle.- Miért sírsz, Baláska? - tudakolta kicsi Bálint, s vigasztalásul megölelte.- Édes jó apám meghalt, s gyászba merített.- Azt búsulom én is szegény Krisztusnak - mondta kicsi Bálint. Megölelték egyik a mást, s nézték a keresztet.- Ne sírjunk - szóltak későbben. Azután csak a hasadozott keresztfában fogództak, hallgattak, éledtek: s szépen megérezték, hogy ez a sírással ugyanegy. Idő múlva a bádogkoszorú alól szavak harmatoztak:- Ne keseregjetek, mert bizony mondom, hogy leszek én apátok, hiszen úgysem volt gyermekem. Kicsi Bálint felemelte a fejét:- Hallod-é, Baláska? Baláska is utánaemelte:- Hallom, s tudod-é, ki beszélt?- Hát Krisztus Urunk. Szép szemük egészen kitisztult.- Fiákul fogadott.- Valami szépet kéne cselekednünk érte - lelkesedett kicsi Bálint. Erre Baláska megfogta kicsi társának a kezét:- Gyere, apáinkat eltemetjük. Előbb a tiédet, s utána az enyimet - aztán elgondolkozva megállott, s felvetette a nagy kérdést:- De vajon elbírjuk-e ketten? Kicsi Bálint önérzetesen szólt:- El, ne félj, hiszen mi erősek vagyunk! És elindultak, hogy a kiszáradt két gyökeret, honnét eredtek, visszaültessék a földbe. A bádog Krisztusra csillag sütött, s úgy látszott, mintha örvendezne az isteni arc. Különben nincs is ebben semmi különös, hiszen ő is közöttünk lakik, s így egy a Sors: annyi különbséggel mégis, hogy az Ő lába nem éri a földet. Jóhajnalban egy-egy pálcával felszerelte magát a két legényke s útba állott.- Valahogy csak lesz - mondták, s aprították jóízűen. Nyugodalmasan a nap is feljött, s üdén csillogtatta a szekémyomok- ban meghálott vizet. A pacsirták két szárnyukat verték össze, mint két meleg tenyeret.- Szép reggelünk van - mondotta kicsi Bálint.- Emlékezetes reggelünk van - toldotta meg Baláska. Messze a határon egy vén szántóvetőhöz értek. Ökreit borozdába fordítva nyugtatta, s maga az eke fáján szép csendesen rozskenyeret s szalonnát ellegetett.- Aggyon az Isten segedelmet, nagyapó! - köszöntek a legény kék. A vénember fejét lassan felemelte, s szomorú, nagy szemeikkel az ökrök is odanéztek. Kicsi Bálint pálcájával megütöget- te a gallyat, s mint egy nagyember, úgy mondta:- Jól omlik a szántás, nagyapó.- Jól hálistennek. Hát ettetek-é ma reggelre?- Tegnap ettünk volt mára is - felelte kicsi Bálint.- Mert az nem jó béosztás ilyen növendék legényeknek, hécskám — szólt a szántóvető, s lekanyarított nekik egy-egy sarkolat kenyeret. Aztán jóra oktatta még őket, s ismét útnak eresztette. Maga pedig egyszerű, istenes mozdulattal megdöntötte az ekét, mire a két ökör bólintott egymásnak s megindult. Kicsi Bálint mohon ette a kenyeret, s bizakodva mondta:- Ennek az erején jót megyünk.- Jót, de mégsem lehet tudni, hogy mit érünk - szólt meglett komolysággal a másik, s kenyerének felit szépen a kebelibe tette. S mentek, mendegéltek. Patakokon átal, cihereken s erdőkön keresztül. Nemigen pazarolták a szót, pontos céljuk sem volt még ez ideig, de valamit erősen hittek: éppen, mint a meginduló férfiú. Estefelé arra egyeztek, hogy nyugodjanak meg egy mákszemet. Le is telepedtek szépen hz út szélire. Baláska kereken hordozta a fejét s mondta:-Te, kicsi Bálint, úgy-é nagy a világ?- Hát, apám azt mondogatta, hogy akkora, mint a gondolat. Ezen jó ideig pihent az értelmük. Aztán kicsi Bálint a rengő arany búzatengerekre gondolt, s elejtette a szót:- Milyen erősen ehetném! Baláska mosolyogva elővette kebeliből a kenyeret, kettőbe törte, senni kezdték, de csakaprádonkint, hogy ne foggyon erősen. Amint éppen a végire jártak, hát egy ember s egy asszony jődögélt arrafelé. Elöl az asszony, s hosszú boton vezette az embert.- Koldusok lesznek szegények - mondta kicsi Bálint. Lassan odaért a számkivetett pár s megállott. Az asszony a führe mutogatott, s állott némán. A férfiú pedig kézivel s lábával körültapogatott, mint a vak. A két gyermek odament, hogy a néma magyarázat ne fájjon annyira. Látták, s nagyon furcsa volt, hogy a két koldus együtt tett ki egy embert: a látás az asszonyé, s a hallás beszéddel az ember java.- Sem hajlékunk nincs, sem jóemberünk, bolygásunkban a halált keressük - mondta a vak férfiú.- Mi pedig az életet keressük, bácsi - mondta kicsi Bálint, mire a vak a feje, után tapogatódzott, s azt magához ölelte és simogatta. A gyermek lelke a melegségben kibomlott:- Nekem van egy kicsi házam, én azt magának adom, bácsi. Baláska az asszonyhoz bújt, s felejtette, hogy az süket a jó szóra is:- Nekem is van egy, s én is magának adom, néni. A vak ember arca egyszeribe megszépült, az asszony csak érzett valamit, s szemeivel a napsugárban örömet halászott. Kicsi Bálint ki is oktatta őket:- Csak örökkétig egyenesen menjenek, s ha így tesznek, hajnalra odaérnek, s a falu végin megtalálják a két házat. A hálától megreszketett a vak kezében a pálca, mit a süket menésre magyarázott. Amint baktattak, a két gyermek elnézte, de hát egyszer erőszakkal is megállott a vak ember, s a felesége szeme előtt erős vonalakat rajzolt a levegőbe, mintha házat építene. Az asszony csak meresztette szemeit a különös jeleken, aztán húzni kezdte ismét maga után élete felét. Nagyokat botlott a vak, s ilyenkor szavai darabosan hullottak:- Házunk is van, mégpedig kettő: hallod-é asszony? így vénült meg bolondul a vak, s sohasem jött rá, hogy kár a szóért a süketnek. A legénykék már jókorát mentek, mikor Baláska két ízben elismételte:- Szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk: boldogok vagyunk. Kicsi Bálint sem csüggedett: •- Ép testünk s kicsi erőnk egyetlen kincsünk, s be vagyonosok vagyunk! Kézen fogták egyik a mást, s mentek, mendegéltek. Az égvilágon sehol senkit sem láttak, egyedül a csillagok népesítették be a szem útját. Aztán 0nap elűzte. Ismét seregestül felkeltek, s ismét elűzte. A legénykék csak mentek, mendegéltek. Se mit egyenek, se lelkes állat, ki valamit gügyögött volna nekik, nem volt. Csupán a remény s a nagy akarat. Ifjú szívek küzdöttek a sorssal.- Győzöd-e még? - kérdezte kicsi Bálint.-Jaj, Istenem, győzöm, ha belé- halok is - vergődött Baláska. Mentek, mendegéltek. Egyszer aztán kicsi testük mégis lehanyatlott egy bokor alá. — Hátha meghalunk itt?! — mondta Baláska.- De hátha nem! - bizakodott kicsi Bálint, s szeme csillogott. Szótlanul nézték a földet, rajta a lehullott leveleket, törtető bogarakat. Azután az ég felé tekingettek s el a levegőbe, minden égtáj felé.- Szörnyű nagy a világ - mondogatták, s benne, mint egy szemfényvesztéssel rengetett bölcsőben, szépen elaludtak. így lengett felettük az idő, s egyszer egy kolduló barát erre jött. Nagy szakálla mellét verte, s az időjárás ellen oltalmazta is. Fakéreg bocskora olyan nyomokat hagyott, mint egy-egy kicsi koporsó. Nyakába vetve egy nagy olvasó lipinká- zott, s fejét előrehúzta, mintha a másvilághoz szorosan oda volna kötve. Amint közeledett, zordan forgatta az olvasószemeket, mint az Isten a napokat. Aztán megszállott, tarisnyáját letette, s szakállát, mint egy setét felhőt, a két alvó felett meglengette:- Serkenjetek, az Úr nevében! A keményen csengő szavakra ráébredtek a legénykék, s szemeiket ijedten a torzonborz emberre emelték. Erre a barát is újra meggondolkozott, s leereszkedett a földre. Szakálla, mint tömött zápor, térdeire hullott, s mély hangját újra nekiengedte, mint az orgonát: - Halljátok az égi szózatot! Kicsi ideig még ámultak a különös férfiún, de aztán kicsi Bálint bátorságot vett s megszólalt:- Maga istenes ember, úgy-é? A barát ügyet sem vetett a kérdésre, de szent hevülettel tűzbe jött egészen:- Boldogok a szegények, imádjátok a szegények istenét! Baláska odasúgta kicsi Bálintnak:- Vajon nem a veszett kutya mar- ta-é meg? Ekkor felálloft az istenes ember, s nagyra gerjedt buzgalmában az olvasót s a szakállát meglengette: - Sietve gyertek! A két gyermek ijedten keresztet vetett, mire a barát szent csókokkal sűrűn illette őket.- Menjünk, nem lehet ez rossz ember - mondta kicsi Bálint. S mentek hármasban vígan, már éhséget is valameddig felejtettek, s lábuk úgy pattant a földről, mint a gumilabda. Már a nap nem látszott, s kezdett gyászba borulni az űr. De csak mentek, mendegéltek. Egyszer aztán egy csillag az útra esett, s ott szépen hengeredni kezdett előttük, nyilván nehogy kőbe verjék lábaikat.- Fogjuk meg elevenen - szólott kicsi Bálint, s kergetni kezdték a csillagot. A barát örvendett ennek, mint a gyermek. Mikor aztán mégsem tudták megfogni, Baláska ezen eltűnődött, s szemeit ártatlan csodával kerekre nyitotta:- Te, kicsi Bálint, hátha maga az Isten ez az Ember?!- Abbiza nem mondasz lehetetlent - hajlott kicsi Bálint is a szóra, s nyomban hátrafordult, hogy valami mennyei ékes tulajdonságok menet közben nem látszódnak-e a baráton.- Nézz oda, te! - kiáltott fel, s vigadtak a látott dolgon, mert a barát kitért az út szélire, szakállát vállára csapta, s kapdosott a földre.- Gyere, ha jót akarsz! - lendült arra Baláska, s hát az istenes ember valami kásás vadvackorra kapott, s azt szedi, s miközben mondogatja, hogy fructus Dei, fructus Dei, gyúrja bé egymás után. Ők is nagy örömmel megrakodtak. A csillag pedig ezalatt leült egy kőre, s nyugodalmosan várta őket. Aztán megint hengeredni kezdett, s a három vándor víg ábrázattal utána. Nagy hatalmukkal az éjét is a naphoz toldották. S mentek, mendegéltek. A Zirig Árpád Ez a nap — Üres a TÉR, benépesültek a kocsmák. Az asztalon szitkok szófoszlányai lubickolnak a söröskancsók és pálinkás poharak között. FIGYELJETEK, VILÁG PROLETÁRJAI! Az oszlopokról a drótot lebontották, s épülnek sztriptízbárok és templomok, pápáról készült fényképeket és fagyöngyöt árul egy sánta asszony, míg a tévében a marosvásárhelyi horror filmkockái peregnek. El se vétettünk semmit mégis sírhatunk, mert halott költőink síremlékeit, emlékszobrait veri szét a vak gyűlölet. Asztalhoz ülünk. Kosarakban almák, kígyók a körülülőkben... Az egységre, testvériségre fölszólító gyűrött plakátokat, a sáros, fölbontott utcák kövezetén, görgeti a szél. Felém mozdul egy tekintet, érzi rajtam kívülállóságom, érzi rajtam az idegenségem. .. .sötét lesz újra!(?) Törpefenyős, sziklás táj, régi csataterek lelőtt lovai, kivert zápfogak serege csődül elém csörrenő ablakszemeken át, s a RENDSZER kihűlt meteordarabkái röpködnek körülöttem mint megriadt verebek. Vegyétek észre, kitelt az idő. Szófoszlányok, szólamfoszlányok, lenyomatok, kövületek... vezérek és vezérkövületek- kövületvezérek! Ez a nap, az a nap és nem a tegnapi folytatása. KÖNOZSI ISTVÁN FELVÉTELE
