Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
amiről nem , SZÍVESEN BESZEL Ez a középkorú úr, aki velem szemben ül, harminc éve sofőr. A neve Sziránka István, Nagykapo- son lakik, 51 éves, egy huszonéves leány és egy 14 éves fiú édesapja. Amikor este felkerestem a lakásán, és beszélgetni kezdtünk, így jellemezte önmagát:- Én mindig jókedvű és optimista vagyok. Pedig nem volt könnyű sem a gyermekkorom, sem az ifjúságom. Persze, van bennem szorongás, olykor félelem is. A motort gyerekkorom óta szeretem. Alig múltam tízéves, amikor először traktorra ültem. Traktoros lettem, később meg autóbusz-vezető.- Hol tanult meg vezetni?-A kárpátaljai Botfalván. Édesanyám két gyermekkel maradt özvegyen, s még a háború alatt költözködtünk oda a nagyszüleimhez. Apu nagykaposi, én is itt születtem, de gyermekéveimet és ifjúságomat Botfalván töltöttem. Édesapámra, sajnos, csak nagyon halványan emlékszem, hároméves voltam, amikor elesett a fronton. Ide-oda rebben a tekintete, mintha még most is félne valamitől.- Nem szívesen beszélek a Botfalván töltött évekről. Elmúlt, régen volt. - Legyint, a tekintete elkomorul. - Jó pár éve olvastam egy verset, nem hosszú, csak nyolc sor. Megtetszett, hát megtanultam. A költő nevét, Útassy Józsefét, jól megjegyeztem, mert sorstársamnak érzem. A verse így szól: Aj, hogy ragyog rajtam ez a / szikrás hómező-ing! / Ilyen ragyogásban tűnt el / apám is, s most ő int / a Hadak Útjáról felém: / csillagág öt ujja. / Zubbonyát, a zörgő zöldet / fújja a szél, fújja. Miközben a verset, hallgattam, azon tűnődtem, milyen messze van a tegnap, a majdnem emberöltőnyi negyedszázad. Annyi idő telt el azóta, hogy édesanyjával visszatelepült szülővárosába.- Én és édesanyám 1965 nyarán települtünk vissza, a nővérem ott maradt a férjével és három gyerekével. Nagyon boldog voltam, amikor újra viszontláthattam a szülőföldemet. Hogy milyen volt akkoriban odaát az élet? Csak az tudja igazán megérteni, aki ott élt. Nem mintha ma anyagilag jobb lenne, de most már legalább szabadon, félelem nélkül vállalhatja ott is minden magyar a magyarságát. Más szelek fújdo- gálnak mostanában a Kárpátalján, a hallgatás falai ott is kezdenek lassan leomlani. A „fű lehajlik a szélben, és megmarad“ - jutott eszembe Sütő András üzenete, ahogy hallgatom egyszerű, megfontolt szavait.- A feleségem, Erzsiké csak később települhetett át. S mint látja, azóta új, összkomfortos házat építettünk, személygépkocsink is van. Szerényen, de boldogan élünk. Gyermekeink magyar iskolába járnak. Számomra nagyon fontos, hogy jó tanulók. Ahogy közeledünk a mához, az idők homályából kibomló mordályos emlékek is lassan, mintha megszépülnének, szorongásainak mélyén a múlt összebékül a jelennel.- A munkahelye?- Amikor átjöttünk, a Nagykaposi Efsz-ben kaptam munkát, traktoros voltam. Jól kerestem, de a gyomorfekélyem miatt munkahelyet kellett változtatnom. Megszereztem az autóbusz-vezetői jogosítványt, s azóta buszt vezetek. A buszvezetés sem könnyű, nagy figyelmet igéMAGYKAPOSTOL Útban Menyó felé - Sziránka István {jobboldalt) és Demény Sándor (Archívumi felv.) Tőkés László társaságában A* nern K oda írnas út A rém ényt nem la AJÁNDÉKGYÚJTES nyel. A sofőrnek az idegei fáradnak el leghamarább. De hát az élet nem lakodalmas űt. Arcán azért mégis lakodalmas mosoly dereng.- Kikapcsolódás?- Kertészkedek, s ha nincs szolgálatom, vasárnap délelőtt templomba megyek. Római katolikus, istenhívő ember vagyok. Engem a templomi közös éneklés és imádkozás megnyugtat. Mise után felszabadultabban, új reménnyel megyek haza. Ebben a zaklatott, elidegenedett világban szükségem van a hitre. Néhány másodpercre elhallgat, maga elé néz, leveszi szemüvegét, majd így folytatja:-A munkám felelősségteljes és érdekes. Mindennap megesik az emberrel valami, idővel sok mindent elfelejt, de olyasmi is történik vele, amit egy életre megőriz emlékezetében. Említettem már, hogy szeretem a szakmámat, sokszor voltam külföldön is, kirándulókat vittem.- A legemlékezetesebb külföldi út? - vágok a szavába.- Nem a buszvezetéshez kötődik. Az idén, január ötödikén teherautóval segélyadományokat szállítottunk Demény Sándor kollegámmal Erdélybe. A gyűjtés kezdeményezője és szervezője Gábor Bertalan esperes úr volt. A gyűjtést karácsony első napján hirdette Ki a templomban, és 28-án már együtt volt a segélyszállítmány. Az esperes úr engem és Demény Sándort kért meg, hogy vállaljuk el a szállítást, s mi rááltunk.- Mi minden gyűlt össze?- Sok minden volt: zsír, liszt, krumpli, cukor, kenyér, kávé, kakaó, tea és persze különféle konzervek, ruhanemű, lábbeli, meleg pokrócok, Egy Liaz teherautó színültig megtelt a nagykaposiak ajándékával.- Az indulás?- Január negyedikén reggel indultunk és kora délután érkeztünk meg a magyar-román határra. Az úticél Csíkszereda lett volna, de a román és a magyar határőrök azt javasolták, hogy inkább a Szilágyságba menjünk, arra biztonságosabb az út, s közben Menyöt is útba ejthetjük.- A román katonák?- Nagyon készségesek és barátságosak voltak. Azt viszont udvariasan megmondták, hogy az út veszélyes, de kísérőt nem adhatnak, csakis a saját felelősségünkre vághatunk neki. Mi természetesen minden kockázatot vállaltunk, kivált, amikor megtudtuk, hogy Tőkés Lászlóval is találkozhatunk.- Valóban nem féltek?- Az a tudat, hogy Istennek tetsző, jó cselekedetet hajtunk végre, s hogy Menyébe megyünk, feloldotta a félelmet. Persze, azért volt bennünk jócskán szorongás is. Az esperes úr egyik bibliai idézettel indított útnak: „Féljetek, de meg ne ijedjetek.“ menyo fele Útjukat a hóba, jégbe dermedt hepehupás, erdős rengeteg félelmes csendje kísérte. Valami borzongás vette körül a havas tájat.- Az úton katonák posztoltak. Már nem messze lehettünk Menyőhöz, amikor egy bokor mögül géppiszto- lyos katona lépett elénk, s megálljt parancsolt. Sanyi azt súgta halkan: van a táskámban egy vadászkés, vedd elő hamar. Mire én azt mondtam neki: sokra megyünk a késsel, ha katonaruhába bújt szekus az illető. Mi tagadás, minden rosszra felkészültünk, a kés azért kinyitottam és magam mellé tettem. A katona, aki tudott magyarul, engem kiszállított, s kérte a papírokat. Ö mondta, jó, hogy nem tegnap jöttünk, mert akkor fogtak itt el öt szekust, akiknél 13 gépfegyver és rengeteg robbanóanyag volt. Majd azt is elmondta, hogy Menyőt katonák őrzik, s már nem messze van. Adtunk neki kon- zervet, szalonnát, kenyeret, egy kis üveg rumot, aztán tovább hajtottunk.- Mikor érkeztek meg Menyóbe?-Úgy négy óra tájban. Amikor megláttuk a televízióból már jól ismert, fából épített haranglábat, a szemünk is könnybe lábadt az örömtől, tudtuk, hogy jó helyen járunk.- Várta-e valaki önöket?- Nem. Viszont a falu végén újabb géppisztolyos katona és két civil járőr igazoltatott. Tőkés László lakhelyéig még háromszor igazoltattak a katonák, nyilván biztonsági okokból. szemtólszemben TŐKÉS LÁSZLÓVAL Az utcák néptelenek voltak. A hófedte kicsi házak ablakaiból itt-ott már lámpafény szivárgott. A motor berregésére náhányan a bátrabbak közül a kapuk elé merészkedtek, s integettek nekik. A parókia előtt is őrszem állt.- Az ajtóig őr kísért bennünket. A lakásban több külföldi újságíró és tévériporter tartózkodott. Amikor elmondtuk, hogy kik és mi célból jöttünk, Tőkés László megszokott szelíd mosolyával invitált az asztalhoz és elbeszélgetett velünk. Hangja tele volt aggodalommal. írt egy pár köszönő sort Gábor Bertalan esperes úrnak, s amikor átvettük, megkértük, hogy csináljunk közös fényképet. Nem profi fénykép ugyan, de nekem kedves és drága emlék.- A segélyszállítmány sorsa?-Tőkés László emberségére és szerénységére jellemző, hogy megköszönte az ajándékot, s azt mondta: ők és a falu népe Magyarországról már kaptak ajándékcsomagokat, amit hoztunk, vigyük inkább Krasz- nára, ott van egy árvaház, s az árvák jobban rá vannak szorulva a segítségre. Elbúcsúztunk és elindultunk Krasznára, ahol Majernyik Mihály katolikus plébános vette át a segély- szállítmányt. VIVÁT, VIVAT!- Visszafelé már nyugodtabbak voltunk. Éjfélre értünk Nagyváradra, ahol egy ismerősnél megszálltunk. toad feladni Másnap, hazafelé jövet sok helyen civilek, katonák integettek: Vivátl, kiáltották. Mi akkor azt hittük, hogy végre valóban egymásra talál a magyar és a román nép. Azóta, sajnos, sok minden másképp történt. S ha a marosvásárhelyi pogromra és Sütő András szemére gondolok, igen rossz érzések fognak el. Mégis, a lelkem mélyén reménykedem... Igen, reménykedjünk tovább, hogy ebben a térségben is megteremthető az igazi demokrácia, amelyben a más nyelven beszélők és a más kultúrát hordozó népek, nemzetek, nemzeti kisebbségek iránt nem a gyűlölet lesz a maghatározó, hanem a megértés, egymás megbecsülése és elfogadása. Nincs más választási lehetőségünk, csak a tolerancia, a válaszfalak lebontása. Higgyük, hogy így lesz, és csak így lehet. Török Elemér 6 1990. VI. 8. asárnap
