Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-25 / 21. szám
i/asámap ha rminc dollár... „Habemus pápám!“ - e két szó töltötte el a pozsonyi Szőllősi repülőtéren egybesereglett százezrek lelkét, mert II. János Pál személyében a hívők szent főpapjukat, s a nemhívők a béke és a szeretet küldöttét üdvözölhették ez ősi mondás jegyében. Az emberáradat zászlót lengetve köszöntötte a vendéget, bennem meg két felejthetetlen régi kép elevenedett meg. Az első a nemrég szülőföldemre érkezett pápa elődjének. I. János Pálnak alakja, a mindössze 33 napos pápa kedves, jóságos arca. A Vatikán nagy fogadó- szálájában feleségemmel ott álltam I. János Pál közvetlen közelében, amikor ránk mosolyogva és felénk integetve, pápai áldását adta vendégeire. A másik kép - Elba szigeti élményeim. E kettő végeredményben szorosan összefüggő és egybekapcsolódó megrendítő élménye életemnek. A szigetre a szárazföldi Piom- bímóból érkeztünk a Monte Ca- panne alatt fekvő Portoferraio városkába. Útivezetőmből, német nyelvű bedekeremből a szigetre vonatkozó megállapítást jó lenne idézni: „Elba a toszkánai szigetcsoport legszebb gyöngye,“ s Napóleon saját bevallása szerint a szigetet első száműzetése színhelyéül mérsékelt ég-, hajlata miatt választotta, no meg, mert véleménye szerint „Elbát erkölcsös, és becsületes emberek lakják“. A hajókkal, jachtokkal zsúfolt kikötői part mentén haladva, óránkra pillantva rájöttünk, sok időnk nem lesz a tanakodásra, hisz hajónk visz- szaútja délután négyre volt beütemezve. A főtérre érve, nagyablakos kirakatra lettem figyelmes, mellette szűk kis ajtó vezetett az antikváris üzletébe. Felette tábla: „Rosa Marchetti“. Ajtónyitásomra csengő riasztott egy pult mögött gubbasztó éltes, mogorva nénikét. A „bon giorno signorina“ köszöntésemre éppen csak hogy megbillentette fejét. Negyedórája lehettem az üzletben, feleségem kintről sürgetett, amikor megpillantottam a porcelántálat, tele apró kék virágokkal, s a tál közepén a sziget szimbóluma, a kék páva. Az öregasszony erősen kételkedhetett olasz tudásomban, mert egy darabka papírra rárajzolta, 40,- US dollár. Ez nemcsak nekem, de akkoriban más halandónak is nem kis pénzt jelentett. Molto, molto - ismételtem meg néhányszor, majd köszönés nélkül kifordultam. Kis tanakodás után döntöttünk, ha már az ember eljut Elba szigetére, ne mulassza el megtekinteni a császár egykori rezidenciáját — a Palazzino de Mulinit és a tőle délnyugatra eső nyaralót, a Villa san Martinót. Nocsak nézzük: meg merre és mennyire van ide. Ahogy a térképre ránéztünk, világos lett előttünk, gyalog nem boldogulunk. Döntöttünk: taxival megyünk. A Monte Poppe, a Pericoli, a Martino és Orello magaslatok övezte Madonniho völgyön át vezetett káprázatos utunk, gesztenyesorokon, tölgyeseken, fenyőerdőkön át. Ezeket a déli gyümölcsöt adó narancs-, datolya-, gránátalma-, mandarinligetek váltották fel pompázó növényzettel, illatos virággruppokkal. Dél volt, mire a történelmi múltú rezidencia csicsás kerítéséhez megérkeztünk. A kapus az • Jöjjenek velünk a közös Európába! • A szociáldemokraták többségben vannak Európa parlamentjeiben. • Elősegítjük Európába való belépésünket nagy szociális konfliktusok és munkanélküliség nélkül. • Segítségünkre lesznek a sikeres barátaink is. • Siker a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság részére. VÁLASSZA ‘21-* ÚP-123/1 Rossz hangulatom rövidesen felengedett, mert a kastéllyal átellenben, a turizmus istenének kegyes ajándékát: a kifeszített sátor alatti borozót fedeztem fel. Itt nem tartottak déli szünetet, vidáman mérték a pompás elbai vörösbort, s hamarosan mi is úgy véltük, az ilyen elbűvülő nedűt bűn lenne meg nem kóstolni. Hát itt vigasztalódtunk egy időcskényit. Itt kerestünk és találtunk alkalmas kilátóhelyet, hogy pillantást vethessünk az alattunk fekvő városkára és a napsütésben csillogó tengerre. Régi dolog, a szeptemberi napsugár a legpazarabb színkeverő. Hát innen aztán valóban grandiózus a látvány. Feleségemmel összeszedtük minden tudásunkat, ő négy esztendeig tanult olaszul, én nyolc évig latinul. Kézzel is segítve magyarázatunkat, elmondtuk Rosa Marchettinek, hogy pont egy hete voltunk a Vatikánban, a pápánál kihallgatáson, karnyújtásnyira tőle, s adta ránk és többi vendégére pápai áldását. Az én Rosám arcát e pillanatban dicsfény árasztotta el, s tolókocsijával (akkor vettük csak észre, hogy mindkét lába térdből amputálva volt) szinte repülve gördült ki a pult mögül, s tapogatni, simogatni, ölelgetni kezdte feleségemet és engem. Vitte, szedte, ölelte magára a pápai áldást.- Fiacskám, fiacskám... - só- hajtgatott a rokkant asszony, s arcán a könnyek már örömkönnyek voltak, hisz a mi révünkön - így mondják a hívők - hozzájutott ő is a pápai áldáshoz. Aztán egy kis csönd után jóságos, de szinte hivatalos hangon közölte:- Ha még mindig tetszik neked az a délelőtti tál a kék pávával, olcsóbban, tíz dollárért megkaphatod! És én vittem, boldogan. Lám, lám, mondogattam magamban, szegény pápám még holtában is jót tett velem. Post mortem harminc dollárt kaptam tőle. így emlékszem én II. János Pál elődjére. Nagy Jenő orrunk előtt csapta be a császár felségjelével díszített, kovácsoltvas-kaput. Valami furcsát mondhatott, mert a kintrekedt tucatnyi turista bábeli hangzavara fortisszimóba csapott, és kétség sem merülhetett fel az iránt, mi szépet-jót kívánhattak Napóleon kései cerberusának. Visszafelé gyalog folytattuk utunkat. Villák, kisebb-nagyobb házak sorjáztak az országút mentén. Alig tehettünk meg tán száz lépést, mellénk gördült egy autó. A vezető kinyitotta kocsija ajtaját és„prego, prego“ szavakkal tessékelt be kettőnket lanciá- jába. Az én autósom volt. Levitt a városka széléig, aztán, mint aki jól végezte dolgát, indult vissza, fel a hegynek. Mi trolival folytattuk utunkat befelé, a mólóig. Ott jött az ötlet: Még egyszer megnézem a Rosa Marchet- tit. Valami belső sugalom buzdított. Belépek az üzletbe, hát látom, sír a Rosa, potyognak a könnyei. „Mi- az, Mama?“ - mondom sok nyelven. „II Papa e morto“ - ismételgeti zokogva, könnyeit törülgetve. Aznap halt meg I. János Pál. A szociáldemokrácia sikeres Európában 1990. V. 25.
