Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-18 / 20. szám
20 1990. május 18. XXIII. évfolyam Ára 2 korona alán csak sztorikat kellene mesélni. Hosszan, éjszakákba nyúlóan, kifogyhatatlanul. Például arról, amikor egyik barátomat, aki a főváros első kerületében lakik, évekkel ezelőtt reggeli kilenckor szinte az ágyból cibálták ki, menjen választani, mert az első kerület kötelezettséget Vállalt, hogy elsőként voksol: a nagy, össznépi menetelésben ők vágják ki elsőként a marsot. A kollektív nyalásban az ő nyelvük legyen a legszokni, elfogadni, bólogatni, soha nem ordítani egy nagyot? Megszoktuk? Lehetetlen volt megszokni. Mert szabadság nélkül lehet ugyan élni, de milyen áron? Miféle emberek voltunk? Jók voltunk, jók, és engedelmesek. .. Mi már csak fáradtak, s fáradtabbak leszünk... Verssorok jutnak eszembe, csak úgy, összefüggéstelenül, mert talán csak a költők tudták megfogalmazni a nagy, kollektív mit hoz nekünk, ebben az országban élő magyaroknak az első szabad választás negyvenöt év után. Hogy természetes érzés lesz-e végre valamennyiünknek, hogy magyarnak lenni any- nyi, mint angolnak, svédnek, csehnek, hollandnak lenni. S hogy ez mások számára is természetes legyen. Talán arról, hogy megadatik-e az esélyegyenlőség mindenkinek? Talán arról, hogy a szabadságról több vers íródott, mint a zsarnokságról. nyájasabb, a legmesszebb érő. Vagy arról, amikor nemrég egy pityókás utas arról győzködte a villamosban rázódó polgárokat, menjenek el szavazni feltétlenül. Csak a vörösökre ne szavazzanak, az istenért! Néhányan lepisszegték, mások behúzták a nyakukat, és zavartan pislogtak ki a májusi zöldbe öltözött városra. „Mitől félnek? Hogy elvisz a rendőrség? Ébredjenek fel végre, emberek!“ Sokan még akkor sem értették, miről van szó. Mert félni természetes állapot volt, mint reggel tejet venni a boltban, vagy átpelenkázni a gyereket. Mint levegőt szívni. Teli volt a levegő nyúlós hazugsággal és rejtélyes félelemmel. Talán arról kellene beszélni, hogyan zúzták be egyik napilapunk harmincezer példányát a nyomdában, mert az Elvtárs nyakkendője a címlapon csíkos volt, míg a többi újságban csíktalan. Talán arról, hogyan neveltük a gyerekeinket. „Mit akarsz ebből a gyerekből nevelni? Soha, sehová nem tud majd beilleszkedni!“ - kaptam a szemrehányást évekkel ezelőtt valakitől. Mi az, hogy beilleszkedés? Mi az, hogy megrosszkedvet, az ellehetetlenülést, a gerínctelenség laza állapotát, az érző massza kínjait. Talán azon kellene elgondolkozni, mi is az a demokrácia. Miféle paradicsommadár, amelyet háromezer éve kergetünk, szomjasan gyönyörű énekére, hogy amikor végre megszerezni véltük, kalitkába zárjuk, s csak mikor a süket csönd ránk szakad, döbbenünk rá, újból csalódtunk, megint elrontottuk valahol. Talán nosztalgiázni illenék. Volt egyszer egy szocializmus, amelyről azt állították, hogy a létező társadalmi rendszerek legjobbika. Addig fújták a nótát, hogy belesápadtak a zászlók, el- rongyolódtak a nyelvek, lepat- togzott a nemzeti tudat homlokzata, s elszeleltek legjobb éveink. Szegény Lukács György, hogyan is gondolhatta komolyan, hogy a legrosszabb szocializmus is többet ér mint a legjobb kapitalizmus? Betonnal, vassal és félelemmel összetákolt birodalmak eresztéke ropog, hogy végre szétdűljön a karám. Talán arról kellene szólni, mi a szabadság. Talán a fegyelemről, a belső békéről, talán arról, Egyszer egy nő jött szembe az utcán és sírt. A sok fásult faarc közt közeledett, és folytak a könnyei. Ha valaki orrba vág váratlanul, az sem hökkentett volna meg jobban, mint a síró nő látványa a délelőtti utcán, amint bizonytalan léptekkel közeledett a dobozemberek között. Mindenki magányos volt, sietett, s tudom, így van ez szerte a világon: minél civilizáltabbak, annál könyörtelenebbek leszünk. S míg az egész város titokban örült, búslakodott, kuckójába vonult a titkaival, fogcsikorgatá- sával, ez a nő szabadon sírt, a mosolytalan, könnytelen, szomorú, szürke világban. Egy tank látványa sem döbbenthetett volna rá világosabban, mennyire rabok vagyunk, mint ez az egy- szem, árva ember. Fáradtak voltunk és engedelmesek. Gyomoremberek voltunk, dobozemberek; rágtunk és ürítettünk, gyereket nemzettünk, és napról napra tökéletesítettük a túlélés iszonyatos filozófiáját. Éltünk. Vagy csak úgy hittük? Kövesdi Károly Kapunk-e végre {eloldozást? Eredendő bűnnel születtünk. Eredendő bűnben is fogantattunk. Az ellenünk felhozott vád a határon inneni magyarságunk. Legalábbis így fogalmazta meg a Kassai Kormányprogram közel öt évtizeddel ezelőtt, leszögezve, hogy a cseheknek és a szlovákoknak a német és a magyar kisebbséggel szörnyű tapasztalatai voltak, mert állítólag többségükben a köztársaság elleni külföldi területszerzési politika engedelmes eszközeivé váltak. Ezért a megújuló Csehszlovákia „mély és visszafordíthatatlan beavatkozásra kényszerült“. Ez hát a csehszlovák magyar nemzetiség kollektív bűnössé nyilvánításának az indoklása negyvenöt év előtti megfogalmazásban. Ez az én nemzedékem bűne. Mi már alig nyolc-kilencéves korunkban is a köztársaság elleni külföldi politika „engedelmes eszközei“ voltunk... De hát ki volt a többi bűnös, akikkel szemben az új köztársaság „visszafordíthatatlan beavatkozásra“ kényszerült? Talán azok a szlovákiai magyarok, akik Tornócon még az első köztársaság végnapjaiban is Csehszlovákia mellett tettek hitet? Esetleg azok a magyar partizánok, akik a szlovák felkelésben önként, életüket kockáztatva álltak a szlovák nép oldalára? Vagy talán azok a nemzeti érzéseikben is becsapott, Benes-ivadékoknak, következetesen „felvidékinek“ bélyegzett magyarok, akik „többségükben“ a Horthy- csapatok-„diadalmas“ felvidéki bevonulása után röviddel nem közhelyként, hanem a súlyos realitást négy szóba tömörítve fejezték ki és hirdették politikai krédójukat: „Minden drága, vissza Prága?“ S ez a drágaság nem csupán az árakra vonatkozott... Azokat vádolták a külföldi politika engedelmes eszközeivé válás bűnével, akiknek sorsáról 1918-ban (sőt előtte is), 1938-ban és a második világháborút követő években - a politika hatalmi eszközeinek durva alkalmazásával - mindig az ő megkérdezésük nélkül döntöttek. Vagy talán azok is a köztársaság elleni külföldi területszerzési politika engedelmes eszközei, akik a háború utáni Csehszlovákia négy évtideze folyamán csehszlovákiai magyarnak születtek? Mert hát ők ugye szintén e nemzetiséghez tartoznak... Egyszer s mindenkorra kollektív bűnösökké nyilvánítottak bennünket, amiért közel fél évszázada bűnhődünk... A hatalom képviselői, akik a kollektív bűnösség vádját a homlokunkra sütötték, a több mint négy évtized folyamán ugyan személyenként cserélődtek, de mivoltukban vajmi keveset változtak. Azonban ennyi idő alatt a két testvérnemzet, a csehek és a szlovákok viszonyának elfogadható rendezésére se voltak képesek! Sőt, másra se! Ezzel szemben uralmuk egész időszakában mindig újabb és újabb bűnösöket hajszoltak. És könyörtelenül ítélkeztek. Hol végzetes kimenetelű, nagy alapossággal, sokszor külföldi segédlettel előkészített politikai perekben, hol a bíróságok megkerülésével. Időszakonként üldözték a magántulajdonnal rendelkezőket, majd a kulákokat (az osztályharc nevében), a hívőket (az eszmei harc jegyében), a zsidókat (a nemzetközi cionizmus vádjával), a Spanyolországban és a második világháború nyugati frontjain harcoló önkénteseinket (imperialista kémekként), az elvtársaikat (a pártba befurakodott ellenségként), az 1968-asokat (revizionistákként és a Szovjetunió ellenségeiként), azután a eltartásokat és az ellenzéki csoportokat (a szocializmus és a nép ellenségeiként). S végeredményben mindenkit, aki nem tapsolt politikájuknak. A négy évtized folyamán a nemzeti lét fenntartásához feltétlenül szükséges, előbb csak morzsákban juttatott nemzetiségi jogokról a hazai és a nemzetközi viszonyok alakulásának függvényeként szűkebbre szabott keretek között ugyan beszélni lehetett, de a kollektív bűnösség vádja továbbra is tabu maradt. A nemzetiségi kérdés kielégítő megoldását pedig hol osztályérdekekre, hol a nemzetközi helyzetre való hivatkozással mindig elodázták. így maradt nemzetiségünk megbélyegezve egészen napjainkig. S így vagyok mindmáig bűnös én, gyermekem, sőt még az unokám is. Mindaddig, amíg egy emberségesebb hatalom „eredendő bűnünktől“ fel nem oldoz. A novemberi tisztító viharnak kellett eljönnie, hogy a kollektív bún kérdését egyáltalán valaki nyilvánosan szóvá tette. Nem véletlen, hogy ez a valaki épp a múltban sokat üldözött Václav Havel köztársasági elnök volt, aki előbb a háború után kitelepített németektől való (legalább) bocsánatkérés lehetőségét felvetette. Sőt, az se véletlen, s ezen már nem is csodálkoztunk, hogy erre elsőnek épp a négy évtizeden át a hatalmat kisajátító kommunista párt vezető képviselője reagált ingerülten és visszautasítóan a pártja „értelmező szótárából“ kölcsönzött jól ismert érvek ismételgetésével. De hát a karaván és az élet halad tovább, s örömünkre nem az eddig megmásíthatatlannak számító dogmák szerint. Köztársasági elnökünk a nemrég lezajlott pozsonyi csehszlovák-magyar-lengyel hármas találkozón e kérdésben is erkölcsi és történelmi jóvátételt ígért. Kijelentette, hogy a Kassai Kormányprogramot ugyan mások írták, de a benne foglalt kollektív bűnösség elvét elítéli, s az új államvezetés eltökélt szándéka, hogy ezt levegye a magyar nemzetiség válláról, s ezzel saját lelkiismeretén is könnyítsen. Biztató jel, ha a múltban eszmei, esetleg más megfontolásokból háttérbe szorított lelkiismeret a politikában is fontos tényezővé válik, így végre remélhetjük, hogy a történelem és a jövő nemzedékek előtt politikailag is feloldoznak a köztársaság felbomlasztásának ránk sütött kollektív bűnétől. Zsilka László
