Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-27 / 17. szám

ben Czernában más, merőben más ér­it leimet kapna? Hogyan magyarázzam meg neki...-Nem tudom, mikor megyek haza. Egyébként nem lakom Czernában, nem hívhatom meg oda, ahol nem tartóz­kodom. A válasz élesen csenghetett, elutasí­tóan, ki tudja, még hogyan. De amikor az ember vendég egy idegen házban, amikor a szívesen kínált pohár bort tartja a kezében, nyilván keményen hangozhatott. Kivált, amikor nincs konk­rét ígéret. Dornné letette a poharat, az üres tányérért nyúlt, és kiment a kony­hába. Dorn forgatta a poharat, a zava­ros almabort bámulta. Végül megszólalt. Hogy ne értsem félre a feleségét, egyáltalán próbáljam meg öt megérteni. Az asszony már rég nem abban a világ­ban él! Ugyan már - annyi év után! De időnként emlegeti, néha ritkábban, néha gyakrabban. Hiszen ott maradt a fiatal­sága. Hát... nő. Természetesen ö meg­ért engem, rég megértett mindent. Nem akar nagy szavakat használni, de hihe­tek neki, elég ideje volt, s mindenek- felett elegendő későbbi élettapasztala­ta, hogy megértsen. Évszázadokon át tüzzel-vassal űztek ki bennünket a ha­zánkból, negyvenötben mi vöröskeresz­tes szerelvényekkel küldtük ókét el. Nem lehet a kettőt összehasonlítani. De a kitelepítés objektíve igazságos csele­kedet lehet - s ebben az esetben az volt ám szubjektíve maga a fogalom anti- humánus. Nem bennünket, lengyeleket vádol érte, mi csak a végrehajtást párt­fogoltuk; az okot a németek egész nem­zedékei idézték elő. Nemzedékek ültek nyeregbe és énekelték: Nach Ostland 'geht unser Ritt. A történelmi igazságos­ság objektivitását természetesen a fele­sége is érti, mégse képes kinyilvánítani. Azonkívül túlérzékeny. Hirtelen megkérdeztem:- Ha lehetséges volna, vissza­menne? Fel sem emelte a fejét. Sokért nem adtam volna, ha abban a pillanatban olvashatok a gondolataiban.- Nem - felelte végül. - Nem - erősí­tette meg a fejét ingatva. - És nemcsak azért, mert megéreztem azt az objekti- vizmust, amiről beszéltünk. Egyszerűen öreg vagyok már. Mi, ottaniak, vala­mennyien öregek vagyunk már.- De Hari még harminc sincs - juttat­tam eszébe az unokaöccsét. Neki kellett volna átvennie a Dorn-birtokot.- Hari? Mérnök, Nyugat-Berlinben dolgozik, az anyjának ott van háza. Nos, elárulhatom neked, hogy Hari egyene­sen kerüli Hedwig nénjét. És ö is Harit. Bosszantja a fiúnak a vagyonhoz fűződő kapcsolata. Hedwig azon siránkozik, hogy a fiatalokból kiveszett minden ér­zelem. Nyilvánvaló, hogy a feleségem­nél a szentimentalizmus az Oderán túli vagyonban összpontosul.- Hány évig lakott Czernában?- Húsz évig, kerek húszig. Életem egy darabja.- Akkor kevesebb ideig, mint itt. Felkapta a fejét, tágra nyílt szemmel bámult rám:- Igen... valóban... Erre valahogy sosem gondoltam. Hogy éppen te jut­tasd az eszembe. Hedwig! Hallod, mit mond Hans? Alkonyodon már, amikor a ház kapu­jában álldogáltunk. Dornné szemügyre vette az autót, körüljárta, úgy megcso­dálta, mint valami parasztasszony, aki­nek a portáján az autó egészen rendkí­vüli dolog. Arra gondoltam, talán maga sem tu­datosítja, hogy megfeledkezett az Opel­ról, ott a malom melletti garázsban. Kopasz Csilla fordítása VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ E földről Farkas Árpádnak E földről én el nem futhatok, S meg sem halhatok készakarva. Feszül rajtam a bánat inge Kikeményítve, kivasalva. Égrengés moraja hömpölyög, Dobhártyám vérzik beszakadva, És e magas mennybéli fényben Alig ösmerek önmagámra. Rám mered sok oktalan állat, I Kik inni keresztvízre gyűlnek, De elsáncolnak a farkasok, Villámló szemmel körbeülnek. m Annak okáért elvadulva Élek köztük a hegyek hátán. A téboly rángat dombról dombra, S lent a völgyben dühöng a sátán... I Í Mert Farkas Árpádként beszéltem, Irgalom számomra ne legyen! Tömöm e verset puskacsőbe És szétloccsantom a fejem. BÁLLÁ D. KÁROLY már így dicsérek... már így dicsérek asszonyt este . meg-megtérve a papucsos hűség udvarába odatelepedve az aranyban úszó lecsó szivárványgözeihez az olaj-gyöngyös sültkrumpli belakott illatába a csillár kelyhét csíkokra bontó tea imbolygó tükre fölé már így dicsérek asszonyt éjjel meg-megtérve a mellbimbók holdudvarába odasimulva az ismerős zugok éledő titkához belehullva test és lélek szakadékaiba újra meghódítva behódolásomat már így dicsérek asszonyt reggel ha fiam szavára ébredek FODOR GÉZA Lvovban, Adam Mickjewicz szobra előtt éppen így jön el egyszer érted az angyal a kardvas iszonyú keresztjeivel és kinyílik majd e köváros fölött arccal a nagy nyugati zuhatagnak s ahogyan száll alá a köböl az ónszürke ég meghajlik amott csak fenn a hetedik öböltől hová jelként emlékoszlopod csap hogy végül megjelöld a házat a változó tér mezőiben számkivetve a tarajos lángot túl a fehér koromtól gomolygó égre ó nézz fel a márvány alól te szállsz ott még nyugtalanul verdes a szárnyad TÖRÖK ELEMÉR MADÁRKALITKÁS ÉG AL a “n MII szíved vérző sebeit s kiáltjuk vádlón Mintha hívó harangszó szállna az idő lassú gyúrüzésén a madárkalitkás ég alatt éberek vagyunk álmatlan éjszakáid őrei a fájdalom keresztjére feszítve mi gyűjtjük össze aggodalmaid mi balzsamozzuk be nézzétek az Embert kit földre bunkózott gyáván a vak gyűlölet e furcsa korban melyben élnünk s viaskodnunk adatott mi tudjuk hogy bűntől s haragtól tiszta szavaid fénye átsüt a nem európai ordas hangokon DANIEL BOULANGER Nehéz ez egy nőnek. Persze, nem maradok örökre egyedül. Nem hagyhatom apa nélkül a két kölyköt, de egy szálloda és vendéglő együtt annyit jelent, hogy az ember éjjel-nappal talpon van, ha nem bízik a személyzetben. Van egy éjjeliő­röm, aki estefelé érkezik. Iszik, és nem találok senkit helyette. A konyhafőnök megteszi a magáét, de még csak tanul, és a vendégek ezt megértik. Igen, az, akit a férjemnek nézek. Ó, nevetnem kell! A férjem konyhafónök volt, nagymester, mindenkinek ő kellett. A háború alatt per­sze a hadsereg volt a legnagyobb hatalom Algériában. Maurice tehát az ország egyik sarkából a másikba utazott, hogy a vezér­karnak főzzön. Ő készített elő minden bankettet, minden fogadást. Halételekben nem volt párja. Homár Maurice módra, lazac Maurice módra - ez ó. Nagyon szerették. A tábornokok úgy fogtak vele kezet, mint főnök a főnökkel. Azt hiszem, ezért kellett meghalnia. A Nemzeti Fel- szabadítási Front katonái lőtték le, kissé délre Algírtól, egy nap, amikor egy extra bankettet készített elő a mozgókonyhán. Így hát egyedül vagyok a gyerekekkel. Nem akartam tovább ott maradni. Az elsők között jöttem haza. Akkor még csak néhány gazdag család telepedett vissza. Vendéglőt kerestem. Miért? Igen, hűség­ből, meg azután magam is a konyhában születtem, apám átengedte a maga kony­háját a vejének. Az első időben, hogy visszaköltöztem, reggeltől estig sírtam, merthogy annyit esik az eső. Ha az afrikai napról jön az ember, hogy Rouen mellett érjen földet - mintha az éjjeliedénybe pottyanna bele. Végül is hozzászoktam, hűséges vendégeim vannak. Szükségem van rájuk, tudja. Még nem rendezkedtem be egészen és el akarják pörölni a nyugdi­jamat. Vannak első osztályú özvegyek, rögtön azzá lesznek, pedig nincs rá több joguk, mint nekem. Még csak nem is tábornokfeleségekröl van szó. Nem vesz­tettünk tábornokokat nyalábszám, nyu­godjunk meg. A férjemnek nem volt sze­rencséje. Bocsásson meg, nem tudok nem sírni, ha erre gondolok, mert a ban­kett után, melyet ő készített el, mind visszamentek Algírba. Maurice egyedül maradt szinte őrség nélkül a konyhai föl­szereléssel. Nem tartott soká. Megtámad­ták. Még a közepén sem voltunk a hábo­rúnak. Azóta hallani sem akarok a hábo­rúról. Ha szóba hozzák, odébb állok, ott­hagyom a vendégeket, beküldőm a föl­szolgálót, hogy vegye föl a rendelést, és csak akkor megyek vissza, amikor már megnyugodtak az emberek. Nem mintha minden vendégem Algériáról beszélne, nyugodtan mondhatom, hogy a legtöbben fütyülnek az egészre. Ha kilépnek a kocsi­jukból, az emberek másra sem gondolnak többé, mint hogy visszaüljenek. Manap­ság nincs más, csak a kocsi. Azért jönnek ide a hét végén, hogy kipihenjék magukat, hogy szórakozzanak egy kicsit. Vannak, akik Afrikából érkeztek, és tudják, hogy itt vagyok, hát eljönnek meglátogatni. Most, hogy már minden elveszett, azon gondol­kozom, mért nem hagyják abba a hábo­rúsdit. Akik meghalnak, mindig a szegény fickók. Maurice például csak a szószaira gondolt. Ezeket mindenki tudta értékelni, az arabok is, még a sárgák is. Pierrot, már megint bonbont eszel, mielőtt asztalhoz ülsz! Igen, ó az idősebb. Az az úr adott neked egy cukorkát? Állandóan kényezte­tik őket. Folyton kényeztetnek benneteket. Ez nem ok arra, hogy megedd, mielőtt asztalhoz ülsz. Látja, ez egy nagy család. A legtöbben kereskedelmi utazók. Ez meg Marcel>.két évvel fiatalabb a testvérénél. Igen, igen, menj. Pierrot? Vidd fel az öcsédet az emeletre. Kedvesek, de min­dig láb alatt vannak, a vendégek lába alatt. Fönt kellene lennem velük. Ugye, látja, hogy kellene ide valaki. Persze, gondoltam rá, hogy újra férjhez megyek. Nehéz ügy, tudja. 0, nem mintha nem lett volna rá alkalmam. Tízen is udvaroltak nekem. A garázsokkal és a kerttel - négy­ezer négyzetméterem van. Hogyan? 0, igen, mindezek tetejébe, ahogy mondja, még fiatal vagyok. Már nincsenek meg a régi ruháim, sem a régi kedvem és a flörtjeim, de nagyon is tudom, hogy a férfiaknak viszket a kezük mellettem. Ha maga nem volna nős, és nem ismerném a feleségét, magával kapcsolatban is ten­nék föl magamnak kérdéseket. Ugyan, ugyan, nagyon jól láttam a szemét. Maguk mind egyformák. Bocsásson meg, egész idő alatt sírok. A fáradtság. Az idegek. De nem, esküszöm, nem csak erről van szó. Kicsoda? Látta öt? Megértette, miről van szó? Istenem, Istenem, akkor hát minden­ki tudja, mindenki észrevehette? Hát igen, eljön minden héten. Menjek hozzá? Ez a legfőbb vágyam, csak magának mon­dom, nem tudom, miért mondok el magá­nak mindent, mert végighallgat engem, mert maga szimpatikus nekem, és hogy el-eljön, meglátogat, csak mert kedve van hozzá, pedig milyen messze lakik! Maga tehát fölfigyelt rá! Szép ember, ugye? De tudni nem akar semmiről. Ez az egyetlen, aki nem akar feleségül venni. Szeret en­gem. Be-benéz. Mindig hoz játékokat a gyerekeknek. Soha nincs egy fityingje. Tönkreteszi magát miértünk. Legutóbb egy kocsit ajándékozott Pierrotnak, ekko­rát! Egyébként éppen ót várom. Ez a nap­ja. Ó, észrevette, de miből jött rá? Hát ilyen nagyon látszik? Igaz, egészen meg­változom, amikor bejön az ajtón. Mint a folyondár, úgy font be ennek a feketébe öltözött kedves asszonynak a hangja. Leült az asztalomhoz, ugyan­úgy, mint a többi vendégéhez, akik ma­gukhoz hívták, arra vágyva, hogy hozzá­érjenek szomorú érettségében, és meg­hallgassák férje halálának történetét, amelyet őszinte, bár szabályos időközök­ben kitörő könnyekkel újra meg újra elő­adott. Előttem sorjáztak az üres asztalok • sótartókkal, ecetesüvegekkel, művirág­csokrokkal. Egy félig üres borosüveg a törzsvendéget várta. Egy vigéc evett, bele se nézve tányérjába, újságjába me­rülve, amelyet a szemben lévő székre támasztott föl - mintha egy mindenről tudó asztaltársa nyűgözte volna le. En­gem is befont a tulajdonosnö hangja, ahogy tovább fonta annak a bizonyos Maxnak a koszorúját, akit kétszer is láttam belépni ebbe a helyiségbe, és megállni az ajtó mellett. A szeme fekete, orcája egy kissé himlóhelyes. A kezét fölemelte, akár egy császár, és az aranyláncához hozzá­pendített egy csomócska érmet, mielőtt elindult a zsákmánya felé, másik karja alatt egy játékdobozzal. A kisfiúk Max úrnak szólították, és eltűntek az ajándé­kukkal. Max leült az egyik hátsó asztal­hoz, a lépcső mellett, és csupán evéshez nyitotta ki a száját. Éppen csak hogy megcsókolta barátnője kezét, megszorí­totta karját. Éhes volt. A vendégek nem léteztek többé. Max jóllakott, megvárta, amíg a tulajdonosnö el tudott szabadulni, és szó nélkül fölment vele az emeletre. ,,A szerelem... nem tudom, hogyan magyarázzam meg magának, mindent odaadnék neki, mindent, de ó nem akar semmit, csak egy kis szívességet: pénzre van szüksége. Pedig milyen egyszerű volna! összeházasodnánk. Ó a szállodá­val foglalkozik, én a vendéglővel. Mit gon­dol: ugye, ez volna a boldogság? Most már nekem is jogom van hozzá.“ Hallgattam a bájos hangot, de el kellett indulnom. Már leszállt az éjszaka. Hallgat­tam, de nem mondhattam el, hogy előző este Dieppe-ben vacsoráztam, egy ha­sonló vendéglőben, amelyet egy valami­vel idősebb, de éppen ilyen kívánatos özvegy tart fenn, hogy Max úr ugyanilyen császári méltósággal lépett be, és hogy a tulajdonosnö könnyes szemmel üdvö­zölte. Max megcsókolta a kezét, megcsíp­te a karját, és azután szó nélkül leült a tányér elé. Az asszony majd fölfalta a szemével: várta a desszertet. Rayman Katalin fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents