Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-27 / 17. szám

Induljunk ki abból az ismert tényből, hogy a csehszlovák is­kolarendszer továbbfejlesztésé­nek dokumentuma értelmében az alapiskolát elvégzett tanulók összlétszámát tekintve orszá­gos viszonylatban 60 százalékát a szakmunkásképző intézetek­ben, 20-20 százalékát pedig a szakközépiskolákban, illetve a gimnáziumokban képezik tovább, nyújtanak nekik teljes középiskolai végzettséget. A gyakorlatban 65+20+15 szá­zalékos az arány. A hazai magyar iskolák vo­natkozásában a képzés a való­ságban - némi ingadozással - 70+15+15 százalékot jelent. Inasból szakmunkástanuló Vessünk most néhány pillan­tást a tanonc, inas, szakmun­kástanuló szavakra. Mind a há­rom szó ugyanazt jelenti, ennek ellenére mégis van közöttük kü­lönbség. Köztudott, hogy a tár­sadalmi változással a szókincs is változik, gyarapodik, fejlődik. A három szó közötti különbség fejlődést mutat, ilyen sorrend­ben is tüntettük fel a címben. Az ipartörténetben először tanon- cokról, majd inasokról beszél­nek, ez nálunk 1945-ig tart. Negyvenöt után - újítás címen - bevezették a „munkástarta­lék“ (pracovné zálohy) kifeje­zést, ami nagyon rövid életű volt, mert nem fedte pontosan a tartalmat: az iskoláztatást, a képzést. A „munkástartalék“ lehet fiatal, öreg, képzett és kép­zetlen. A tanonc, inas szavak erősebben sugallták, hogy tanu­lókról van szó. Azt a tényt, hogy a munkástartalék szó nem fejezi ki a tényleges tartalmat, az ille­tékesek viszonylag hamar felis­merték és ezért áttértek a szak­munkástanuló szó használatára. Ennek következtében megszűn­tek a tanonc-, illetve az inasis­kolák, de helyükben nyomban megnyíltak a szakmunkásképző intézetek, amelyeket szaktanin­tézeteknek is neveznek. A hazai magyár iskolák vo­natkozásában 1945-ig voltak magyar tanonc-, illetve inasisko­lák. 1945-től 1950-ig nem vol­tak, majd 1950-től ismét meg­nyíltak, de később, például Po­zsonyban az 1964/65-ös tanév­től egyáltalán nem volt magyar szakmunkásképző intézet, ho­lott korábban magas színvonalú, jó szakembereket nevelő inasis­kola volt a régi Torna utcában és a Vazov utcában. Igaz, akkor nem volt kötelező az iskolázta­tás 16 éves korig. Az 1978/79- es tanévben a Hydrostav szak­munkásképzőjében megnyitot­tak egy magyar osztályt az ács és kőműves szakmákat tanulók részére. Ez az osztály ma is működik. De térjünk vissza a jelenbe. Bennünket közelebbről, mint már említettük, a tanulóknak az a csoportja érdekel, amelyik a szakmunkásképzőkben foly­tatja tanulmányait. A hatvanöt vagy a hetven százalékot kitevő tanulókat is tovább csoportosít­hatjuk, aszerint, hogy milyen ágazatba jelentkeznek. Ugyanis vannak kiemelt ágazatok, ame­lyeknek betöltésére toborozni kell a tanulókat az alapiskolák­ból. Itt megint szükséges egy kis kitérő. Bizottság a magyar szak­munkásképzés megoldására? • A pozsonyi 32 szakmun­kásképző ta­nulóinak csak­nem 60 száza­léka magyar alapiskolákból kerül ki Vegyük szemügyre azt a vi­lágviszonylatban is közismert pedagógiai tényt, hogy a gyer­mekek, a tanulók különbözők. Vannak közöttük nagyon tehet­ségesek, akik fejlődésükben és fejlettségükben messze meg­előzik saját korosztályuk tagjait. Az ebbe a csoportba tartozókat „versenyparipáknak“ nevezzük. Vágtatnak, igyekeznek. Vágta- tásukhoz a pedagógusoknak is jobban fel kellene készülniük, de ugyanabban az osztályban van­nak a közepesek, az átlagosak, akik jól veszik az „akadályokat“; ám vannak nagyon lassú gon­dolkodású, nehezebben nevel­hető, oktatható, de normális ta­nulók, akik olykor-olykor bizony különleges egyéni bánásmódot is igényelnek, ezeket viszont „teknösbéka“ típusúaknak ne­vezzük. A tanulók közötti kü­lönbség megnyilvánul a felfogó­képességükben, a beszédkész­ségükben, nyelvi és egyéb is­mereteikben, azok szóbeli és írásbeli alkalmazásában, nem utolsósorban a tanuláshoz való viszonyukban is. A „versenypari pák“ és a többiek Az elmondottak a hazai ma­gyar iskolák tanulóira is teljes mértékben vonatkoznak. Csak azt nem értjük, hogy a szülők miért nem tudatosítják ezt a tényt, és miért erőszakolják gyermekeiket nyelvi képessé­geiket meghaladó, nagy terhe­ket, akadályokat támasztó más nyelvű iskolákba. E sorok írója, most olyan tanulót is tanít, aki nyolc évig szlovák iskolába járt, de átjött a magyar osztályba (ácstanuló), mert nem bírja á szlovák nyelvet, holott az édes­anyja szlovák. Ez érthetetlen! De magyarul „veszi a kanyaro­kat“. Hosszabb magyar verse­ket is megtanult. Az alapiskolát végzett tanulók között mind a három típushoz tartozók föllelhetók. A szakmun­kásképző intézetekbe, melyek két-, három és fél és négyéves képzést nyújtanak, az említett három típusból főleg az átlago­sak és a gyengébb elömenetelű tanulók kerülnek. A „versenypa­ripák“ a gimnáziumokba és a szakközépiskolákba jelentkez­nek. A magyar iskolák vonatko­zásában nincs meg az a lehető­ség, hogy a kitűnők, a vágtatok anyanyelvükön tanulnának, akik szakmai szempontból sokkal jobban tudnának érvényesülni, mint ahogy most érvényesülnek. Szüntelenül az visszhangzik az ember tudatában, mi a fonto­sabb: a szlovák nyelvi megne­vezés megtanulása, vagy az anyanyelven történő elsődleges elsajátítása és alkalmazása az ismereteknek. Sajnos, az illeté­kesek nem ismerik fel, nem akarják felismerni és tudatosíta­ni, hogy ha be akarunk jutni a sokat emlegetett európai ház­ba, akkor a hazai magyar tanu­lóknak is meg kell adni a lehető­séget arra, hogy képességeiket szervezett formában magyar szakmunkásképző intézetekben fejlesszék tovább. Reméljük, hogy az elkövetkező években e téren is javulás lesz, de addig türelem. A szakmunkásképző intéze­tekbe, különösen a toborzással szerzett szakmákra, tehát felvé­teli vizsga nélkül, gyengébb elö­menetelű, alacsonyabb szellemi képességekkel rendelkező, ta­nulni nem nagyon akarók jelent­keznek. Mi az oka ennek? Való­színűleg az, hogy a régebben beidegződött vélemény tartja magát még most is, főleg a szü­lők körében. Nevezetesen az, hogy a kőműveseknek, ácsok­nak, mázolóknak és más, úgy­mond igénytelenebb szakmák tanulóinak nem kell tanulniok, elég, ha fizikai erejük van. Ezt még alátámasztotta az a tény is, hogy ezek a tanulók a tárcák, illetve a vállalatok részéről is nagyon sok anyagi előnyt élvez­tek. Az a töménytelen sok selejt, amit ezek az ún. középfokú szakmunkásképzőt végző és végzett képzett szakmunkások termelnek, bizonyítja, hogy ipari területen és gazdasági szem­pontból a helyzet tarthatatlan. Ezt mi, pedagógusok és általá­ban a felnőttek tudjuk a legjob­ban. Sajnos, a szülők és a tanu­lók még nem veszik kellő ko­molysággal. Gondolkodásukat, tudatukat kellene hatékonyab­ban megváltoztatni. Radikális változásokat Szakmunkásképzés ügyében némi változás a közeljövőben várható. A csehszlovákiai ma­gyar pedagógusok országos ér­tekezletén, melyet 1990. január 13-án tartottak Nyitrán, ahol je­len voltak a szlovákiai legfel­sőbb állami szervek képviselői is, nevezetesen dr. Varga Sán­dor miniszterelnök-helyettes, dr. Ladislav Kováő oktatási, ifjúsági és testnevelési minisz­ter, Milan Hejny mérnök, minisz­terhelyettes, meghallgatták a pedagógusok felszólalásait, javaslatait. Szakmunkásképzés ügyében e sorok írója javaslatot terjesz­tett elő szóban és írásban is, hogy a szakmunkásképzést ra­dikálisan kell megoldani, éspe­dig nem elég, hogy az jßkolaügy foglalkozzon a mintegy 380 szakmára való felkészítéssel, hanem a szakmunkásképzést il­letően az egyes tárcák jogos igényeit a miniszterelnökség vagy más néven a kormányban kellene megoldani. Ezt egy úgy­mond tárcák fölötti kormánybi­zottság intézné. Ezzel a javas­lattal járultunk hozzá többek kö­zött mi magyarok a hazai szak­munkásképzés égető problé­máinak a megoldásához. Ezt tettük le a közös asztalra, nehogy azt mondják, hogy mi csak magunkkal törődünk. Egy hónappal később, február 17-én a besztercebányai szlovákiai ta­lálkozón vettek részt a szak­munkásképzők képviselőit. Ott Hejny úr bejelentette: az iskola­ügyi minisztériumban nem tud­ják a szakmunkásképzők prob­lémáit megoldani, ezért javasol­ják, hogy létesüljön a csak szak­munkásképzéssel foglalkozó bi­zottság. Ugyancsak február 17- én Csehországban üléseztek a szakmunkásképzők képvise­lői, akik hasonlóképpen úgy döntöttek, hogy a szakmunkás- képzéssel kormánybizottságnak kellene foglalkoznia. Nagy kár, hogy a szlovákiai magyar szak­munkásképzők képviselői nem jöttek még össze országos ta­nácskozásra, mert őket is megil­letné az ilyen szintű értekezlet. De ami késik, nem múlik. Dr. Varga Sándor alelnök felkérte e sorok íróját, hogy alakítson bizottságot kizárólag a magyar szakmunkáskérdés megoldásá­ra. A bizottság alakulóban van. Azonkívül benyújtottunk egy ja­vaslatot a pozsonyi magyar szakmunkásképző intézet meg­nyitására, ugyanis Pozsonyba^ jelenleg 32 szakmunkásképző intézet van, s annak tanulói csaknem 60 százaléka magyar alapiskolából került ki. Az érvényben levő iskolatör­vény novellizációjára kerül sor. A szakmunkásképzésre vonat­kozó törvényjavaslatot alaposan megtárgyalták mind a Cseh, mind a Szlovák Oktatási, Ifjú­sági és Testnevelési Miniszté­riumban. A két nemzeti minisz­térium mellett működő szakcso­port közös ülésen tárgyalt 1990. március 29-én (e sorok írója is jelen volt), ahol a két alternatívá­ról is szó volt: a jövőben ki foglalkozzon a szakmunkáskép­zéssel: az iskolaügyi tárca-e vagy egy kormánybizottság - (államminiszterrel az élen - ez a mi megjegyzésünk). A szövet­ségi kormány hivatott dönteni a kérdésben és előterjeszteni a Szövetségi Gyűlés áprilisi ülé­sére törvényjavaslatként. Mi, csehszlovákiai magyarok, nyugodt lelkiismerettel állíthat­juk, hogy az egyik legnagyobb országos probléma megoldásá­ban élen jártunk, elsőként ad­tunk javaslatot, amit nagy örö­münkre az illetékesek maguké­vá tettek. Most rajtunk a sor, hogy a hazai magyar szakmun­kásképzést országosan meg­oldjuk. Reméljük, hogy ennek nem lesz akadálya. Schniererné Wurster Ilona 1990. IV. 27. ŰBUJPSB/I 1--­-------------------------------------------------------------E ;i & u v | ^ \ ' ftÉ- '' ft \ ft* \ 4 ft iA-Li.l a. / I Méry Gábor felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents